Amikor az első SSD-k megjelentek, alig néhányszor 10 gigabyte tárhelyet kínáltak csillagászati összegekért, de cserébe a véletlenszerű adatelérés és írás/olvasás sebessége többszöröse volt a hagyományos HDD-knél megszokott tempónak. A felhasználókat azonnal lázba hozta a villámgyors adattárolás ígérete, ezért sok gyártó belevágott a Solid State Drive-ok fejlesztésébe és gyártásába, amiből jó néhány borzalmas termék született.
Mára a piac letisztult, a többszöri generációváltás során pedig a technológia is kinőtte gyerekbetegségeit (persze közben újak is születtek, de erről később). A legfrissebb modellek teljesen új szabványokra épülnek, és ismét kétszeres szorzót ígérnek sebességben, méghozzá nagyobb tárhellyel (egyes esetekben) csekély felárért cserébe.
Tesztünkben kiderítettük, mi igaz ebből az ígéretből: megmutatjuk, mire is képesek ma az új generációs SSD-k, mekkora szórás van árban és teljesítményben, milyen élettartamot várhatsz egy NAND flash alapú adattárolótól, és végül annak is utánajártunk, vajon miként szerepelnek ezek az SSD-k egy Sony PlayStation 5 játékkonzolban.
Az a bizonyos titkos hozzávaló
A Solid State Drive az a komponens, ami szinte bármilyen eszközt képes sokkal, de sokkal gyorsabbá varázsolni. Mindezt ráadásul úgy, hogy nem szükséges hozzá extra driver, nem kell optimalizálni a szoftvereket, és nem csupán a gamerek, bárki profitálhat belőle. A gyorsulás egyaránt igaz asztali PC-re és notebookra, ráadásként pedig a kompatibilitás sem okozhat fejfájást, köszönhetően a többféle változatban elérhető SSD-knek.
A felhasználók hamar meg is szokták az NAND flash alapú tárolók nyújtotta előnyöket, és ahogy az lenni szokott, egyre többet akartak. A nagy ugrást az NVMe szabvány hozta meg, illetve az anno a HDD-khez fejlesztett SATA-kapcsolódás leváltása PCI Expressre.
A PCI Express sokkal nagyobb sávszélességet, kisebb késleltetést és az M.2 méretszabványnak hála kisebb méretet tett lehetővé, ezért a laptopgyártók is hamar átnyergeltek az új generációs SSD-kre.
A chipfejlesztés azonban sokkal gyorsabb, mint a mágneses elvű adattárolás vagy akár a PCI Express szabvány fejlesztése, ezért hamar szűkössé vált a négy darab PCI Express 3.0 vonalon elérhető 32 Gb/s, vagyis elméleti 4 gigabyte/másodperc.
A legújabb rendszerek immáron a PCI Express 4.0 (az új Intel LGA1700 pedig már a PCIe 5.0) szabványt is támogatják, amely megduplázza a sávszélességet, így rövid időn belül el is készültek az ezt kihasználó M.2 NVMe SSD-k. Tesztünkben négy ilyen adattárolót eresztettünk egymásnak, hogy kiderüljön, milyen előnyt élvezhet ma az, aki lépést tart a fejlődéssel, és az elérhető leggyorsabb SSD-re vált.
Beugró az expresszjáratra
A PCIe 4.0-s SSD-ből már korábban is elérhető volt többféle, az AMD AM4-es platform a Ryzen 3000-es CPU-család megjelenése óta támogatja. Az első modellek azonban nem voltak képesek látványos előrelépésre, hiszen a vezérlő és a NAND chipek nem fejlődtek, csupán a buszvezérlő újult meg. Azért 1-2 GB/s extra sebességnövekedést így is kaptunk, sőt az IOPS-érték (műveletek száma másodpercenként) is megugrott, de nem annyira, hogy azt a gyakorlatban megérezhesd.
A nem is olyan régen megjelent, 2. generációs PCIe 4.0 x4 vezérlőchipek és a legújabb NAND flash chipek azonban már egészen más sebességet ígérnek, sőt ahogy az tesztünkből ki is derült, ez nem csupán porhintés, hanem a valóság.
A PCIe 4.0 x4 belépőjeként a Corsair MP600 Core modellt választottuk, amely közel 5/4 GB/s olvasási/írási teljesítményt ígér, ráadásul nagy méretű, kétoldalas hűtőborda is került a chipekre.
A Phison vezérlőhöz Micron QLC NAND flash chipek kapcsolódnak, a gyorsítótár pedig DDR4 DRAM. A szekvenciális teljesítmény valóban lenyűgöző ebben a felállásban, de a véletlenszerű írás és olvasás már elmarad az elvárhatótól, ráadásul a QLC chipek mindössze 450 TBW-t garantálnak.
Egy lépcsővel feljebb található a Gigabyte Aorus NVMe Gen4 SSD-je, amelyen a Corsairével megegyező Phison vezérlő dolgozik, ám a NAND chipek egy fokkal jobbak, ugyanis TLC-szervezésűek (3 bit/cella).
Ez az ugrás a várható élettartamon is látszik, ugyanis már 1800 TBW-vel számolhatsz. Teljesítményben nagyjából itt is azt kapod, mint a Corsair MP600 Core esetében, írásban sokkal jobb a Gigabyte modellje, és a melegedés okozta lassulással (throttling) ezúttal sem lesz gondod, köszönhetően a méretes hűtőbordának. Mindkét SSD jó választás a maga nemében, de a valós használat során összetéveszthető a teljesítményük a felső kategóriás PCIe 3.0 x4 SSD-k nyújtotta tempóval, csupán fájlműveletek alatt fog feltűnni, hogy minden gyorsult valamelyest.
A valódi 2. generáció
A PCIe 3.0-4.0 váltást követően az SSD-vezérlőchipek is megújultak, ez pedig végre elhozta a valódi ugrást is. Itt nem holmi pár száz MB/s-os gyorsulásról van szó, a gyártók egyenesen kétszeres szorzóval csábítanak, valamint azzal az ígérettel, hogy máris elérték a PCIe 4.0 x4 felső határát.
A Kingston KC3000-et csupán egy vékony hűtőlapka tartja hűvösen. A vezérlő szintén Phison-gyártmány, azonban a legújabb PS5018-E18-as modell. Ehhez kapcsolódik a DDR4-es gyorsítótár, valamint több Micron TLC NAND flash chip, amely a legmodernebb, 176 rétegű 3D-s típus, és a Kingston a lehetséges legnagyobb sebességen üzemelteti (1600 MT/s). Ezt a kombinációt jó, ha megjegyzed, mert gyenge pont nem igazán akad benne. A hűtőborda nem túlzottan égető hiányosság: egyrészt így notebookba is könnyebben beépíthető, másrészt a modern és fejlett chipek kevésbé melegszenek elődeiknél, amivel jórészt képes megküzdeni a grafittal kevert alumínium hűtőlapka. A vezérlő természetesen beveti a pszeudo-SLC gyorsítótárazási trükköt, ami sokat segít a csúcstempó elérésében, ráadásul ez csak minimálisan látszik meg a hasznos kapacitás csökkenésében.
A Kingston híres arról, hogy csak olyan gyári teljesítményadatokat ír a csomagolásra, amelyet a meghajtó garantáltan teljesít is.
Nos, a 7000/7000 MB/s igen hangzatos ígéret, és tesztünkön hamar bebizonyosodott, hogy a gyártó ismét állta a szavát, ugyanis szekvenciális mérések alatt egészen 7,4 GB/s-ig sikerült eljutnunk, ami jelenleg az abszolút csúcstartó tesztlaborunkban. A TLC-chip is jó választás, így ugyanis 1600 TBW-t kapsz az ötéves garancia mellé.
A Gigabyte 7000s elnevezésű modellje szintén a Phison PS5018-as chipjére épül, ám a Kingstonhoz képest régebbi, 96 rétegű Micron 3D TLC NAND chipeket kapott. Ezáltal az írási csúcstempót is alacsonyabbra lőtte be a gyártó (5,5 GB/s), ahogy az élettartam is szerényebb.
Szekvenciális olvasásnál valóban elérheted ezzel az SSD-vel a 7+ GB/s tempót, sőt a többi mérési adat is igen szépen mutat. Magasak az IOPS-számok, tekintélyes az Anvil-eredmény, ám a valós használatot szimuláló teszteken kiderült, hogy ennél kicsit több kell. A hűtésre ez nem vonatkozik: nem csupán jól mutat, de rendkívül hatékony is egyben.
Verdikt
Tényként jelenthetjük ki, hogy elérkezett az SSD-k következő generációja, ami ezúttal érezhető előrelépést hoz. Ehhez azonban a megfelelő modellt kell választanod, máskülönben "csak átlagos" gyorsulással számolhatsz. A Corsair költséghatékony QLC-s példánya, illetve a Gigabyte hasonló, ámde TLC-s SSD-je jó belépő a PCIe 4.0 világába, a Gigabyte Aorus 7000s modellje azonban már beköszön 7 GB/s fölé. Ehhez egészen szép IOPS-számok is társulnak, de valós felhasználásban nem lesz mellbevágó a gyorsulás. Nem úgy a Kingston KC3000-es SSD-vel, amely nem csupán modern vezérlőt, de fejlett NAND flash chipeket is kapott, a firmware pedig már most kiválóan teszi dolgát. Az olvasás közel 7,4 GB/s, a szekvenciális írás is kiváló, és a többi, szintetikus mérési adattal sincs gond. Ennél talán fontosabb a valós programok alatt mért teljesítmény, ami szintén kiváló, sőt érezhető, hogy itt bizony az eddigi leggyorsabb NVMe SSD-vel van dolgod.
Persze a sebességnek ára is van, ami ma még elég magas.
A cikk folytatódik, lapozz tovább!
