Az űrhajósokról olyasmi kép él az emberekben, mint az akcióhősökről, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindenki a bátor, tettrekész embert látja, jelen esetben szkafanderben vagy épp egy űrkabinban lebegve, de arról sosem esik szó, hogyan végzik el néhány teljesen természetes emberi szükségletüket. Tessék szépen belegondolni. Űr. Súlytalanság. Pisilés... Ugye, hogy így már nem hangzik sem heroikusnak, sem egyszerűnek? Aztán ilyenkor jön az a feltevés, hogy oké, a férfiaknál legalább a kisdolog egyszerű az anatómia sajátosságai miatt. De hogy működik a nagydolog? És hogy oldják meg mindezt a nők?
Mary Robinette Kowal egy nemzetközi szinten elismert sci-fi írónő, aki nemrég egy esszét tett közzé ezzel a címmel: "Ahhoz, hogy a Holdra lépjünk, a nőknek le kell győzniük a földi előítéleteket". A merész írást sokan azonnal bírálni kezdték és arról írtak, hogy a NASA nem véletlenül igyekszik kevés nőt küldeni az űrbe, az ő "testnedveiket" ugyanis sokkal nehezebb kezelni a speciális helyzetekben. Kowal erre berágott, és Twitteren tartott egy gyorstalpaló oktatást arról, hogy is működnek a kis- és nagydolgok az űrben, hogy mindenki tisztában legyen a tényekkel. Meséljük a lényeget, a többit pedig az itt beszúrt üzenetfolyamban lehet angolul végigolvasni (ehhez kattintsatok a tweet tetejére, egy új oldalon megnyílik az egész).
Let's talk about peeing in space.
— Mary Robinette Kowal (@MaryRobinette) July 19, 2019
Several people, in response to my NY Times essay, have said that women couldn't go into space because we lacked the technology for them to pee in space.
Gravitáció nélkül minden nehezebb
Amikor a Mercury űrprogramot beindították Amerikában, az ebbe bevont orvosok azon aggódtak, hogy az űrhajósoknak nem csak a kis- és nagydolog, de még az ételek lenyelése is nehezére esik majd, hiszen mindegyik folyamatban nagy szerepet játszik a gravitáció. Mondjuk úgy, hogy fejjel lefelé ritkán eszünk, hát még a kifelé tartó folyamatokról ne is beszéljünk ugyebár. Amikor Alan Shepherd, az első űrben járt amerikai elindult, nem is terveztek be semmi ilyesmit a küldetésbe, mivel mindössze 15 percig tartózkodott volna a súlytalanságban. Azonban az indítás műszaki késleltetése miatt szerencsétlen asztronauta viszont órákig ült beszíjazva az ülésébe, és minden erőfeszítése ellenére... nos, mennie kellett. És igen, az első amerikai űrhajós összevizelt ruhában tette meg a hősies utat.
Ezután kifejlesztettek egy óvszer-jellegű megoldást, ami értelemszerűen itt a vizelet felfogására szolgált... volna, de a tesztek nagy részében kidurrant vagy lecsúszott, az eredmény tehát ugyanaz lett, mint az első esetben. A lecsúszásról később kiderült, hogy az űrhajósok egy része férfiúi büszkeségből nagyméretű gumit kért, ami viszont a gyakorlatban nem volt indokolt.
Később, amikor már hosszabb űrutazásokra is lehetőség nyílt, és az űrhajósok a Föld körüli pályán időszakosan levehették a szkafandert, már voltak módszerek arra, hogy különféle zacskók használatával maguk oldják meg a problémát, de a súlytalanság még ilyenkor is gyakran közbeszólt, tehát bizony időnként a "matéria" egyes részei még a zacskó összehúzása előtt kiszöktek, és szanaszét lebegtek a kabinban. Az Apollo küldetésekben ezért a kisdologra már egy szívóhatással ellátott csövet használtak, ami az akció elvégzése után kilőtte a nem kívánt folyadékot az űrbe. Mármint jó esetben, mert itt is el lehetett rontani az időzítést. Ha túl gyorsan nyitotta meg a szelepet a delikvens, az űr vákuuma bizony megcibálta olyan részeit, amelyeket nem kellett volna. Ha túl későn... akkor megint tele lett a kabin. Viszont, ahogy Kowal fogalmaz, "az űrbe kieresztett vizelet egyébként kifejezetten szép, mert a napfénytől csillogni kezd". Juhé.
Az űrsétáknál sokáig maradt a gumis megoldás (bár itt már figyeltek a valós méretekre). Érdekes tény, hogy az 50 éve végrehajtott első holdraszállásnál ugyebár Buzz Aldrin volt a második ember, aki a Holdra lépett... de az első, aki a Holdon pisilt. Szintén érdekes történelmi tény, hogy az Apollo 13 híres küldetésén az egyik űrhajós, Fred Haise vesefertőzést kapott, mert egy műszaki hiba miatt a földi irányítás egy időre megtagadta tőlük a vákuumos piszoár használatát, és arra kérte őket, hogy fogják vissza a pisilhetnékjüket.
Mi van a szkafander alatt?
No, mindenesetre egy idő után a NASA elérhezett ahhoz a ponthoz, hogy nőket is kiküldött az űrbe. Náluk ugyebár a gumis megoldás nem működik, ezért feltalálták a Maximum Szívóhatású Ruhát (Maximum Absorbency Garment, vagy röviden MAG). Nagyon tudományosan hangzik, de Kowal szerint ez nem más, mint egy pelenka. Érdekes módon ez annyira hatékonynak bizonyult, hogy a férfiak is ezt kezdték használni, a nagydolgokra pedig közben kifejlesztettek egy nulla gravitációban is működő mini vécét. De persze még most sem túl kényelmes mindez, Kowal úgy fogalmaz, hogy egy vécézéshez az űrben három dolog kell, egy elszívó ventillátor, egy célzórendszer és sok-sok reménykedés. És oké, akkor essünk túl a legrandább tényen: a súlytalanságban ugye nincs ott a gravitáció, hogy a nagydolog végterméke kiessen odalent, tehát hátra kell nyúlni és kiszedni. Na, ki akar még űrhajós lenni?
A további érdekes részletekért tényleg érdemes végigolvasni az írónő fenti Twitter-folyamát, olyasmik is kiderülnek belőle, mint hogy az űrvécében található kemikáliák miatt az űrpisi fényes lila színű és nagyon savas. És igen, még mindig sokszor meghibásodik a rendszer, amire csak úgy céloznak, miszerint "ha a kabinban egy csokiszeletet látsz lebegni, semmiképp ne kóstolj bele". Ja, és állítólag arra is sokan kíváncsiak voltak, hogy ha valaki gáz halmazállapotú output tevékenységet végez (tetszenek tudni, miről beszélünk), az tényleg előre hajtja-e az űrhajósokat űrséta közben. A válasz nem. Egyrészt a mennyiség túl kicsi, másrészt... nos, kipróbálták.
