Eszünkbe jutott a Microsoft legújabb ötlete vagy terve kapcsán, miszerint hamarosan a Windows kötelező rendszerkövetelményei közé csempésznék be az SSD-meghajtókat, hogy a hagyományos merevlemezes korszakban többször akadtak olyan kísérletező gyártók, akik megpróbálták lerövidíteni az operációs rendszer betöltési idejét. A felhasználók számára ugyanis mindig ez volt az első pont, ahol érzékelhették, hogy lassabb vagy gyorsabb géppel rendelkeznek, a gép tiszta bekapcsolási folyamata, avagy bootolása alapvetően mindenkinél ugyanaz volt.
Ha a fő rendszer lassan töltött be, akkor minden bizonnyal a programok indulása sem lesz szélvész gyors, nem beszélve az egyszerre több alkalmazás indítását, futtatását, egyikből másikba ugrálását. Óriási türelemre azért az esetek többségében nem volt szükség, az adott technológiai fejlettséget a hardverek és szoftverek frontján elfogadta a felhasználói bázis; inkább csak a generációs váltásoknál (új rendszer, új platformok) került terítékre ismét a lassúság és az igény a gyorsításra.
Az SSD-korszak beköszönte óta egyre nehezebb felidézni, miért és mivel küzdöttünk például a 90-es években, de annyi biztos, hogy egy húszéves korba lépő PC sebességét ma már nehezen tudnánk elviselni.
Pedig amíg csak a merevlemezek hajtották a végtelenségig magukat az otthoni és munkahelyi gépekben, minden másodpercnek örült az ember. Vagy épp elfogadta, hogy akkor egy nagyobb frissítőcsomag telepítése az ebédidőt vagy a hosszabb kávészünetet jelentette; rosszabb esetben csak másnapi munkavégzést.
Lehet, hogy ezt unták meg a Western Digital (WD) mérnökei is? Elképzelhető, de talán életszerűbb az a gondolat, hogy a cégvezetés piaci rést látott abban, hogy felpörgesse az adattároló lemezek sebességét, és mindezt elhozza az otthoni felhasználók számára is.
10 000 rpm alatt nincs élet
Ez volt a kiindulási állapot: a mérnökök úgy vélték, az adott merevlemezes adatátviteli technológiák és szabványok mellett akkor lehet sebességnövekedést elérni, ha 7200-as fordulatról 10 ezres fordulatszámra pörgetik fel a lemezeket. Az ötlet önmagában semennyire sem számított újdonságnak, a szerverpiacra készült gépekben már egy ideje ilyen fordulaton pörögtek a speciális merevlemezek. Az otthoni kliensszámítógépek számára azonban ez egy új szintnek számított, 2003-ban pedig a WD rászabadította a világra az első Raptor HDD-t. A 36 GB tárkapacitású egység és egy évvel később megérkező, 74 GB-os társa még picit "pilotprojektként" tündökölt, maga a meghajtó a PATA-szabványra készült, ezért egy PATA-to-SATA átfordító vezérlőre volt szükség az új csatolófelülethez. Továbbá a nagyobb modell rögtön a második generációs fejlesztésként vonult be a történelemkönyvekbe, és 2006-ra össze is gyűlt annyi tapasztalat, hogy a harmadik fejlesztési ütem is piacképessé vált.
Itt most érdemes megállnunk, hogy a gyors termékfejlesztési ütem folytatása helyett felidézzük a Raptorral kapcsolatos élményeket. Hogy milyen volt használni egy ilyen merevlemezt? Nos, az első pár percben mindenképp megrázó, pár pillanatra azt éreztük, hogy a tízezres fordulat olyan rezonanciákat fog okozni, ami negatív hatással lesz a PC egyéb alkatrészeinek működésére. Természetesen nem így lett, de azért az akkori vékony alumíniumlapokból összehajtogatott számítógépházakat alaposan berezonáltatta a Raptor, és akkor még a HDD működési zajszintjéről nem is tettünk említést.
Röviden fogalmazva: nem volt illendő nappaliba helyezett asztali PC-be szerelni. Ezt az élményt lehetett "fokozni" RAID-tömbbe kötött Raptorokkal, és bár a RAID 0-s tömbmodellel tovább nőhetett az adott konfiguráció adatmozgatási sebessége, a cserébe kibocsájtott zaj rettenetes volt.
Gyorsabb, mégis csendesebb
A harmadik generációra készült el a végleges Raptor-recept, amit a WD mérnökei méltó módon, egy speciális kiadással ünnepelhettek. A Raptor X-re egy kis ablak került, amelyen keresztül láthatóvá vált a lemezek és az olvasófej működése, ami újabb szintre emelte az extremitást. A korábbi generációra jellemző NCQ-problémát kijavította a gyártó, ami egyébként annyira zavaró jelenség volt, hogy az operációs rendszer és az alaplapi BIOS szintjén is kezelni kellett a hibát.
A vállalat 2008-ban alaposan megreformálta a szériát, és ahol csak lehetett, hozzányúlt az eredeti recepthez.
A meghajtó mérete csökkent, és egy kicsit vastagabb 2,5 colos notebook HDD kinézetét öltötte magára, a 150 GB-os kapacitás mellé megérkezett a 300 GB-os variáns, a kis méretű egységhez pedig egyedi hűtőkeretet terveztek IcePack néven. Ennyi változtatás pedig új elnevezést hozott magával, és VelociRaptorként haladt tovább a 10 ezres fordulatszám egyetlen asztali PC-s képviselőjeként. 2012 végére sikerült elérni az 1 TB-os tárkapacitást 64 MB-nyi gyorsítótárral és SATA 6 GB/s csatolófelülettel megtámogatva, ám az SSD-k iparági nyomása mellett a Western Digital nem bírta tovább fenntartani a felhasználói érdeklődést.
Túl korai kihalás?
A gyártó szemszögéből nézve semmiképp, vélhetően a magas gyártási költségek és az ebből fakadó vaskos árcédula miatt egyszerűen beszűkült a piaci tér a VelociRaptor körül. A HDD-jelleg még 10 ezres fordulatszámon sem tudott érdemben versenyezni az SSD-k válaszidejével, a NAND-lapkák ultra alacsony késleltetésével, továbbá a félvezető technológia jóval alacsonyabb fogyasztás mellett produkált nagy és fejleszthető sebességi tempót. A Raptor viszont elérte a határokat, vélhetően a mai nagy adatsűrűséget lehetővé tevő lemezek használatával és fejlettebb parancskezeléssel sem tudna igazán kiemelkedni az adattárak közül. Ami 2003-ban még jelentős előny és technológiai produkció volt, tíz évvel később már csak egy legyintést ért.
Ha érdekesnek találtad a cikket, akkor vedd meg a 2022/07-es PC World magazint, abban ugyanis még több ilyet találsz, ráadásul ajándékba jár hozzá néhány értékes szoftver és egy PC-s játék is.
