Harminc éve a legtöbb asztali PC-n még DOS futott alapértelmezésben. A puritán, szöveges rendszer nagyjából arra volt jó, hogy programokat töltsünk be és alapvető műveleteket végezzünk velük másolástól törlésig - ha ennél komolyabb szinten akartunk belenyúlni a gép lelkivilágába, már valamilyen extra programot kellett használnunk, például a szép emlékű Norton Commandert (ami szintén megér egy misét, de erről majd külön cikkben értekezünk, megérdemli). A PC-t használók a spártai felületeken mókolva irigykedve nézték a Mac júzerek grafikus, egérrel kezelhető interfészét, sőt, még a 80-as évek végén már elhalófélben lévő Amigák Workbench felülete is innovatívabb volt a PC-s monitorok fekete háttere előtt, a C:\> karaktersor után pislogó szövegbeviteli karakternél.
A Windows 3.0 előzményei, avagy minden kezdet nehéz
Persze Windows már létezett akkor is: az 1.0 verziót 1985-ben adták ki, de a legkorábbi prototípusát már 1983-ban mutogatták, akkoriban viszont nem volt több ez sem, mint egy plusz felhasználói felület, amelyben néhány segédprogrammal könnyítették meg az emberek életét. Na meg hát végre "szép" volt, legalábbis a kor szabványaihoz képest, és olyan csodákat tudott, mint az egyszerre több program futtatása, az ezek közötti adatmásolás. Viszont ez az egész pakk még egyáltalán nem jutott el odáig, hogy nélkülözhetetlen legyen, főleg azért, mert a DOS-ra rátelepülve jelentősen lelassította az amúgy sem villámsebes gépeket.
A Windows 2.0 1987-ben érkezett, és néhány újítása valóban érdekesnek bizonyult: a fix elrendezés helyett akár egymást kitakarva is áthuzigálhattuk az ablakokat, és kissé kevésbé ette meg a gép erőforrásait. Nagyjából itt kapott észbe az Apple is, amely rájött, hogy egy Microsoft nevű kis cég csúful nyúlja a Macintosh gépeken megismert megoldások egy részét - lett is belőle per, amit érdekes módon nem tudott megnyerni az Apple (gondoljunk azért bele, mi lett volna, ha sikerül: a Windows, ahogy ma ismerjük, talán teljesen máshogy fejlődött volna ki, vagy akár sehogy sem). Mindenesetre az Apple-Microsoft rivalizálás nagyjából innen datálható.
A Windows, aminek már értelme is van
1990-ig nem igazán sikerült előrelépni abban, hogy PC-kre egy tényleg használható grafikus felületet építsenek. A legjobb optimalizáció mellett is irdatlanul lelassította a gépet az extra réteg, ha pedig tényleg elkezdtünk rajta több programot egy időben futtatni, még a legerősebb akkori számítógépből is egy tetszhalott teve lett. Szóval szép volt és ígéretes az összes addigi kísérlet, csak egyszerűen nem érte meg váltani rá a gyakorlatban.
Ekkor azonban jött egy David Weise nevű Microsoft alkalmazott, aki fogta egy fizikusként dolgozó barátját, Murray Sargentet, és nekiestek a Windows forráskódjának, hogy teljesen máshogy közelítsék meg a problémát. Az Intel 80286-os processzoraiban ugyanis megjelent a védett mód, amely 1 megabájt helyett már 16 kezelését is lehetővé tette. Weise rájött, hogy ezt eddig egyik Windows sem használta ki, ezért néhány előzetes kísérlet után megalkották a Windows 3.0 memóriakezelésének alapjait. Nem is "hivatalosan" dolgoztak, hanem saját szakállukra, éjszaka és hétvégén, mert Weise attól tartott, ha félidőben kitudódik, min dolgozik, leállítják: eközben ugyanis a Microsoft besegített az IBM saját operációs rendszerének, az OS/2-nek a fejlesztésébe, amely szintén használta a védett módot, és a programozó szerint a cég fejesei nem nézték volna jó szemmel, hogy amolyan belső konkurenciát épít.
Igaza lett: amikor az elkészült új rendszert bemutatta, a Microsoft döntnökei már azonnal beálltak mögé, és 1990. május 22-én megjelent az első olyan Windows, amely már nem egy szép, de használhatatlan kiegészítőként, hanem egy valóban jól működő plusz szolgáltatásként az elődöknél sokkal nagyobb népszerűséget szerzett. A Windows 3.0 több millió példányban fogyott az első év végéig, amire nemigen volt példa korábban. Ezt úgy segítették elő, hogy az IBM PC-k mellé ingyen adták, míg az OS/2-t külön kellett megvenni, sokan tehát úgy döntöttek, a jól működő Windows 3.0 miatt nem kell arra is költeni. A Microsoft pedig, amely egész idáig arra volt ráállva, hogy ugyan fejleszt saját szoftvereket, de inkább "a nagyokhoz dörgölőzve" mások megoldásait reszelgeti, itt határozta el, hogy a Windows farvizén ezzel szeretne első sorban foglalkozni. Érdekes módon még a külön értékesített Windows 3.0 is nagyon beindult, pedig akkoriban drágának számító, 149 dolláros áron adták (korábbi verziókról pedig 50-ért lehetett upgrade-elni).
Miért volt meggyőző a Windows 3.0?
Egyrészt attól, hogy a korábbi verziók ígéretei helyett itt már tényleg minden működött, ráadásul nem küldte padlóra a gépeket. Egymás mellett (vagy fölött, alatt) futhatott egy rajzprogram, egy számológép és egy jegyzettömb, egérrel lehetett programokat elindítani és ablakokba rendezni - a PC tehát egy szöveges vuduzással bizgethető ismeretlenből egyik pillanatról a másikra egy könnyen kezelhető jóbarát lett. Ehhez persze kellett az is, hogy még szebb és egyértelműbb grafikai elemekkel tegyék hatásosabbá - ezt egy Virginia Thornton nevű grafikusnak köszönhetjük, aki korábban a papír alapú használati útmutatók dizájnjáért felelt, de meggyőzte a vezetőket arról, hogy nem csak papíron kell valaminek mutatósnak lennie, hanem használat közben is.
Így aztán a Windows 3.0 végül már nem egy néhány színnel operáló, szembántó kinézetű randaság volt, hanem 8-bites, 256 színt használó "kütyü". Ráadásul akkoriban kezdtek elterjedni az ilyen színtartományt már kezelni képes EGA, majd VGA grafikus vezérlők, és az ezekhez való színes monitorok (ha emlékszik valaki a tűéles, de fekete-fehér Hercules monitorokra, vagy a hihetetlen árnyalatokkal kínzó, néhány színre képes CGA-kra, akkor tudja, mekkora lépés volt ez), szóval a Windows 3.0 kivirágzása pont időben történt.
Szintén fontos, hogy a Windows 3.0 már egész használható hálózati támogatást kapott, tehát el lehetett kezdeni egymáshoz kapcsolt formában használni a céges gépeket - igaz, ez még azért elég kacifántos módon működött, a tökéletesítésére a 3.11-es verzióig kellett várni, majd a Windows 95 és főleg az NT hozott további újításokat ezen a téren.
Emellett az új Windows már igazi svájcibicska volt, benne egy csomó beépített segédprogram felújtott változatával, és megvehettünk hozzá olyan komplex szoftvereket is, mint a Word, az Excel, a PowerPoint, vagy külső cégektől egy csomó egyéb a vektorgrafikus Corel Draw-tól a Pagemaker kiadványszerkesztőn át a Dbase adatbáziskezelő grafikus változatáig.
És igen, itt volt először elérhető a legendássá váló Pasziánsz. Ez ugyan nem a videojátékok csúcsa, mégis mindenki ismerte, egyrészt azért, mert a Windows-t futtató munkahelyi gépeken innentől az időeltolás egyik legnagyobb felelőse volt, másrészt azért, mert ez tulajdonképpen egyfajta szoktató és érzékenyítő szerepet töltött be.
A Microsoft direkt azért tette a rendszerbe ugyanis, hogy ezzel szoktassa rá az embereket a grafikus felület kezelésére, az egér használatára és olyan alapvető műveletekre, mint a menühasználat, a kattintás, valamint a fogd-és-vidd mozdulatsor. És ekkor még volt humorérzéke is a Microsoftnak, a Pasziánszban ugyanis egyetlen gombnyomással egy előre elkészített Excel táblázat képével tölthettük ki a kijelzőt, tehát ha valaki bebámult a monitorunkba, könnyebben átverhettük, hogy tényleg valami magvas problémán dolgozunk.
Ugródeszka a mai világba
1992-ben aztán kijött a frissített 3.1, majd egy évvel később a fent említett 3.11 változat, és itt már elmondhatta a Microsoft, hogy a világ újonnan eladott PC-inek közel 60 százalékán előre telepítve kapták meg a felhasználók, így 25 millió hivatalos felhasználója volt (nem beszélve az addigra már virágzásnak induló kalózkodás miatti többiekről). Persze ettől még tény, hogy a Windows 3.x továbbra sem volt teljes értelemben vett operációs rendszer: a gépeken alapértelmezésben még mindig a DOS "hátán" lehetett futtatni, és egy csomó szoftver továbbra sem igényelte a Windows meglétét - ez két évvel később, a Windows 95 megjelenésekor változott meg, onnantól lett a Microsoft grafikus környezete felhasználói felületből alanyi jogú rendszer. De ez már egy másik történet...
