Nyár közepén még azt mondtuk volna, hogy az Intelnek nagyon kell igyekeznie azon, hogy visszanyerhesse a felhasználók bizalmát. Az óriási notebookos tábor persze mit sem érzett abból, hogy a Raptor Lake generáció feszültség-vezérlésével komoly gondok akadtak, állítson bármit egy-egy játékfejlesztő, a laptopok értékesítését nem rengette meg a túlfeszített architektúrát érintő probléma.
Ellenben az asztali PC-k frontján komoly bizalomvesztés indult meg, bár gyorsan hozzá kell tennünk, hogy mire egy-egy ilyen kellemetlen szituációból konkrét üzleti hátrányok (a versenytársaknál pedig előnyök) keletkeznek, befuthat egy, a hibákat elfedő generációváltás. Emellett a közvetlen ellenlábas, az AMD sem hozta azt, amit nyár elején ígért: a második AM5-ös Ryzen 9000-generáció szinte semennyit sem lépett előre sebességben az elődökhöz képest.
Mintha manapság a CPU-bejelentések inkább csak hibajavításokról, finomhangolásokról szólnának. Rendszeres mikrokód-frissítések, BIOS-hangolások és néha a TDP-határok kitolása segít eljutni az áhított 10-15 százalékos többlethez. A jó hír az, hogy a Ryzenek tényleg javultak az utóbbi pár hétben, a rossz, hogy az új Core Ultra még a javulási szakasz előtt áll, ugyanis egy félkész termék.
Határidő szorításában
Az évvégi ünnepi szezon alapjaiban határozza meg a nagy PC-gyártók termékstratégiáját. A processzorok esetében nemcsak a dobozos termékek bolti elérhetőségére, hanem a partnergyártók készre szerelt konfigurációinak megjelenésére is időt kell hagyni. Napokon belül indul a "Cyber November", ami a Black Friday akciókkal egészül ki a hónap második felében, ezt követően pedig már fordulunk is rá a karácsonyi dömpingre; nem lehet késlekedni az új termékcsaládok bevezetésével.
Az Intel évek óta a szeptember-októberi időszakot jelöli ki startként, most sem történt ez másként: október harmadik hetében megérkeztek a webshopokba a második generációs Core Ultra processzorok. Apropó, érdemes tisztázni a generációs jelölést, hiszen asztali vonalon a 14. generációs Core egységek tekinthetők elődnek. Sokan elfelejtik, hogy notebookok terén a Meteor Lake kódnevű variáns kezdte meg a Core Ultra nevezéktant, és bár az elterjedtsége, ismertsége átlag alatti, az architektúra alapjait nézve egyértelműen az Arrow Lake kistestvére.
Szándékosan hagytuk el az "előd" szót, mert ha kicsorbult baltával lefaragva nézzük a két processzorcsalád specifikációit, akkor tesztünk alanya tulajdonképpen egy több helyen finomhangolt, továbbfejlesztett és magasabb teljesítményfelvétellel megáldott első generációs Core Ultra. Erős lenne ez a kijelentésünk? Lehetséges, miközben ezeket a sorokat gépeljük, a laptopok világában már megjelentek az első Lunar Lake alapú processzorok, amik sokkal inkább tekinthetők generációs ugrásnak, köszönhetően a kiemelkedően jó integrált GPU-nak és NPU-nak.
Ezzel szemben az Arrow Lake amolyan félgenerációs fejlesztés, és előremutató fűszerezés helyett az Raptor Lake processzorok által teremtett problémákra kínál megoldást. Az Intelnek reagálnia kellett, mert a több mint egy évig húzódó balhé, ami a 13. és 14. generációs Core típusokat érintette, tarthatatlanná vált, és szerintünk még most is kevesen hiszik, hogy a kiadott BIOS-frissítések valóban gyógyírt jelentenek a platform gondjaira. Ebbe a szituációba csöppen bele a Core Ultra 200-as széria asztali, vagyis "S" betűvel jelölt kínálata, aminek bemutatkozó prezentációjában figyelemreméltó a mérnökök őszintesége, az a bizonyos utólagos beismerés.
Mert miről szól az Arrow Lake azon túl, hogy chiplet dizájnba rendezett részegységekkel és végre asztali gépekben használható NPU-val érkezik? Természetesen a teljesítményfelvételi keretek és az ezzel kéz a kézben járó hőtermelési számok markáns csökkentéséről. Sokan elfogadták, mivel jár egy Core i9-13900K vagy 14900K használata, de attól még mindig nem normális a 350W feletti CPU-fogyasztás és a 100 Celsius fok körüli maghőmérséklet. Ennek mostantól vége, az akár felére eső két fő érték szinte az egyetlen fegyvertény az új Core Ultrák mellett, mert egyébként nagyon úgy néz ki, hogy számítási sebességben és tudásban nem sikerült megugrani az iparági ingerküszöböt.
Egyhelyben topogás
Kisebb meglepetést okozott, amikor a hivatalos megjelenés előtt bő egy hónappal az Intel bejelentette, hogy az Arrow Lake generáció mégsem a saját fejlesztésű Intel 20A gyártástechnológián készül, hanem partneri segítséget és gyártókapacitást vesznek igénybe. Az akkor még nem tisztázott külső szerepkört természetesen a TSMC vitte el, és chipletenként más-más csíkszélességet használtak annak érdekében, hogy a kihozatali arány, a gyártási költség és az elvárt működési tartományok (teljesítményfelvétel, feszültségkezelés, hőtermelés) zöld zónában maradjanak.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen döntést nem egy vagy másfél hónappal a termék elérhetősége előtt hoznak meg, a tömeggyártás jóval korábban megindulhatott, pusztán üzleti indokai lehettek a késői bejelentésnek. Rossz hír ez Intel gyártósorait tömörítő üzletág számára, jó üzenet viszont a felhasználóknak, akik annyit azért felfognak ebből az egész nanométeres világból, hogyha a TSMC gyárt, akkor az a létező legmodernebb technológia. A 3-tól 6 nanométerig változó chipletek együttese teszi elérhetővé a fogyasztási adatok csökkentését, amiatt tényleg nem kell aggódni, hogy drága hűtőkomponensek használatával sem lehet 90 Celsius fok alá vinni a hőfokokat.
Más, jelentős fejlődésről azonban nem igazán tudunk beszámolni, érezhető, hogy a notebookos alapokon kívül nem volt más opciója a mérnököknek, a Raptor Lake esetleges továbbvitele a TSMC gyártósoraira vélhetően nem mutattak annyi előnyt és javulást, ami jövőbiztossá tenné az AMD fejlesztési ütemterve ellenében.
Bevezetésre került viszont az integrált NPU, ami szuper hír, csak épp az a bökkenő, hogy a 13 TOPS számítási kapacitás messze nem elegendő a Copilot+ PC minősítéshez (ez 40 TOPs lenne). Használható, de inkább csak egy kipipált specifikációs elem, a Lunar Lake ennél már jóval előrébb tart. Igaz ez az integrált grafikus vezérlőre is, ami egyébként fejlődött a korábbi generációs asztali példányokhoz képest, de még mindig nem az a fejlesztés, amit az Intel a notebookokban már bemutatott. Lehet azt mondani, hogy asztali gépekben az IGP másodlagos szerepet kap, hiszen ez a dedikált VGA-k terepe, de lenne helye egy erős integrált GPU-s PC-kategóriának, legalább a belépőszinten.
Nagyobb gyorsítótár, fejlettebb DDR5-memóriakezelés az egyik oldalon, letiltott alacsony fogyasztásra hangolt E-magpár és Hyper-Threading hiánya a másik serpenyőben. Valamennyit ad, de ugyanennyit el is vesz az Arrow Lake, és lehet, hogy nem kellene krokodilkönnyeket hullatni a HT eltörlése miatt, de amit jelenleg a Thread Directorral és az operációs rendszer ütemezőjével csinál az Intel, az messze nem ideális. Sem az OS-, sem a driver-, sem pedig a hardverfejlesztő mérnökök nem tudták még összehangolni ennek az egységnek az elfogadható működését.
Céltáblát tévesztő nyílzápor
Az architektúra ezúttal is nagy teljesítményű P-magokra és szolidabb mutatókkal rendelkező E-magokra épül, melyek elrendezése picit változott ahhoz képest, amit megszokhattunk. Korábban az egyes magtípusok egy-egy tömbbe rendezve foglaltak helyet a lapkán belül, most ezt hatékonyságnövelési célok miatt megváltoztatták a mérnökök. Egy nagy sebességű belső adatbuszon egy-egy P-magot két E-mag tömb követ, majd ismét a teljesítményfókuszú számolóegységek következnek, és így tovább. Tehát bár maradtak tömbök, ezek kisebbek, és típusra bontva egymást követik, amíg el nem érjük a maximális magszámot.
Az Intel koncepciója papíron működőképes lehet, hiszen a Thread Director működése megváltozott a Meteor Lake-től kezdődően, és a kiindulási alapot mindig az E-magok jelentik, csak az adott számítási igénynek, terhelésnek megfelelően vált P-magra a rendszer, és nem pedig fordítva. A vegyesen elhelyezett tömbökkel csökkenthető a szálak ütemezésének késleltetése, a P-magok ráadásul kaptak némi plusz gyorsítótárat a műveletvégzéshez, a teljes 36 MB-nyi harmadszintű tár pedig megosztva érhető el az összes mag számára.
A gond ezzel csak annyi, hogy nagyon úgy fest, a szoftverek egy részéhez nem képes megfelelő módon adaptálódni a rendszer, ami fakadhat a Thread Director kezdeti gyengeségeiből, vagy épp a Windows 11 operációs rendszer új ütemezőjében megjelent változásokból. Esetleg maga az architektúra okoz működésbeli anomáliákat, de annyi biztos, hogy játékok esetében nem tökéletes a magtípusok közti váltás és pl. az üzemfrekvenciák kifutása. Nincs HT, ezért vannak bizonyos játékok, amik ezt egyszerűen alacsonyabb CPU-kihasználtsággal honorálják. Ezért fordulhat elő, hogy egyes tesztek szerint az elavultabb ütemezővel dolgozó 23H2-es Windows 11 jelen állapotában jobban idomul az Arrow Lake felépítéséhez.
A Thread Directort egyébként az Intel maga is úgy tervezte, hogy képes legyen igazodni a rendszerhasználati jellemzőkhöz, de ettől még tény, hogy pl. játékfejlesztői oldalon itt-ott muszáj lesz belenyúlni a kódba, mert a számítási hatékonyság valamelyest lecsökkent. Megemlíthetnénk az Intel APO funkciót, ami néha előkerül, mint létező technológia, de a roppant szűk játéktámogatási listájával leginkább csak egy be nem tartott ígéret, és most sem segít a Core Ultrákon.
Ráadásul ez már kezd egy kicsit sok lenni a "jóból", a hardvervilágban kevésbé jártas PC-s játékos nem érti, miért kell figyelni a Windows verzióra, a Thread Directorra és erre az APO applikációra, ha ő csak játszani szeretne egy jót. Utóbbi beállítása, engedélyezése ráadásul még mindig zavaróan körülményes, a tesztre érkezett alaplapokon BIOS-ban kell engedélyezni az Intel egyik platform-összetevőjét, hogy egyáltalán telepíthető legyen a Windows Áruházban található segédprogram. Sok hűhő a semmiért? Nos, egyelőre igen.
Új foglalat és alaplapok
Három generációt szolgált ki az LGA1700-as tokozás, a Core Ultra 200S processzorok viszont már az új, ránézésre nagyon hasonló LGA1851-be illeszkednek. Ha változik a foglalat, akkor bizony új alaplapot kell vásárolni, aminek a gyártók örülnek, a felhasználók már kevésbé. Fontos kiemelni, hogy a platform elhagyta a DDR4-es memóriák támogatását, az Arrow Lake kizárólag DDR5 modulokat támogat, igaz, akár 9000 MT/s feletti adatsebességgel. Jól hangzik, de aki rutinos PC-építő, már tudhatja, hogy minél nagyobb számok kerülnek elő, annál vékonyabb lesz a pénztárca.
Ha tehát váltani szeretnél, akkor ezt a feladatot most sem tudod olcsón megúszni. Az új, egyelőre csak Z890-es lapkakészlettel szerelt alaplapok árazása felsőkategóriás, nehéz olyan példányt találni, aminél nem remeg meg a kezed a kosárba helyezés során. Tesztünk kiválasztott alapjára igaz a fenti állítás, bár nem a csúcskategóriát képviseli, emiatt pedig akár még a jó ár-érték arány is felmerülhet vele kapcsolatban. Az ASUS TUF Gaming Z890-Pro WiFi fehér stílusú megjelenése tetszetős, bátran el lehet indulni vele fehér komponensekre épülő álomkonfiguráció építésében, ráadásul nincs kicsinosítva bántóan harsány RGB-fényekkel. A tudás azonban többet ér, és mint tesztünk során kiderült, a szerelhetősége csak javult az elődhöz képest.
Kezdjük ott, hogy az új foglalat új zárómechanikát kapott. Szemre nem tűnik fel, de ahogy behelyezed a processzort a foglalatba, mintha másképp rögzülne a komponens, és eltérően hat az LGA1700-as élményekkel összevetve. Sikerült kiküszöbölni a minimális meghajlást, nincs szükség elviekben extra keretre, a hűtőblokkon leszerelésnél látott hőpaszta eloszlása tökéletes. További jó hír, hogy nincs szükség új hűtésre sem, az LGA1700-zal kompatibilis egységek minden probléma nélkül felszerelhetők, így tettünk mi is a ROG Strix LC III 360-as AiO-hűtéssel. Minden más szempontból modern az alap, kapunk két Thunderbolt 4 hátlapi portot, Wi-Fi 7 vezetékmentes csatlakozást, 2,5 Gb/s-os Intel vezetékes LAN-vezérlőt, okos szerelési pontokat és egész jó tuningképességeket. Utóbbin picit meg is lepődtünk, mert bár a TUF Gaming sorozat egy ideje nemcsak a strapabíró komponensekről szól, azért a Tweaker's Paradise BIOS-szekció könnyen elijesztheti a gyanútlan felhasználót.
Még nem látni a teljes képet
Az összeszerelés előtt azt reméltük, sétagalopp lesz a Core Ultra 7 tesztelése, nagy újítások, ismeretlen alkatrészek ezúttal nem borzolják a kedélyeket, és végre talán a hűtés miatt sem kell aggódnunk. Nos, a valóság ezzel szemben teljesen másként alakult, a rendszer telepítése és a megszokott szintetikus alkalmazások futtatása alatt vált világossá, hogy a platform még nincsen készen!
Félreértés ne essék, szó sincs hardveres hibáról, a processzor teszi a dolgát, az alaplap pedig biztosítja a működéshez szükséges funkciókat, és a DDR5-8000 MT/s-es XMP profil beállítása sem okoz gondot. A problémák szoftveres jellegűek, együttes felbukkanásuk egészen kiábrándító. Kezdjük azzal, hogy az alaplapgyártók egy-egy új platform megjelenése során próbálnak minél több saját ötletet belevinni a portékáikba, ezzel segítve a felhasználót célzó megkülönböztetést. Az ASUS nem egyszer vérzett el szoftveres bakikon, legyen szó akár BIOS-alapú hibákról, vagy nehezen használható windowsos programról. Jelen esetben a DriverHub néven futó ötlet sült be, ami olyan meghajtóprogramokat akart felerőszakolni a rendszerre, amik hibára futnak, vagy nem végleges, megjelenésre időzített verziónak számítanak. Az Intel NPU illesztőprogramja tipikusan ilyen volt, az Inteltől elérhető változat működőképes, míg a DriverHub által letöltött kiadástól a Windows inkább letiltotta az eszközt.
Manuális meghajtófrissítéssel kiküszöbölhető a fenti probléma, az engedélyezett IGP miatt kialakult kékhalál-áradatra viszont jelenleg nincs otthoni, barkács megoldás. Vagyis van, ha dedikált kártyát használsz, és letiltod az Intel vezérlőt a BIOS-ban, de talán ezt ne nevezzük normál műveletnek. Az alaplapgyártók elvileg tudnak a problémáról, és hamarosan BIOS-frissítésként megérkezik a javítás, de addig ez igen kellemetlen, és emiatt nem tudtuk teljes mértékben kitesztelni a fejlesztett IGP erejét.
A különböző programok szálkezelésénél felmerült anomáliák nem kirívóak, de figyelmet érdemelnek, és játékoknál már nem segít az E-magok letiltása, a teljesítmény visszaesése ugyanis jelentős. El lehet persze indulni a BIOS-ban bizonyos paraméterek kézi átállításával, elsők között emelve a magok közti adatbusz sebességét, de alkalmazástól függ a művelet eredményessége.
Érdemes kivárni
Hányszor adtuk már ezt a tanácsot, és picit csalódottak is vagyunk, hogy ismét ezzel kell zárnunk egy CPU-tesztet. A Ryzen 9000 esetén sem volt ez másként, ott azóta több ponton javultak a mutatószámok, és egyelőre ugyanebben lehet bízni a Core Ultra 200S esetén. Ködös viszont, hogy mennyiben kell ezen még az Intelnek, az alaplapgyártóknak vagy épp a Microsoftnak dolgoznia, netán közös munkát kíván a hibák kijavítása.
Nehéz megmondani, és nem csodálkoznánk azon, ha páran az erősen leakciózott Raptor Lake processzorok felé fordulnának. Első indításnál feltett friss BIOS-verzióval elvileg elkerülhető az emlegetett degradáció, a játékok alatti sebesség pedig egyelőre jobb, mint a 200-as széria esetében. A fogyasztás és hőtermelés persze más kérdés, de hogy ez a két fő erény elegendő-e a vásárlás beindítására, arra nem tennénk komolyabb összeget, főleg úgy, hogy aki erre figyel, a sokkal takarékosabb AMD Ryzent választja.
Mi is várunk még picit, és futunk még jó néhány kört ezzel a platformmal, megnézve a Core Ultra 9 sebességét, és az addigra várhatóan stabillá tett alaplapi kínálatot. Az első ismerkedés még elgondolkodtat, de egyúttal vonz is a második nekifutás. Csak éppen addigra megérkezik a nagyon erősnek ígérkező Ryzen 9800X3D, ami még annak a fejét is elcsavarhatja, aki évtizedek óta Intel Inside-os pizsamában alszik.
