Nem állítjuk, hogy kellemetlen visszagondolni a Rambusszal kapcsolatos történésekre, de tény, hogy a régi inteles alaplapok láttán nem csak a jó emlékek tolulnak fel bennünk. Emlékszünk még a problémás kompatibilitásra, a drága modulokra, a Rambus pereskedéseire - sokak szerint a cég fő célja, stratégiája éppen ez volt: innováció helyett perek útján extra pénzhez jutni. A vállalat egyébként mind a mai napig működik, és aki nem ismeri a szabadalomvitákat, joggal hiheti azt, hogy naprakész technológiákkal támogatja a növekvő adatátvitelhez kapcsolódó igényeket.
Anno még azt gondolhattuk, a Rambus a PC-s világ egyik mérföldkövét állítja fel. Furcsa kettősség jellemző a cégre, de előbb foglalkozzunk azzal, hogy a kemény üzleti döntésekből a felhasználók mit érzékelhettek.
Végtelen sávszélességet!
Akár még ez is elhangozhatott az Intel mérnökcsapatában a Pentium 4 platform fejlesztésekor. A chipgyártó fontos architektúraváltás előtt állt, ami platformszinten igényelt fejlettebb, gyorsabb adatáramlást. Ekkoriban az általánosan elterjedt memóriaszabvány a PC100 SDRAM volt, ami remekül passzolt a Pentium 2/3 működéséhez, de az új CPU-k jelentősen nagyobb számítási teljesítményéhez ennél sokkal gyorsabbra volt szükség. Az Intel a Netburst-architektúrával kifejezetten az órajelnövelésre koncentrált, a CPU-k futószalagjainak kialakítása és a gyorsítótár-hierarchia mind ezt a célt szolgálta. Szükség volt egy új memóriaszabványra, ami nem a VIA-hoz kötődik (PC133 SDRAM és lapkakészletek), és elég potens az AMD Athlon sorozata ellenében.
A Rambus technológiája csábítóan hangzott, hiszen a memória-sávszélesség többszörös növekedését ígérte az Intel számára, a megállapodás ráadásul részvényesi pozícióval bővült a processzorgyártó számára; üzletileg tehát mindkét fél érdekeltté vált az RDRAM-ok elterjedésében. A start azonban nehéz volt, a Coppermine magos Pentium III-hoz készült, "Camino" kódnevű Intel 820-as lapkakészlet több hónapos késéssel jelent meg, és mint kiderült, pont a Rambus-kezelése instabil, megbízhatatlan volt. Az első lapkakészlet után az alaplapgyártók sem kapkodtak, pedig soha nem tapasztalt hírverést kapott. Mint az hamar kiderült, a gyártóknak lett igazuk, a lapka több sebből vérzett: magas ár, bugos működés, rossz időzítés - csak hogy párat említsünk.
A mindössze egycsatornás memóriakiépítés miatt a Rambus PC-s megoldása korántsem volt ideális, amit az Intel igyekezett gyorsan korrigálni: a 840-es lapkakészlet megduplázott RAM-sávszélességet és kétprocesszoros működést garantált. Ezt követően a 850-es lapka már a Pentium 4-ekhez lett igazítva, a 860 pedig a Xeon-alapú P4-ek számára adta meg a Rambus-löketet a szerverek és munkaállomások világában.
Irány a fényes jövő?
Úgy tűnhetett, minden rendben, bár tény, hogy a Willamette magos P4-eken sem az SDRAM, sem pedig a Rambus nem tudott segíteni, ellenben a következő generációs, legendás Northwood CPU kifejezetten igényelte a speciális modulokat. Mindeközben a VIA és jó pár másik iparági szereplő az SDRAM leváltására készült, az új jövevény pedig a DDR SDRAM nevet kapta, és a JEDEC szabványügyi hivatal is gyorsan rábólintott erre a fejlesztésre. Eközben a Rambus partnergyártói által készített modulok az integrált hűtőbordák és a különleges működési szabályok miatt, illetve az Intel-exkluzív létezése okán továbbra is különcnek számítottak.
A hűtőborda a magas órajelek miatt vált kötelezővé (400, majd 533 MHz kontra 100/133 MHz SD/DDR-órajel), a memória csatornák számától és memóriák kiépítésétől függően pedig ún. vakmodulokat kellett használni az üresen álló foglalatokban. Erre pusztán azért volt szükség, mert a memóriacsatornák működtetése a teljes kiosztásra érvényes volt, a lapkák nélküli modulok "zárták" a vezérlő irányába a csatornát (ma ehhez elegendő üresen hagyni a DDR4/DDR5 DIMM foglalatot).
Furcsán nézett ki, de működött, a magas gyártási költséggel azonban még az Intel sem tudott mit kezdeni. Szédítően drága volt egy 128 MB-os modul, miközben a tesztek alapján a magas órajel ellenére sem sikerült kifacsarni akkora többletet, ami indokolhatná az extra befektetést. A korszak jellemzője, hogy az alaplapokon a lapkakészlet valóban több chipből állt, amikhez további extra vezérlők csatlakoztak, a chipeket összekötő adatcsatornák átviteli sebességei pedig sokkal nagyobb hatást gyakoroltak a teljes rendszer működésére, mint magában a RAM. A 400 MHz-es FSB-vel érkező Northwood Pentium 4-ek ugyan jól érezték magukat a PC800-as RDRAM-ok mellett, de a hétköznapi alkalmazások és játékok terén nem volt érezhető az a teljesítménytöbblet, ami igazolta volna a Rambus modulok létjogosultságát. Az 533 MHz-es FSB megjelenése és a 850E lapkakészlet PC1066-os Rambus-támogatása valamivel többet ígért, de eközben az olcsóbb DDR-rel felszerelt AMD PC-k semmivel sem teljesítettek rosszabbul, sőt, az Intelnek előre kellett menekülnie és tovább emelnie az FSB-frekvenciát, valamint a CPU-k órajeleit.
Licencdíjakból termelődő bevétel
Nem a Rambus PC-s bukása indította be a cég szabadalmi vitáit, már az Intellel kötött együttműködés idején is minden lehetséges vetélytársat megpróbált sarokba szorítani a Rambus azzal, hogy az SD és DDR RAM technológiák kapcsán jogdíj illeti meg a vállalatot. Mindenkitől, legyen az memóriagyártó, vezérlőtervező, vagy RAM NYÁK-lap fejlesztéssel foglalkozó cég, követelték a jogdíjat. Sorra indultak a perek és megállapodások, a Rambus minden egyes eladott RDRAM modul után kapott jogdíjat, illetve egyszeri vagy szerződéses alapon megújuló összegeket a közvetlen versenytársaktól, partnerektől.
Ezzel talán nem is lenne akkora gond, a jogalap azonban vitathatóvá vált, illetve ezeket a pereket olyan erővel és rendszerességgel indította a cégvezetés, ami miatt iparági szinten kellemetlen szájízt kapott az egész sztori. Az Intel nem is elsősorban emiatt, hanem az elrugaszkodott platformköltség és gyengülő versenyképesség miatt dobta az RDRAM-okat. Persze nem csodálkozunk, hogy az Intel számára nem ez az időszak a legkellemesebb emlék.
Napjainkban a Rambus köszöni szépen, jól van. A modern, memóriaalapú és lapka-összeköttetési technológiákhoz kínálnak megoldásokat, elsősorban adatközpontokra fókuszálva. A 2000-es évek RDRAM-ámokfutása mellett még az XDR RAM megszületése érdemel említést, bár a videokártyákon alkalmazott GDDR-memóriák leváltása nem jött össze a cégnek.
