Gyülekeznek a viharfelhők az Obama-adminisztráció feje fölött. Mintha sorban valóra válnának a legvadabb összeesküvés-elméletekbe illő disztópiák: kormányzati kémkedésről, a sajtó és az állampolgárok megfigyeléséről cikkeznek a lapok világszerte.
Az első komolyabb botrány tavaly robbant ki – mint kiderült, az FBI titokban megfigyelés alatt tartotta az Occupy Wall Street mozgalom tagjait. Aztán az is kiszivárgott, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium, a DoJ lehallgatta az AP hírügynökség munkatársainak telefonjait, és a „fenyegető” szó meglehetősen szabados átértelmezésével igyekezett igazolni az amerikai állampolgárok elleni dróntámadásokat.
A múlt héten aztán megint borult a csillagos-sávos bili. A brit Guardian közzétett néhány szigorúan titkos dokumentumot, amelyekből kiviláglott, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) több millió amerikai mobilfelhasználóról gyűjtött adatokat.
Később a Washington Post is előrukkolt egy, szintén a hírszerzéstől kiszivárgott diavetítéssel; a lap szerint az NSA a hét éve indult PRISM-program keretében olyan népszerű internetes szolgáltatók szervereihez – és persze az azokon tárolt személyes adatokhoz, e-mailekhez és más online továbbított üzenetekhez – is hozzáfér, mint a Google, a Facebook vagy a Skype. Az érintett cégek azonnal cáfolták a Post értesüléseit: állításuk szerint senkinek sem biztosítottak közvetlen hozzáférést a rendszereikhez. David Drummond, a Google vezető jogásza kedden nyílt levélben szólította fel Eric Holden legfőbb ügyészt és Robert Muellert, az FBI igazgatóját: tegyék lehetővé, hogy átláthatósági jelentésükben publikálhassák a nemzetbiztonság hozzájuk intézet kéréseivel kapcsolatos legfontosabb adatokat.
Körvonalazódni látszik a megdöbbentő igazság: az egymást váltó amerikai kormányok a 9/11 óta folyamatosan terebélyesedő, komplex kül- és belföldi megfigyelő hálózatot építettek ki. Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági apparátusa elszabadult, az őket – elvben – irányító kongresszus pedig alaposan elbóbiskolt a volánnál.
Ráadásul nem csak maga a megfigyelési program jelent súlyos, az amerikai alkotmányosságot is komolyan veszélyeztető problémát. Hanem a végrehajtó hatalom döntéseinek és intézkedéseinek átláthatatlansága is – és persze az, hogy tűzzel-vassal, nem múló lelkesedéssel üldözi azokat, akik megpróbálják felhívni a figyelmet a kormányzati visszaélésekre.
Isten hozott a Nagy Testvér országában
A Guardian múlt szerdán hozta le azt az áprilisban kelt, szigorúan titkos határozatot, amelyben egy FISA-bíróság arra kötelezte a Verzion mobilszolgáltatót, hogy „folyamatosan, napi rendszerességgel” tegye elérhetővé az NSA számára a hívásinformációkat és más „telefonálással kapcsolatos metaadatokat”. A beszélgetések hanganyagát és kivonatait nem kell átadniuk, de a hívásokkal kapcsolatos adatok – (ki kit hívott, mikor hívta, és mennyi ideig tartott a beszélgetés), valamint a földrajzi helymeghatározást lehetővé tévő cellainformációk között szabadon turkálhatnak a belbiztonság ügynökei.
A végzés szigorúan megtiltotta a Verzion illetékesei számára, hogy nyilvánosságra hozzák – vagy akár csak elismerjék –, milyen utasítást kaptak, és az is elég egyértelműnek tűnik, hogy nem ők az egyetlen olyan cég, amelyet hasonló „adatszolgáltatásra” köteleztek.
Joshua Kopstein, a The Verge szakírója szerint a metaadatok éppen olyan érzékeny információk, mint a rögzített beszélgetések vagy azok tartalma – hiszen lehetővé teszik a kormány szakértői számára, hogy részletesen feltérképezzék az emberek kapcsolatrendszerét, személyes viszonyait, és nyomon kövessék a mozgásukat.
Ami igazán megdöbbentő, az az, hogy a Guardian leleplezéséből semmi újat nem tudhattunk meg. A most kiszivárgott dokumentum csupán megerősítette azt, amiről volt NSA-ügynökök, polgári és személyiségi jogi szervezetek, sőt, kongresszusi képviselők is évek óta beszélnek: az USA kormánya rutinszerűen és válogatás nélkül gyűjti az amerikaiak millióinak privát beszélgetéseivel és üzenetváltásaival kapcsolatos adatokat – ráadásul látszólag anélkül, hogy törvénytelenséget követne el.
A határozat nem is csak a tartalma miatt figyelemreméltó. Híven tanúskodik arról a paranoiás titkolózásról, ami a belbiztonsági szervezetek működését övezi – és lehetővé teszi a kormány számára, hogy a saját polgárai után kémkedjen. A titkolózásról, amelyet a hírszerző szervek tevékenységét szabályozó törvény, a Foreign Intelligence Surveillance Act által életre hívott, szigorúan titkos törvényszékek, a „FISA-bíróságok” működése tesz lehetővé: ezek a testületek adhatnak engedélyt a kormányügynökségeknek a külföldi célpontok és az amerikai állampolgárok megfigyelésre. A kérelmeket minden esetben az erre kijelölt tizenegy, Washington városban székelő bíró valamelyike bírálja el; az általuk hozott ítéletek kivétel nélkül a „szigorúan titkos” minősítés alá esnek, és szinte soha nem kerülnek nyilvánosságra.
A FISA-bíróságokról mindössze annyit tudunk, hogy afféle stempli-hivatalként működnek. 2012-ben 1789 megfigyelési kérelmet nyújtottak be hozzájuk, és ezek mindegyikét kifogás nélkül jóváhagyták. 2011-ben is hasonló volt a helyzet: akkor az 1676 megfigyelésből 1676-ot engedélyeztek. Egyszerűbben fogalmazva, ezek a bíróságok szimpla kapadíszek csupán Sam bácsi kedvenc cilinderén, mindenféle valós befolyás vagy külső felügyelet nélkül. Eltekintve persze az ilyen-olyan hírszerzési bizottságok alkalmi látogatásaitól, amelyek tagjait viszont szigorú titoktartási kötelezettségek kötik, így kénytelenek tartani a szájukat.
„Az amerikaiaknak leesne az álluk”
Ron Wyden oregoni és Mark Udall coloradói szenátorok – mindketten a Szenátus Hírszerzési Bizottságának demokrata párti tagjai – számos alkalommal próbálták felhívni a figyelmet a FISA- bíróságok működésének visszásságaira. Tavaly márciusban a legfőbb ügyésznek írt levelükben úgy fogalmaztak, hogy „a legtöbb amerikainak leesne az álla, ha megismerné a részleteket” azzal kapcsolatban, hogyan alkalmazzák a megfigyelési törvényeket a gyakorlatban.
Wydenék szerint a kormány meglehetősen szabadon értelmezi a Patriot Act 215-ös paragrafusát, amely lehetővé teszik bármely személy megfigyelését „amennyiben az egy nemzetbiztonsági nyomozás szempontjából releváns információkkal szolgálhat”.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a jogszabálynak két változata is van: az egyik a hatályos, mindenki által szabadon megismerhető törvény – a másik pedig annak „titkos interpretációja”, amelynek alapján a FISA-bíróságok elbírálják a megfigyelési kérelmeket. Ez pedig nem fér össze a demokráciákban elfogadott hatalomgyakorlási elvekkel, hiszen ezeknek épp az a lényege, hogy a köz számára is átláthatóvá tegyék, hogyan alkalmazzák a törvényeket.
Ahogy azt a Verizonnak megküldött bírósági végzés is bizonyítja, a kormány tulajdonképpen szabad kezet adott az NSA-nak: az ügynökök azt figyelnek meg és azért, akit és amiért akarnak. Egy név nélkül nyilatkozó fehér házi tisztviselő védelmébe vette ezt a nehezen védhető gyakorlatot: szerinte a megfigyelés „kritikusan fontos eszköze annak, hogy megvédjük a nemzetet az Egyesült Államokat fenyegető terrorveszéllyel szemben”. Mégis elgondolkoztató, hogy még Jim Sensenbrenner, a Patriot Act „értelmi szerzője” is úgy nyilatkozott, „nagyon aggasztja”, hogy mire használják a törvényt, hiszen „több millió ártatlan ember hívásinformációinak elkobzása mégiscsak túlzó és Amerika-ellenes dolog”.
Nem csoda, hogy aggódik – annál is kevésbé, mivel a Kongresszus – többször is – megszavazta a polgárok – gyakorlatilag korlátlan – megfigyelését lehetővé tévő törvényt. Tavaly decemberben 2008 után másodszor is rábólintottak a FISA azon módosítására, ami nagymértékben bővítette az NSA mozgásterét. Egyes demokrata párti honatyák – köztük Patrick Leahy Vermontból, Rand Paul Kentuckyból és a fentebb már emlegetett Mark Udall – ugyan több változtatási javaslatot is beterjesztettek annak érdekében, hogy növeljék a Kongresszus befolyását a FISA-bíróságok felett, de ezeket kivétel nélkül lesöpörték az asztalról, és 2017-ig meghosszabbították az NSA jelenlegi megfigyelési jogköreit.
A független bíróságoknak mindeddig esélyük sem volt arra, hogy alkotmányossági szempontból vizsgálják a megfigyelési programot. Tavaly egy kongresszusi vizsgálóbizottságnak sikerült előtúrnia néhány, a Nemzeti Hírszerzés igazgatójának hivatalából származó dokumentumot, amelyek hitelt érdemlően bizonyítják, hogy az NSA tevékenysége „legalább egy alkalommal” alkotmánysértő volt. Mégis, az olyan ügyekben, mint a Clapper V. Amnesty International vagy a Jewel V. NSA, a kormányzatnak minden alkalommal sikerült kijátszani az adu ászt, és „államtitokra” hivatkozva megakadályoznia, hogy a legfelsőbb bíróság érdemi döntést hozzon a megfigyelésekkel kapcsolatban.
Háborút hirdettek az informátorok ellen
A fentiek tükrében nem meglepő, hogy az FBI alkotmánysértő nemzetbiztonsági leveleitől az NSA szorgos metaadat-gyűjtögetéséig szinte minden, amit a kormányzati megfigyelésekről tudunk, önjelölt informátoroktól és lelkiismeretes kiszivárogtatóktól származik.
Az olyan irományok, mint amilyenekhez a Gurdian jutott hozzá a múlt héten, nem röpülnek csak úgy be a szerkesztőség ablakán. Olyan emberek csempészik ki őket a szigorúan titkos irattárakból, akik eléggé bátrak és elkeseredettek ahhoz, hogy vállalják a kockázatot, és az állam titkolózásával meg a túltitkosítással szembeszállva nyilvánosságra hozzák őket. Éppen ezért annyira zavaró, hogy Obama ahelyett, hogy a körmére nézett volna a titkosszolgálatoknak, inkább a kiszivárogtatókat vette célba – eddigi regnálása alatt több informátort börtönöztek be a kémkedésellenes Espionage Act alapján, mint a korábbi kormányzatok alatt együttvéve.
Ez a megszállott szigor tette tönkre Bradley Manning közlegényt, akire minden valószínűség szerint életfogytig tartó börtönbüntetés vár, amiért bizalmas, az USA iraki és afganisztáni tevékenységével kapcsolatos dokumentumokat adott át a WikiLeaksnek. Ez juttatta börtönbe a volt CIA-elemzőt, John Kirakou-t, aki felhívta a figyelmet a Bush-érában történt kényszervallatásokra – miközben az az ember, aki felelős volt a kínzásokért, továbbra is szabadon él. Ez volt az oka annak, hogy a DoJ ügynökei egy nemzetbiztonsági kiszivárogtatás kapcsán indított nyomozás során rátehették a kezüket az AP tudósítónak hívásinformációira. Ez vezetett odáig, hogy James Rosent, a Fox News újságíróját „társ-összeesküvőnek” bélyegezték a CIA egyik nem túl izgalmas, az észak-korai atomprogrammal foglalkozó elemzésének kiszivárogtatása kapcsán. És persze ez az oka annak is, hogy Edward Snowden, az NSA-ügy kiszivárogtatója Hongkongban bujkál, és várja, hogy lecsapjon rá a CIA, az NSA vagy a kínai titkosszolgálat.
Az NSA-botrány nem csak az állampolgárok megfigyeléséről szól. Az amerikai kormány tevékenységének átláthatatlanságáról is tanúskodik: olyan titkos vagy ügyesen eltussolt stiklikről, amelyekről – ahogy azt a Verzion-ügy is bizonyította – csak a lelkiismeretes „besúgóknak” köszönhetően értesülhet a világ.
Obama megpróbálta a Kongresszusra tolni a felelősséget – részben jogosan, hiszen a képviselőknek meglenne rá a lehetőségük, hogy hatályon kívül helyezzék a Patriot Act 215-ös paragrafusát. De, hacsak a magát „a Történelem Legőszintébb Kormányaként” beállító adminisztráció nem változtat végre a politikáján, továbbra is szükség lesz azokra a bennfentesekre, akik a parttalan titkolózásba belefáradva úgy döntenek, megpróbálják a saját eszközeikkel felhívni a figyelmet az állam által elkövetett jogsértésekre.
(Forrás: The Verge)
