De ne feledkezzünk el a korabeli, kézben fogható vagy tévére köthető konzolos játékgépekről sem. Közel hoztá számunkra a számítógépes játékokat, bujkáltunk liftekben, karatéztunk és bokszoltunk, lőttük az űrhajókat, az idegeneket, sőt mindent, ami mozgott. Sok akkori játék kezdetleges grafikája ellenére rengeteg kellemes órát szerzett.
Különböző gépek utánzása egy másikban -– ez a gondolat nem tegnap született. Az elv pofonegyszerű: az eredeti program futását tegyük lehetővé egy másik gépen, de az eredetivel teljesen egyező környezetben, és az nyújtson minél tökéletesebb kompatibilitást.
Egy emulátort elég a gazdagépen elindítani, majd az eredeti programot betölteni, és máris feltűnik az ismerős környezet, roboghatunk versenyautónkkal, vagy éppen lőhetjük az ellenséges űrhajókat az utolsó töltényig. Az élmény, különösen az igényesen megírt emulátorokban, szinte a megszólalásig hasonlít az eredetihez.
A technikai megvalósítás azonban már nem olyan egyszerű: a tökéletes kompatibilitás elérése komoly programozói munkát kíván a fejlesztőktől. Ráadásul többnyire sokkal erősebb hardver szükséges egy „gyengébb” gép imitálásához: például a mindössze 1 megahertzes órajelű Commodore 64 élvezhető minőségű emulációjához legalább 150 megahertzes Pentium processzoros PC szükséges. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy több különálló célorientált chip (például SID-hang) szerepét kell utánozni egy programmal, mindezt tökéletes időzítéssel és valós időben - ehhez szükséges a sokkal erősebb PC-hardver.
A teljes cikk a 2004. júliusi számunkban olvasható.
