A számítógépek fő részegységeinek szinte születésük óta kísérője az a bizonyos fogalom, amelyet egyszerűen tuningnak neveznek. Ez lényegében nem jelent mást, mint bizonyos gyári specifikációk pozitív irányba történő megváltoztatását, amellyel újabb és újabb teljesítménycseppeket facsarhatunk ki a kiszemelt hardverelemekből. Ez a fajta finomhangolás elsőre mindig riasztónak tűnik, ám egy kis információszerzés és némi bátorság összegyűjtése után lényegében bárki belevághat számítógépének túlhajtásába, aki elégedetlen a gép adott pillanatban nyújtott teljesítményével. A megfelelő módszerek megtalálása és azok felhasználása azonban nem mindig jár sikerrel. Jobb esetben csak a felhasználó kedve megy el a sikertelen próbálkozásoktól, miközben hardverei továbbra is vígan teszik a dolgukat. Gyakran előfordul viszont, hogy a tuningolás közepette egy vagy több hardverünk is bedobja a törülközőt, és ekkor már nincs visszaút, súlyos tízezrek is odaveszhetnek az elővigyázatlanság miatt. Hogy ez ne történjen meg, összegyűjtöttünk pár tippet és segédalkalmazást, amelyekkel, ha nem is garantált 100 százalékig a tuning, de jóval biztonságosabb, mintha ész nélkül esnénk neki masinánknak.
Készre szerelve is kaphatóak tuningolt masinák
Mielőtt azonban belevetnénk magunkat a mély vízbe, tekintsük át, mely fő komponensekkel érdemes foglalkozni e témakörben. Az alaptézisek nem változtak az idők folyamán, épp ezért akár unalmasak is lehetnek a következő sorok, viszont apró fejlődések, újdonságok mindig akadnak, amelyek ismerete komolyan befolyásolhatja az elérni kívánt eredményt. Így például az órajelek emelése napjainkban már nemcsak abból áll, hogy az egekbe toljuk a rendszerbuszt, aztán majd csak történik valami, hanem figyelembe kell venni egyéb paramétereket is, amelyek végül együttesen hozzák meg a nagyobb sebességet, teljesítményt.
Az asztali PC-k mindenkori lelkének számító processzorok kapcsán még mindig az a városi legenda terjed, hogy a minél nagyobb órajel a jó esetükben. Nos, bár tudjuk, hogy ez ma már bizonyos szempontból butaság, a tuningoláshoz ez a mendemonda még mindig nagyon jól illeszkedik. Legyen szó tehát egy-, két- vagy akár négymagos processzorról, a megahertzek emelése mindegyik osztályban egyre nagyobb teljesítményt jelent.
Négymagos Extreme a kézben
A sebességbeli pluszt alapvetően két módon tudjuk elérni. Egyrészt megahertzenként növelhetjük a rendszerbusz értékét, másrészt - ez a ritkább - a processzor órajelét megadó szorzót változtathatjuk. Ez utóbbi a legtöbb esetben lefele történő haladást jelent, azaz a gyári osztáshoz képest kizárólag alacsonyabb számokkal dolgozhatunk. Mivel a processzor órajele a rendszerbusz és a szorzó együtteséből adódik, ezért ekkor érthető módon kisebb végleges értéket kapunk, mint ami a gyári üzemfrekvencia. Ez esetben tehát már az alapórajel visszanyeréséhez is a rendszerbusz sebességének az emelése szükséges, amely művelet elsősorban a lapkakészlet és a memória felé nyújtott sávszélesség növekedését eredményezi.
Négymagos Extreme a gépben
Egy-két alkalmazás természetesen ebből is profitálhat, ám a legtöbb program kifejezetten az egyre magasabb órajelekre vágyik. Legjobb tehát, ha olyan processzort választunk, ahol a már említett szorzó felfelé is változtatható. Ilyen típusok az Intel Extreme és az AMD Black Edition központi egységek. Az előbbiekért iszonytató pénzeket kér el az Intel, ezért csak tehetősebb felhasználóknak ajánljuk, az AMD viszont a „normál egyedekhez" képest komolyabb árkülönbség nélkül hozta forgalomba a szorzózármentes CPU-kat.
Ha csak a tuning kedvéért nem óhajtunk új CPU-ra beruházni, és inkább a korábbi generációkba tartozó kedvencünket hajtanánk meg, arra is van megoldás.
A Pentium 4-tulajdonosoknak van a legkönnyebb dolga, hiszen a Netburst architektúrát kifejezetten a magas órajelek elérésére tervezték. Mivel a legtöbb kiskereskedelmi forgalomban kapható típus szorzózárat tartalmazott, ezért nincs más út ezeknél a processzoroknál, mint a rendszerbusz sebességének emelése. A 130 nanométeres technológiával készült Northwood magos példányok ezt még tűrhető melegedéssel fogják konstatálni, ám ha valaki az eggyel fejlettebb Prescott generáció egyik tagjával próbálkozna, ne legyen rest beszerezni egy minimum réztalppal és egy-két hőcsővel felvértezett processzorhűtőt. Megfelelő alaplappal és memóriákkal akár a 4 GHz is elérhető, a feszültség babrálása nélkül azonban inkább a 3,4–3,6 GHz lesz a jellemző.
A hazánkban oly sikeres Athlon XP família tuning szempontjából nehezen indult be, az áttörést a Thoroughbred és a Barton magok hozták. Jó példa a 2500+ típus, amely 166 megahertzes rendszerbuszát 200-ra megemelve megkaphattuk az akkori csúcs 3200+ teljesítményét. Ehhez a művelethez sokszor még feszültségemelés sem szükségeltetett, így akinek jelenleg is Athlon XP 2500+ szunnyad a gépében, az tehet egy próbát, hátha összejön a 2,2 GHz. Az alumínium hűtéseket itt is érdemes valami komolyabbra cserélni, ám szerelésnél nagyon vigyázzunk, ugyanis a védtelen processzormag sarkát nagyon könnyű letörni. Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, inkább bízzuk szakemberre a dolgot.
A megfelelő központi egység kiválasztása mindenképp az egyik legfontosabb momentuma a tuningra való felkészülésnek. A történet azonban itt még nem ér véget, hiszen szükség lesz egy stabil alaplapra és húzható memóriákra is. Célunk a rendszer összteljesítményének növelése, amelyhez az előbbi két komponens is hozzájárul. Az alaplapok terén a legnehezebb választani. Vannak ugyan kifejezetten tuningos lapokat előállító gyártók, hazánkban a fő sodort azonban azon márkák jelentik, amelyek a legolcsóbbaktól kezdve a legdrágább, mindenfélét tartalmazó alaplapokig 20-30 modellt is forgalomba hoznak. Nehéz kiigazodni a temérdek típusjelzés között, főleg azt nehéz kideríteni, hogy egy adott alaplap milyen tuningbeállításokat kínál leendő felhasználója számára. Nincs jó recept arra vonatkozólag, hogy egy árlistára ránézve, a nekünk kellő darabot rögtön kiválaszthassuk, ezért mindenféleképpen némi kutatómunkát ajánlunk a nagy bevásárlás előtt. Érdemes olyan alaplapot választani, amelyet a részletes beállítási lehetőségek mellett olyan előre eltárolt tuningprofilokkal is felvértezték, amik kifejezetten hasznosak a kezdő tuningosok számára.
Gigabyte EP45-Extreme, a tuningmester
Szerencsére ma már minden nagyobb gyártó elkészítette saját profilmenedzsmentjét, ezért mondhatni könnyű „belenyúlni a tutiba". Azt azért természetesen ne várjuk, hogy 10 000 forintért vérbeli tuninglapot kapunk, inkább 20 000 Ft felett kezdjünk el keresgélni. Ezen összeghatárt átlépve temérdek olyan alaplappal találkozhatunk, amelyek az órajel változtatása mellett bőséges feszültségállítási lehetőséget is nyújtanak, sőt nagy részük a memóriák és a lapkakészlet frontján is részletes paraméterezhetőséget kínál.
A memóriamodulok területe picit ingoványos, a gyanútlan felhasználó különböző vélemények kereszttüzébe kerülhet. Vannak, akik szerint a mezei gyártók alapmoduljaiból is kicsikarható annyi plusz, amennyi az otthoni felhasználásra elég lehet. Mások viszont egyértelműen a tuningmemóriák mellett teszik le voksukat, amelyeken válogatott lapkák és gyárilag felszerelt hűtőbordák növelik a sikeres túlhajtás esélyét. Ez azonban gyakorta jelentős pénzbeli többletet is jelent egyben, amelyet olykor még az extra szolgáltatások - hűtőborda, élettartam-garancia - sem tudnak ellensúlyozni.
Akármit is választunk, vásárlás előtt lényegében két jellemző kényes egyensúlyára kell összpontosítanunk, amelyek nemcsak az alapórajeles használatot, hanem a tuning alatti viselkedést is meghatározzák. Elsődleges szempontunk természetesen a modulok órajele, amely nem árt, ha összhangban van a meglévő processzor rendszerbuszával. Az Intelnél - eltekintve az Extreme kategóriától - ez most 1066/1333 MHz-et jelent, amely értékekhez DDR2-es vagy akár DDR3-as modulokat is társíthatunk. Az AMD-nél picit bonyolultabb a helyzet, hiszen processzorainak beépített memóriavezérlőjük van. A jelenlegi egy- és kétmagos Athlonok maximálisan támogatott memóriaórajele 800 MHz, a Phenomok viszont az 1066 MHz-es sebességgel is elboldogulnak.
DDR3-as Dominator kiegészítő ventilátorokkal
Természetesen a túlhajtás pont azért van, hogy ezen határokat áthágjuk, ám arra figyeljünk, hogy több modul használata esetén ne keverjük a márkákat, a fagyásmentes stabilitás az egyazon cégér alatt futó memóriákkal garantálható csak igazán.
Végül nem feledkezhetünk meg a memórialapkák késleltetéséről sem, amelyek esetében a „minél kisebb, annál jobb" elv érvényes. Vannak gyártók, akik ezt be is vállalják, és rögtön a címkén jelzik a merész számokat, a többség viszont inkább nem tér el a JEDEC által hitelesített értékektől. Ekkor csak magunkra és a szerencsére hagyatkozhatunk, hátha sikerül lejjebb szorítani azt a bizonyos négy számból álló sorozatot.
Itt véget is ért kis bevezetőnk, amely, ha nem is a legapróbb részletekig vesézte ki a PC-s fő komponensek túlhajtását, kezdő lökésnek minden bizonnyal jól jöhetett. Mint az élet sok más területén, a puding próbája itt is az evés, más szóval az elkövetkezendő cikkekben lépésenként fogjuk bemutatni az egyes alkatrészek túlhajtását. Ehhez különböző gyártói és harmadik fél által készített szoftverek lesznek segítségünkre, amelyekkel remélhetőleg valóban sikeres túlhajtásokat hajtunk majd végre.
A BIOS-ban való turkálást tehát elvetettük azon egyszerű oknál fogva, mivel jóval kockázatosabb és veszélyesebb módszer egy átlagfelhasználó számára. Kezdésként meg pláne, épp ezért maradunk windowsos vizeken, és így próbáljuk elérni az elérhetetlen megahertzeket.
