Persze, borzalmasan frusztráló tud lenni, ha egy csatlakozószabványt állandóan változtatnak, ráadásul úgy, hogy a régi eszközeinkkel az istennek se akar kompatibilisnek maradni a dolog. Jöhetnek az átalakítók, meg a "működik-e ezzel" jellegű Google keresések, meg persze a zsörtölődés, ami egyrészt teljesen jogos. De ha minden igaz, az USB-C épp azért lehet a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta, mert ha tényleg mindenki átáll rá, akkor ezzel az egy szabvánnyal (és csatlakozó-típussal) ellehetünk egy jó darabig.
Ha most megnézünk bármilyen laptopot, tabletet, telefont, akkor azt láthatjuk, hogy egy rakás különféle típusú port figyel rajtuk. USB, HDMI, audió, a töltő bemenete és még jó pár egyéb. Mindegyik csatlakozó ráadásul a különféle alak mellett másféle funkciókat is kínál, az egyik USB port tölt is, a másik nem, a HDMI-s videókártyák tulajdonosai pedig sűrűn anyáznak, ha a monitorukon csak DisplayPort figyel.
Pont ez az ötlet vezérelte az USB-C létrehozását: legyen végre egyetlen olyan csatlakozótípus, ami mindenre jó, és az összes létező dolgot ilyen szabvánnyal láthatjuk el a monitoroktól a beviteli eszközökön át egészen a laptop töltőjéig. Juhé, szép új világ, mondhatják egyesek, miközben még a mostanában általános USB szabványok között is van fél tucat különböző. Ja, és a legszebb, hogy a kábelek két vége se feltétlenül ugyanolyan ugyebár.
Az érem szebbik oldala
Nézzük először, miért zárhatjuk rögtön a szívünkbe az USB-C szabványt. A csatlakozó a micro-USB méretéhez hasonló, tehát simán lehet használni mindenféle átalakítás nélkül telefonokon és egyéb, kisebb méretű eszközökön is. Innentől nem kell azon gondolkzni, hogy egy nagy USB-A csatlakozós perifériát milyen adapteres varázslással juttathatjuk el a mobilunkig, mindkét oldalon USB-C lesz, és kész.
Ráadásul azt az idegesítő élményt is mindenki ismeri, amikor elsőre sosem találjuk el, hogy az USB csatlakozót melyik oldalával felfelé kell a csatlakozóba dugni. Sőt, ilyenkor jön az alábbi képpel illusztrálható őrület, aminek a végén már azt se tudjuk, van-e egyáltalán "jó oldala" annak a nyavalyás csatlakozónak. Tegye fel a kezét, aki ismeri. Aha, kezek tömege a magasban. Sejtettem.
Na, az USB-C végre szimmetrikus, tehát mindegy, milyen oldalról próbálkozunk. Hogy ehhez persze miért kellett 2017-ig várni, az jó kérdés, de a lényeg az, hogy lehet örülni.
Ami pedig egyértelműen a technológia legjobb tulajdonsága, az mindenképp az a lehetőség, miszerint mindenféle eszköz megkaphatja ezt a szabványt, tehát elvileg eljöhet az a hihetetlen kánaán, amikor egy laptop oldalain már csak 4-6 USB-C port figyel, és az égegyadta világon mindegy lesz, milyen külső eszközünket, kábelünket, töltőnket melyikbe dugjuk. Persze még nem tartunk itt, és nem is idén lesz az, amikor a gyártók már le merik hagyni például a HDMI-t a gépházról, de az elvi lehetőség adott, innentől az általános elfogadás (és a gyártók bátorsága) szabja meg, mikor jön el az új kor.
Szintén fontos, hogy az USB 3.1 protokoll támogatásával az eddigi USB szabványoknál is több, szebb, jobb lesz a C. Az első körben érkező Gen 1 szabvány már 5 Gb/s adatátviteli sebességet ígér, míg a Gen 2 ennek dupláját. Emellett akár 100 wattot is képes átadni a csatlakoztatott eszközöknek, ami bőven elég a mai laptopok legtöbbjének, a telefonoknak és tableteknek pedig sosem kell ennyi. Az új formátum emellett simán képes 4K felbontású monitorokat és a legigényesebb audió eszközöket is meghajtani.
Már most vannak olyan eszközök, amelyek kihasználják az USB-C azon képességét, hogy akár egyetlen porton keresztül is képes egy csomó különféle funkciót ellátni. Ilyen például a két fenti hibrid, amelyen akár több USB 3.0, egy Gigabit Ethernet, egy audio jack, egy töltőport, és többféle monitorcsatlakozó figyel. Egy ilyen "elosztót" elég egyetlen USB-C portra rákötni, és máris használhatjuk rajta keresztül az összes otthoni eszközünket.
Azért még nem minden habostorta
Mindenképpen érdemes azonban a hátrányokról, vagy jó esetben "érdekes visszásságokról" is szót ejteni. Egyrészt ott a már említett Gen 1 / Gen 2 problematika, előbbi a 3.0 szabványon alapul és 5 Gb/s maximum átviteli sebességet tud, utóbbi pedig már a 3.1-es szabványt tudja 10 Gb/s maximummal. Hogy a dolgot bonyolítsuk egy kicsit, ott a Gen 3, amely már a Thunerbolt 3-mal is kompatibilis és akár 40 Gb/s sebességre is képes, persze elméletben. Ha viszont egy USB-C csatlakozón, vagy az ilyen porttal ellátott eszközön nincs külön jelezve, melyik szabvány dolgozik az ugyanolyan kinézetű csatlakozás mögött, könnyen belekeveredhetünk, milyen eszközünket tudjuk használni, vagy teljesen kihasználni vele.
Ugyanúgy a kábelek terén is lehet hasonló mizéria, ha ugyanis például tölteni is akarunk egy eszközt, akkor csak olyan kábel lesz jó nekünk, ami kezeli az USB Power Delivery technológiát, míg a HDMI, MHL és DisplayPort kiváltásához az Alternative-Mode funkcióval ellátott kábelek szükségesek.
Ami pedig a legnagyobb odafigyelést igényli, hogy az USB-C jóval magasabb energiaátviteli limitje miatt most már nagyon oda kell figyelni arra, hogy jó minőségű csatlakozókat, kábeleket használjunk. Az olcsó, távol-keleti gagyik ugyanis akár azt is elősegíthetik, hogy az USB-C csatlakozón keresztül töltött eszközök akár károsodhatnak, tönkremehetnek, balesetet okozhatnak.
Szóval akkor az USB-C...
...áldás vagy átok? Hosszú távon mindenképpen áldás, hiszen sokkal több lehetőséget kínál az eddigi szabványoknál, ráadásul egyetlen, egységesített formában. Az átok része a gyártók felelőssége: fontos, hogy senki se totojázzon az átállással, és az egységes forma mögé egységes technológiát is pakoljon. Az ilyen méretű nagy iparági elhatározásokkal és egyfelé-tartásokkal viszont eddig is voltak bajok, szóval igazi, mindenek felett álló kánaánt talán sosem hoz az új csatlakozó. De ha mi, vásárlók és felhasználók odafigyelünk (kicsit a gyártók helyett is, khm, khm), akkor pár éven belül tényleg jó dolog lesz ez az USB-C mizéria. Még ha nem is annyira jó, mint a szeletelt kenyér.
