A kórház és az orvosok neveit szándékosan hagyom a balladai homályban – amint látszani fog, itt ők nem tehetnek semmiről... De miről is beszélek pontosan? Nos, kezdődött azzal, hogy amikor beléptem a kórház ajtaján, és kerestem az adott osztályon dolgozó adott orvost, az információnál ülő hölgy körülbelül egy leszedált lajhár sebességével gépelte be a keresendő adatokat. Látszott rajta, hogy valami nem stimmel, nézett is nagyon a monitorra, segélykérő tekintettel, így megkérdeztem, mi a probléma. Az itt következő panaszáradat lényege annyi volt, hogy ezt a kedves és valóban segítőkész, középkorú hölgyet egy új számítógépes rendszer elindítása után jó pár hónappal sem oktatták be rendesen a használat mikéntjébe. Miközben szép lassan kinyertük a kért szobaszámot és orvosnevet a gépből, megegyeztünk abban, hogy ez bizony még papíros-kartotékos módszerrel is gyorsabban ment volna.
Sebaj, most már biztos jobb lesz minden, szakértő orvosok kezébe kerülök – gondoltam, de persze hamar csalódnom kellett. A kedves, fiatal (tehát az informatika korában felnövő, képzett és agilis) doktornőnek azonban a belső kórházi adatbázissal gyűlt meg a baja, amikor gyanútlanul megpróbált beteglistára venni. Logikátlan, összedobált, egymásnak néhol teljesen ellentmondó beviteli mezőkkel tarkított keretrendszerrel kellett megküzdenie, ahol egyes mezők hibás kitöltésének az lett az eredménye, hogy az utolsó öt percben felvitt adatok törlődtek, és újra kellett kezdenie. Hamarosan kínos viccelődés alakult ki köztünk, miszerint most már nemcsak engem, de saját magát is beutalja 24 órás vérnyomásmérésre.
Mindeközben nem tudtam nem észrevenni, hogy az egyre feszültebb doktornő – és mindenki más a kórházban – egy oly mértékben öreg, 14 hüvelykes (!) CRT- (!) monitort kénytelen bámulni egész nap, amivel garantált a félévenkénti szemészeti beavatkozás. Végül kiderült, hogy az egész nagy adatbázis arra volt jó, hogy a kért vizsgálatok, kórleírások és egyebek listáját egy szép dokumentumsablonná alakítsa a program. Éljen, ezért megérte...
Pár nappal később egy egész napos vérnyomásmérésre jelentkeztem. Ilyesmit már láttam külföldön, jó pár éve – a páciens karján alig észrevehetően lapult meg egy átlagos vastagságú csuklószorítóra emlékeztető „sáv”, amelyben a vérnyomásmérő gép és az eredményeket tároló szerkezet is zavartalanul megfért. Ehhez képest itt egy olyan masinát vettek elő, amely egy kisebbfajta strandmagnó méretével sokkolt, ezt kellett a nyakamba akasztani. A gépből egy méretes cső hurkolódott át a nyakamon, s a karomra applikált, méretes vérnyomásmérőben fejeződött be. Körülbelül úgy néztem ki, mint egy hetvenes évek elején tervezett Darth Vader-koncepció. A gépet ráadásul egy DOS-alapú programmal kalibrálták be, a PC-hez pedig egy RJ11-es telefonkábellel kapcsolódott... Másodszorra sikerült is beállítani hiba nélkül. Ha nincs a falon egy 2009-es naptár, azt hittem volna, hogy időutazáson vagyok.
A legdurvább tapasztalatot azonban egy laborvizsgálat eredménye kapcsán szereztem, amikor is... Hogy is mondjam, szóval az egyik outputomat vizsgálták (ilyenkor jó számítástechnikai lapba írni). Az orvos pár nappal később elcsukló nevetéssel közölte, hogy az elemző számítógép hibája miatt a minta „besorolhatatlan, idegen eredetű anyag”.
Nos tehát, amellett, hogy a szokásos, kezeléssel kapcsolatos tortúrákat átéltem, a magyar egészségügy informatikai helyzete miatt láttam vérnyomásproblémás és rohamosan vakuló orvosokat, lett belőlem Darth Vader, végül pedig kísérleti alanynak szánt UFO. Szóval sajnálom az összes beteget, akinek több ideig, vagy súlyosabb bajok miatt kell az ilyesmit elviselni, és sajnálom az orvosokat, ápolókat, akik ilyen körülmények között jóval kevésbé tudnak a gyógyításra és ellátásra fókuszálni...
