Szokták mondani, hogy a gyerek a legnagyobb áldás, ami egy ember életében történhet, bár erről azokat az anyukákat kellene megkérdezni, akik a középsős fiukat próbálják éppen időben az óvodába juttatni, de a másfél éves kislány pont akkor durrant be a pelenkába úgy, hogy a tarkójáig kakis. Amikor a gyerek megszületik, sokáig csak arra várunk, hogy mikor indul végre el, mert azt hisszük, hogy ha tud menni, akkor nem fog unatkozni, hiszen mégiscsak érdekesebb felfedezni, mint a hátunkon fekve a plafont bámulni. Aztán rájövünk, hogy sokkal jobb volt, míg csak fetrengett, mert innentől kipakolja a konyhaszekrényt, abroszostól magára rántja a vázát, leesik a lépcsőn és még hosszasan sorolhatnánk.
Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a legcudarabb korszak az, amikor a játszón már mindenhez oda tud menni, de önerejéből képtelen felülni bármilyen játékra is. Ekkor egy időre vége a békés apukás padonsörözgetésnek, ülve vigasztalásnak, hogy "ne sírj, álljál fel!", menni kell és fel kell rakni a libikókára, a csacsira, a lepkére, a körhintára, segíteni felmászni a csúszdára, és így tovább. De akkor is szeretjük a gyerekeket, hiszen a mi véreink, akiken akkor érezzük, hogy mekkora áldások az életünkben, amikor végre elaludtak. Van azonban a világban egy bizonyos Laurent Aigon, aki hosszú éveken át dolgozott pénzt és energiát nem kímélve azon, hogy gyermeke szobájában megépítsen egy működő Boeing 737-es fülkét, ami akár szimulátorként is funkcionálhat.
A derék apa egyébként nem pilóta, hanem pincér, aki ellenben egész életében pilóta szeretett volna lenni, de nem jött össze. Ennek ellenére több ezer eurót borított a projektbe és az internetről beszerezve a különböző egységeket, végül összeállt a masina ott, a gyerekszobában. Innentől kezdve nem kétséges, hogy valójában ez kinek is a játékszere és ki élvezi a felszállásokat és az azt megelőző checklistet, valamint az órákon át tartó utazást, majd a landolást. Ugyanakkor Aigon nem csak úgy nagy magányában építkezett, hanem például meghívást kapott a Bordeaux-Merignacban lévő, légi járművek üzemeltetésével kapcsolatos intézetbe. Valahogy mindig lenyűgöző, amikor valaki ilyesfajta megszállottsággal képes éveken keresztül építgetni valamit, amiből a végén egy valóban lenyűgöző szerkezet jön ki, mint amilyen ez a 737-es fülke is.
Az már más kérdés, hogy ha a több ezer eurót mondjuk úgy értelmezzük, hogy például 5.000 euró ment el a cuccokra, akkor abból meg lehet tanulni (legalábbis idehaza) vitorlázórepülni, pluszban még kb. 5 évig fedezi a teljes repülést, beleértve a különböző szakosztályi, egyesületi, szövetségi, levegőbejutási és egyéb díjakat. Az pedig bár nem olyan, mint egy hatalmas madárral repülőzni A-ból B-be, emberileg talán még nagyobb kihívást is jelent. Mindenesetre Lauernt Aigon egy nagyszerű ember, aki képes volt évekig dolgozni azért, hogy aprólékosan összeszedjen mindent, míg végül kialakult a végleges rendszer, amivel jókat lehet repülni otthoni körülmények között. A legnagyobb előnye pedig, hogy lehet hibázni, legfeljebb nyom egy restartot.
