Minden nap ezerféle módon les ránk a halál, hiszen elüthet egy autó, megrázhat az áram, kizuhanhatunk az ablakon, vagy agyoncsap egy meteor, mint szegény Kavicsot az Üvegtigrisben. Az űrből érkező pusztulat egyébként is folyamatosan foglalkoztatja az emberiséget, nem véletlen, hogy 3-4 havonta megtekinthetjük valamelyik kereskedelmi csatornán, amint Bruce Willis és válogatott csapata kilövi magát a világűrbe, hogy szélfúvásban és esőben, lobogó lángok között furkálják az aszteroidát, atomos robbantás reményében.
Tény, hogy ha egy 100 méter átmérőjű aszteroida eltalálná a Földet, az a gizmag vonatkozó cikke szerint nagyon elrontaná a napunkat, míg egy Hale-Bopp üstököshöz hasonló, 70 kilométer átmérőjű már nagyon-nagyon elrontaná. Éppen ezért elég régóta megy a kutatás, hogy mi lehetne a menekülés kulcsa, így például Dr. Richard Fork (University of Alabama) szerint viszonylag olcsó, de célravezető megoldást lehet kidolgozni, amivel megváltoztatjuk az aszteroida felszínét. Ő mondta el azt is, hogy az előbb említett Hale-Bopp üstökös ütközőpályája esetében mindössze két évünk lenne a felkészülésre, illetve a megoldás kigondolására és véghezvitelére onnantól kezdve, hogy először megpillantottuk.
Ennek tükrében semmit nem tehettünk volna, ugyanis szerinte pirítóst csinált volna belőlünk. A Strathclyde University tavalyi elképzelése alapján kis műholdakat kell bevetni, melyek képesek lézerrel lövöldözni a fenyegető égitestre, de a cél nem az, hogy elpusztítsák azt, hanem eltérítsék a pályájáról. Ahelyett tehát, hogy Halálcsillagot játszanánk, számos kisebb, napenergiával előállított lézersugárral lehetne erodálni a felületet, melyről a távozó darabok párolgása úgy működne, mint egyfajta hajtómű, így ezzel lehetne szabályozni az aszteroida haladási irányát. Egy ilyen rendszer előnye többek között az, hogy olcsóbb, mintha a Földről szeretnénk megoldani a problémát, vagy esetleg egy űrhajóra telepített lézerrel próbálnánk operálni.
Mivel odafent a napelemek gyűjtenék az energiát, lényegesen kisebb mennyiségben lenne rá szükség, mint egy nagyobb méretű és teljesítményű sugár esetében, itt a felszínen. Az UAH megközelítésében úgy is működhetne a dolog, hogy a miniműholdak flottája egy anyahajóról kapná a szükséges delejt, amit aztán továbbtükröznének a célpont felé. Egyébként elvileg a műholdflotta már eleve az űrben lenne és ha fenyegető vendég közeledte van műsoron, akkor esetlegesen ionmeghajtás segítségével annak közelébe mehetnek, hogy feltérképezzék a felületet, amiből 3D-s térképet hoznak létre, kutatva az optimális, akár milliméternyi olyan részt is, ahova célozni lehetne.
Apróbb gondot jelenthet, hogy a találatok során leváló törmelékek nem állnak-e a lézersugarak útjába, de a kutatók szerint három ezredmásodperc alatt oszlanak el, tehát nem lehet probléma. Dr. Fork szerint a szatellit flotta kiépítéséhez szükséges technológiák már rendelkezésre állnak és reményei szerint hamarosan kipróbálható lesz az egész rendszer egy olyasmi méretű objektumon, mint amekkora Cseljabinszkban ért földet az év elején, ami megközelítőleg 20 méter átmérőjű volt.
