Oroszország nem akar tovább nyugati technológiára támaszkodni: 2031-re saját gyártású, 28 nanométeres csipekkel kíván előállni, amelyek az Elbrusz processzorcsaládon alapulnak. A projekt szíve az MCST, a legendásan spártai VLIW-architektúrára épülő Elbrusz fejlesztője, amelynek tervei szerint a gyártás alapját képező félvezetőüzemek 2028 és 2030 között állnak majd termelésbe. Ezzel párhuzamosan állami hátszéllel próbálják életre kelteni az orosz gyártóeszközök láncolatát - nem sok sikerrel.
2025-ben még csak 350 nanométeres litográfiai berendezést sikerült összeraknia a ZNTC-nek, a 130 nm-es verzió pedig csak ígéret 2026-ra. Ezek közül egyik sem érett tömeggyártásra, és addig maradnak a használt nyugati gépek, szürke importból. A valódi kihívás viszont még csak ezután jön: a 28 nanométeres csíkszélesség (erre a tajvani TSMC 2011-ben, tehát 14 évvel ezelőtt állt át) nemcsak eszközparkot, de kifinomult folyamatvezérlést, megbízható alapanyag-ellátást és egy szinkronban dolgozó ökoszisztémát igényel.
Az oroszok számára nem opció sem az x86, sem az ARM licencelése, így marad az Elbrusz saját fejlesztése, amely ugyan technológiailag érdekes, de iparági elfogadottsága csekély. A biztonságpolitikai indoklás persze adott: az importcsipek ellenőrizhetetlenek, és így nemkívánatos kockázatot jelentenek az állam számára. Csakhogy hardverrel még nem lehet rendszert építeni - kellene hozzá szoftver is. Ez viszont már évek óta Achilles-sarka az Elbrusznak. A kevés szakember, aki ért hozzá, nem szaporodik osztódással: ha az orosz egyetemek nem kezdenek tömeges képzésekbe, a platform örökre rétegszereplő marad.
Mindenesetre ha nem borulnak a tervek, akkor 2028-ra elindulhat a gyártás, és 2031-ben érkezhetnek az első szervercsipek.
