A jómódú országokban a népesség cca. nyolcvan százaléka éli meg a hetvenedik születésnapját. Százötven évvel ezelőtt ugyanez az arány még húsz százalék körül volt. Összesen egy emberről tudunk, aki túlélte a százhuszadik születésnapját – nem véletlen, hogy a szakemberek szerint ez a kor az emberi élet végső határa.
Az állatok esetében fajonként változik a „végső korhatár”. A kérészek és a csillóshasúak alig két-három napig – az óriásteknősök és a grönlandi bálnák viszont akár kétszáz évig is élnek. Az abszolút csúcstartó a quahog kagyló, amely akár négyszáz évig is elél.
Az igazán hosszú életű földi élőlények a növények közül kerülnek ki. Az óriás mamutfenyők között háromezer, a simatűjű szálkásfenyők között ötezer éves példányokat is találtak. És persze ott van a neptunfű: ez az ősi vízinövény, amelynek egyik feltárt telepe több mint százezer éves – és ezzel a Föld legöregebb élőlényének számít.
A tudósok feltételezik – bár bizonyítani még nem tudták –, hogy néhány állat, köztük a hidra és egyes medúzafajok is megtalálták a módját annak, hogy kijátsszák a halált.
Annyi azonban biztos, hogy a természet és a fizika törvényei azt diktálják, hogy a legtöbb élőlénynek előbb-utóbb el kell pusztulnia. Ám ez önmagában nem jelenti azt, hogy – a természetben található minták hasznosításával – ne lenne jelentősen kitolható az emberek százhúsz éves „végső korhatára”.
A sejtek szavatossági ideje
Leonard Hayflick, a Kaliforniai Egyetem gerontológusa is úgy gondolja, hogy az emberi faj egyedeinek megvan a maguk „szavatossági ideje”. 1961-ben bebizonyította, hogy a laboratóriumi körülmények között növesztett emberi bőrsejtek például nagyjából ötvenszer tudnak osztódni, mielőtt végleg elöregednének, és elvesztenék szaporodási képességüket. A tudomány Hayflick-határnak nevezi ezt a jelenséget – vagyis azt, hogy a sejtek csak véges számú osztódásra képesek.
Hayflick és tudóstársai az elmúlt évtizedekben sorra vizsgálták a hosszabb rövidebb élettartammal rendelkező állatok sejtosztódási mutatóit. A közel kétszáz évig élő galápagosi teknős sejtjei például száztíz alkalommal tudnak osztódni – szemben az alig három évig élő egérével, amelynek csak tizenötször.
Hayflick teóriáját Elizabeth Blackburn és kollégáinak kutatásai is alátámasztották: ők fedezték fel az ún. telomereket. Ezek az ismétlődő DNS-szegmensek óvják a kromoszómákat a széteséstől. Osztódáskor a telomerek megrövidülnek – és minél rövidebbé válnak, annál közelebb kerülnek sejtjeink a „terméketlen aggkorhoz”.
Más kutatók népszámlálási adatok és komplex modellek segítségével vizsgálták az emberi halandóságot, és ők is hasonló következtetésekre jutottak. Úgy fest, az emberi életkor bűvös és átléphetetlen határa valóban százhúsz év. De eddig senki sem bizonyította, hogy ne lenne kitolható ez a határ: hogy ne élhetnénk hasonlóan hosszú ideig, mint a grönlandi bálna vagy az óriásteknős.
Reményre adhat okot, hogy eddig még nem találtak közvetlen összefüggést a Hayflick-határ és az élő szervezetek élettartama között. Egyelőre csak puszta korrelációról beszélhetünk, ami önmagában nem jelent oksági összefüggést. Az igen alacsony Hayflick-határral rendelkező egerek sztenderd laboratóriumi körülmények között növesztett sejtjei például szinte végtelen számú osztódásra képesek. Megfelelő koncentrációjú oxigént biztosító közegben úgy viselkednek, mintha nem lenne osztódási határuk. Elég telomerázt – a sérült telomerek lecseréléséért felelős enzimet állítanak elő a folyamatos megújuláshoz. Mindez arra utal, hogy a „Hayflick-határ” nem is határ – inkább afféle óra, amely megmutatja, mennyire öregek a sejtjeink.
Mi a baj a határokkal?
A Hayflick-határból kikövetkeztethetjük egy élőlény várható maximális élettartamát, de mi van, ha a halálunkért is ő a felelős? Ahhoz hogy felmérhessük, képes-e „megjósolni” a Hayflick-határ a halálunk időpontját, elég, ha sejtmintákat veszünk egy fiatal és egy idős embertől és kitenyésztjük őket egy laboratóriumban. Ha a bűvös határ okozza a halálunkat, egy hatvanéves ember sejtjei jóval kevesebb osztódásra képesek, mint egy húszéveséi.
Ez a kísérlet eddig mindannyiszor elbukott. A hatvanéves ember bőrsejtjei épp úgy ötven osztódásra képesek, mint a húszéveséi. De mi a helyzet a telomerekkel? Ők lennének a mi „beépített biológiai óráink”? Nos, a helyzet ennél jóval bonyolultabb.
A laboratóriumi körülmények között kitenyésztett sejtek esetében megállapították, hogy a telomerek valóban minden osztódással rövidebbé válnak, és segítségükkel megállapítható a sejtek „lejárati ideje”. Csakhogy nagyon úgy tűnik, hogy ennek nem sok köze van a sejtek egészségéhez.
Tény, hogy az öregedéssel párhuzamosan folyamatosan kopnak a sejteket védő telomerek – de csak bizonyos sejtek esetében és bizonyos periódusokban. És ami még érdekesebb: a laboratóriumi egereknek ötször olyan hosszú telomerje van, mint nekünk, embereknek, mégis jóval rövidebb ideig élnek. Ez az oka annak, hogy a telomerek hossza és a várható élettartam közötti összefüggést mindmáig nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani.
A jelek szerint, ha a Hayflick-határból és a telomerek hosszából próbáljuk kikövetkeztetni az emberi élet végső határát, az olyan, mintha a Colosseum tégláinak elemzése révén szeretnénk megismerni a Római Birodalom bukásának okait. Róma nem azért bukott el, mert a Colosseum összeomlott; a Colosseum azért omlott össze, mert a Római Birodalom elbukott.
Az emberi test sejtjeinek többsége nem egyszerűen „öregszik”. Az őssejtek többször megjavítják, tisztítják és cserélik őket. A bőrünk azért öregszik, mert a testünk egy idő után már nem képes ellátni a folyamatos reparálással és regenerációval kapcsolatos feladatokat.
Az örökkévalóságba és tovább
Kérdés, hogy ha képesek lennénk fenntartani testünk regenerációs képességét, meghosszabbíthatnánk-e az élettartamunkat. Ezt a kérdést sajnos csak igen kevesen vizsgálták az elmúlt években, ezért lehetetlen korrekt választ adni rá. A legtöbb öregedéssel foglalkozó intézet a vénüléssel együtt járó betegségek kialakulásának késleltetésében utazik; csak kevesen foglalkoznak az emberi élet meghosszabbításának lehetőségeivel.
Azok a kutatók, akik mégis ezzel a területtel foglalkoznak, többnyire azt vizsgálják, hogy hogyan hatnak az olyan radikális diéták az emberi szervezetre, mint amilyen a kalória-megvonás; vagy hogy milyen jótékony hatásai vannak az olyan molekuláknak, mint például a vörösborban található rezveratrol. Mások egyes ételek és étrendek hatásait vizsgálják: azt remélik, hogy szintetizálhatják a bennük található hatóanyagokat. A gerontológusok hallgatólagos egyetértése szerint, ha képesek vagyunk hosszabb ideig megőrizni egy ember egészségét, kis mértékben kitolhatjuk a várható élettartamát is.
A hosszú élet és a jó egészség ugyanis egyáltalán nem „egymást kölcsönösen kizáró tényezők”. Épp ellenkezőleg: a rossz egészségi állapotban lévő emberek nem számíthatnak hosszú életre.
Az öregedéssel kapcsolatos kutatások többsége jelenleg az „egészség” megőrzésével foglakozik – nem az élettartam meghosszabbításával. Márpedig, ha szeretnénk a jelenleginél tovább élni, meg kell találnunk a módját, hogy ledöntsük a „százhúsz éves korlátot”.
(Forrás: The Conversation)
