Parancssort ide!
A Parancssor megnyitásakor az aktuális mappa alapértelmezés szerint mindig a Documents and Settings\felhasználónév, ahol a felhasználónév az éppen bejelentkezett felhasználó nevével megegyező könyvtár. Persze, megtanultuk, hogy milyen egyszerűen válthatunk akár partíciót, akár könyvtárt, mégis sokkal gyorsabb és kényelmesebb volna, ha a Windows Intézőben bandukolva, egyszerűen egy mappa nevén a jobb egérgombbal kattintva a megjelenő menüből megnyithatnánk a Parancssort úgy, hogy az a kijelölt mappában nyíljon meg. A Windows nem ismer lehetetlent: nézzük, hogyan oldható ez meg!
A Sajátgép ablakban válasszuk ki az Eszközök -> Mappa beállításai menüpontot, és lépjünk a Fájltípusok fülre. Keressük ki a fenti listából a Mappa bejegyzést. (Figyelem! Néhány sorral feljebb van egy Fájlmappa sor - ne azon végezzük el az alábbi műveletet, mert ezzel alaposan összekavarhatjuk a Windows működését!) Kattintsunk alul a Speciális gombra. A megjelenő panelen kattintsunk az Új gombra. Az Új művelet ablakban a Művelet feliratú mezőbe írjuk be: Parancssor, az alatta levő mezőbe pedig a következőt: cmd.exe /k "cd %1". Az OK gombok megnyomásával sorban zárjuk be a paneleket. Már csak a tesztelés maradt hátra: a Sajátgép ablakban kattintsunk bármelyik meghajtóra vagy mappára a jobb egérgombbal, és a megjelenő menüből válasszuk ki a Parancssor menüpontot.
Hasznos apróságok
Novemberben belekóstoltunk a parancssor, más néven a konzol használatába, megtanultunk néhány alapvető parancsot (lásd Alapvető fájlműveletek című táblázatunkat), szó esett a könyvtárakról, az elérési útról és az átirányításról is. Most, a folytatásban először ismerkedjünk meg a Windows néhány kevésbé ismert, bár annál érdekesebb programjával, amelyet a parancssorból érdemes használni. Lássuk akkor a kínálatot!
Látni sem bírlak!
Az attribútum kifejezés talán sokak számára nem hangzik túl ismerősen. Ha az Intézőben egy tetszőleges állományra állva a jobb gombos menüből kiválasztjuk a Tulajdonságok menüpontot, a megjelenő panel legalján találjuk az adott állomány attribútumait (más szóval tulajdonságait), ami esetünkben lehet írásvédett vagy rejtett. Az előbbi azt jelenti, hogy a fájl nem felülírható, míg az utóbbival arra utasíthatjuk az operációs rendszert, hogy ne mutassa meg nekünk az állományt. (Az Eszközök -> Mappa beállításai panel Nézet fülén bekapcsolhatjuk a Rejtett fájlok és mappák megjelenítését, ilyenkor az Intézőben a rejtett állományok némileg halványabb betűkkel jelennek meg.)
Az attribútumok állítása parancssorból is megoldható, mégpedig az attrib paranccsal. Ez nemcsak a fenti két tulajdonságot tudja állítani, hanem az archív és a rendszerattribútumot is. Az előbbi az operációs rendszerek hőskorában komoly feladatot töltött be: ennek bekapcsolásával jelölte a rendszer a biztonsági mentést végző alkalmazások számára, hogy az állomány tartalma megváltozott az utolsó mentés óta. Néhány alkalmazás azonban a mai napig használja, például a Neróban beállítható, hogy CD-írás után kapcsolja ki az archív attribútumot a kiírt állományokon. A rendszerattribútum - könnyen kitalálható - az operációs rendszerhez tartozó fontos állományokat jelölte. Ez a Windows XP-ben érdekes lehetőséget kínál: előfordulhat, hogy bekapcsoljuk ugyan a rejtett fájlok megjelenítését, ám bizonyos mappákat vagy állományokat mégsem szeretnénk megjeleníteni az Intézőben. Például a Program Files könyvtárban akad néhány olyan bosszantó mappa (xerox, windows nt), amellyel nem tudunk mit kezdeni; semmire sem használhatók, a Windows azonban nem hagyja őket letörölni. Dugjuk el őket, ha nincsenek szem előtt, nem bosszantanak.
Nyissuk meg a konzolablakot (ismétlésképpen: Start -> Minden Program -> Kellékek -> Parancssor vagy Start -> Futtatás -> cmd -> ), és lépjünk át a Program Files mappába a cd /Prog* parancs kiadásával. (Ugye emlékszünk a csillag dzsókerkarakterre, amellyel bármit helyettesíthetünk? Esetünkben megkímél minket a „ram Files" szöveg és a szükséges idézőjelek begépelésétől.) A következő paranccsal rejthetjük el az orrunk elől a xerox mappát: attrib +s +h xerox
Először a beállítandó attribútumokat soroljuk fel: az s a rendszert, a h a rejtett tulajdonságot jelöli (az angol system és hidden szavak első betűiként), az előttük levő pluszjel pedig a bekapcsolást. Ezt követi a könyvtár neve - természetesen akár egy állományt is megadhatunk paraméterként, vagy fájlok csoportját, megint csak a csillagot használva. Próbáljuk ki, és látni fogjuk, hogy a xerox mappa eltűnik a Program Filesból. (Ez persze csak akkor igaz, ha a Mappa beállításaiban nem kapcsoltuk ki az operációs rendszer védett állományainak megjelenését.)
Essen szó a másik két attribútumról is: az r írásvédettséget (read-only) az a pedig az archív tulajdonságot állítja. Az attribútumok kikapcsolásához a mínuszjelet használhatjuk, például az attrib -r akarmi.txt parancs írhatóvá teszi az akarmi.txt szövegállományt. Van a parancsnak két további kapcsolója is: a /s kiterjeszti a művelet hatását a megadott mappában, valamint az összes alkönyvtárban levő állományokra, míg a /d magukra az alkönyvtárakra is. Ne feledjük, a parancs paramétereit és működésének leírását bármikor lekérhetjük, ha a /? paraméterrel hívjuk meg!
Ezt töltsd be, ha mondom!
Sokakkal előfordult már, hogy a Windows XP mellé kísérletképpen egy másik Windows operációs rendszert - vagy éppen egy másik XP-t - is telepítettek valamilyen célból. Később ezt az állapotot megszüntették, ám a számítógép minden bekapcsoláskor konokul megkérdezte, hogy melyik rendszert akarjuk betölteni, noha ez a bizonyos másik rendszer már rég nem volt sehol. Megoldás lehet erre a C: partíció gyökerében levő rejtett rendszerállomány, a boot.ini szerkesztése - de van egy sokkal egyszerűbb lehetőség is, a bootcfg parancs használata.
A bootcfg roppant érdekes és a rendszergazdák számára nagyon hasznos parancs, ugyanis bizonyos paraméterek megadásával akár távoli gépek bejelentkezési szokásait is megváltoztathatjuk vele. Másik érdekessége, hogy külön főparaméterekkel, valamint azokhoz tartozó különböző alparaméterekkel is ellátták, tehát használata első látásra nem is olyan egyszerű, ráadásul meglehetősen veszélyes is, ha nem figyelünk oda, mit csinálunk.
Nekünk jelen pillanatban a /delete főparaméterre lesz szükségünk amelyhez a /s, /u, /p és /id alparaméterek tartoznak. Az első hármat rögtön figyelmen kívül is hagyhatjuk - koncentráljuk az utolsóra! Erről azt mondja a súgó, hogy ezzel kell megadni, a boot menü hányadik menüpontját akarjuk törölni. Ha a másodikat, akkor a bootcfg /delete /id 2 parancsot adjuk ki, és máris megszabadultunk a felesleges bejegyzéstől, egyszersmind magától a bootmenütől is, amely többé nem jelenik meg, ha már csak egy operációs rendszer adatai vannak benne.
Amennyiben hosszabb távon használunk két rendszert, esetleg szükség lehet arra, hogy megváltoztassuk az alapértelmezettet, azt, amelyiket a menü automatikusan elindítja, ha lejárt a választásra fenntartott idő. Ehhez a parancs /default főparaméterét kell használnunk, a fentihez hasonló módon. Például a bootcfg /default /id 2 a második operációs rendszert állítja be alapértelmezettnek, legközelebb újraindulásnál már ez fog elindulni, ha nem avatkozunk közbe a bootmenüben.
Add vissza a könyvtáramat!
Segélyvonal fórumunkon szinte havonta felbukkanó probléma, hogy valaki korábban kisajátított magának egy könyvtárt (általában a Dokumentumokat), majd egy Windows-újratelepítés után nem tud hozzáférni. A háttérben zajló folyamatok megmagyarázásától most eltekintünk, viszont emlékeztetnénk arra, hogy a megoldás korántsem egyszerű: előbb ki kell kapcsolni az egyszerű fájlmegosztást, utána pedig a mappa tulajdonságaiban kell turkálni egy biztonsági fülön. Ugyanezt megoldhatjuk két egyszerű cacls parancs kiadásával, amely a paraméterként megadott állományok és mappák hozzáférési jogosultságait állítja be. Segítségével tetszőleges felhasználónak vagy felhasználói csoportnak adhatunk jogosultságot tetszőleges mappákhoz vagy állományokhoz való hozzáférésre, illetve el is vehetjük tőlük ezt a jogot. Példánknál maradva, tételezzük fel, hogy a Kati néven bejelentkezett felhasználó a Windows újratelepítése után nem tudja megnyitni a d:\iratok mappát. A cacls d:\iratok /G Kati:F parancs kiadásával máris teljes hozzáférést adtunk neki az iratok mappához, a cacls d:\iratok\*.* /G Kati:F paranccsal pedig a benne levő összes állományhoz. Mindkét parancs kiadásakor egy biztonsági kérdésre kell az <I> (vagy angol rendszereken az <Y>) billentyű lenyomásával (mint Igen vagy Yes) válaszolnunk, ezután hajtódik végre a művelet.
Az első paraméter a mappa vagy állomány, amelynek meg szeretnénk változtatni a hozzáférési jogait. A /G paraméter ehhez a listához adja hozzá a felhasználót vagy felhasználói csoportot a megadott jogosultságokkal. Ennek a formátuma a következő: felhasználó:jogosultság, ahol a jogosultságok a következők lehetnek:
N - nincs
R - olvasás (read)
W - írás (write)
C - módosítás (change)
F - teljes jogosultság (full control)
Érdemes tanulmányozni a parancs többi paraméterét is, sokkal egyszerűbben és hatékonyabban használható, mint az intézős, kattintgatós változat, és még az egyszerű fájlmegosztást sem kell ki-be kapcsolgatni hozzá.
Hálózatos varázslatok
A Windows számos parancsot (programot) tartalmaz, amellyel lekérdezhetjük számítógépünk hálózatos működésének paramétereit.
Az egyik ilyen parancs, amit bizonyára sokan ismernek, az ipconfig. Ha csak így simán, paraméter nélkül beírjuk, akkor rövid választ kapunk, amelyből kiderül, hogy az aktuális hálózati kapcsolatnak mi az IP-címe, mi az alhálózati maszkja és az átjáró IP-címe. Ugyanezt az információt megkaphatjuk úgy is, ha a Start -> Vezérlőpult -> Hálózati kapcsolatok ablakban kétszer kattintunk egy kapcsolatra, majd egyszer a Tulajdonság gombra, a felső listán kiválasztjuk a TCP/IP protokoll listaelemet, és ismét rákattintunk a Tulajdonságok gombra. Vajon melyik az egyszerűbb?
Ha kicsit bővebb információra vágyunk, írjuk be az ipconfig /all parancsot. Ez az összes aktív kapcsolat részletes adatait adja vissza, amihez a Windowsban végig kéne kattintgatni úgy fél napot.
Jó hasznát vehetjük az ipconfignak akkor is, ha DHCP-kiszolgáló oszt IP-címet hálózati kapcsolatunk számára. Az ipconfig /release paranccsal visszaadhatjuk a korábban kapott IP-címet (ezzel tulajdonképpen kikapcsoljuk a TCP/IP kapcsolatot adott hálózati kártyánkon), míg az ipconfig /renew kiadásával újat kérhetünk, vagy megújíthatjuk a korábbit. A DHCP-kiszolgáló működésétől függően vagy egy másik IP-címet kapunk, vagy ugyanazt, amelyik korábban volt (például a UPC chellós internetkapcsolatoknál).
Érdekességképpen kipróbálhatjuk a /displaydns paramétert is: ez azoknak a hálózati címeknek a listáját adja vissza, amelyekkel a közelmúltban kapcsolatba kerültünk. Azért, hogy ne kelljen folyton a DNS-kiszolgálóhoz fordulni a hálózati név IP-címre történő fordításáért, az utolsó néhány cím eltárolódik ebben a pufferben. A puffert a /flushdns paraméterrel üríthetjük ki, illetve a /registerdns-sel kézzel vihetünk bele címeket.
Amennyiben csak a környezetünkben (szűkebb értelemben: a gépünkben) levő hálózati eszközök MAC-címére (a Media Access Control kifejezés rövidítése, a hálózati eszközök egyedi hardverazonosítója, amelynek alapján a hálózati csomag eltalál az adott eszközhöz) vagyunk kíváncsiak, használjuk a getmac parancsot. Érdemes rögtön a /v paraméterrel meghívni, különben a címeken kívül normál halandó számára jobbára értelmezhetetlen krikszkrakszot ad vissza (már ha a MAC-címek 16-os számrendszerbeli számértékeit nem tekintjük annak). A parancs jól használható nagyobb hálózati környezetben, illetve érdekessége, hogy az eredményt nemcsak táblázatos formában, hanem a /fo csv paramétert használva vesszővel elválasztott listán is vissza tudja adni, amely könnyen feldolgozható, például egy táblázatkezelővel. Ehhez persze az eredményt nem árt átirányítani egy állományba, valahogy így (a /nh az oszlopfejlécek kiírását tiltja le): getmac /v /nh /fo csv >maccimek.csv
Valószínűleg mindenki találkozott már az internet kapcsán a ping kifejezéssel. Gyakran alkalmazzák az internetkapcsolat minőségének mérésére. A ping elküld egy speciális hálózati csomagot a paraméterben megadott címre, és méri, hogy mennyi idő telik el azalatt, míg a csomag célhoz ér, és onnan a válasz visszaérkezik a mi gépünkhöz. Nyilván minél kisebb ez az időérték, annál jobb, azaz gyorsabb a kapcsolat. Ha semmilyen más paramétert nem adunk meg, akkor négy ilyen oda-vissza utat mér meg, és ezekből készít egy kis statisztikát. Amennyiben időtúllépési üzenetet kapunk, az azt jelenti, hogy a csomag elveszett útközben. Ez önmagában még nem feltétlenül utal hálózati hibára, ugyanis sok kiszolgáló egyszerűen „eldobja" a pingcsomagokat, hogy csökkentse a terhelést hálózati eszközein.
Leggyakrabban használt paramétere a -n, amellyel azt adjuk meg, hogy hány csomagot küldjön ki, és mérjen meg a ping, valamint a -t, amellyel arra utasítjuk, hogy mindaddig küldözgessen csomagokat, és mérje az időket, amíg le nem állítjuk a + megnyomásával. Például a ping www.pcworld.hu /n 10 tíz csomag idejét méri meg, és ezt követően készít statisztikát. Érdekes lehet még a /w paraméter, amely után megadhatjuk, hogy mennyi idő elteltével tekintse elveszettnek a csomagot. A számot ezred másodpercben kell megadni, az alapérték 4000, tehát 4 másodperc.
Akik használták már a pinget, biztosan ismerik a tracert (hivatalos nevén traceroot) parancsot is, amely a számítógépünk és a paraméterben megadott cím között hálózati eszközök (például útválasztók) címét és a visszatérési időket listázza ki, illetve hiba esetén megmutatja, hol szakad meg a kommunikáció. A kedvenc szerverünkig tartó utat így deríthetjük fel: tracert www.pcworld.hu.
Ez a parancs tulajdonképpen pingcsomagokat küld ki a címzett felé, de korlátozza, hogy a csomag hány útválasztón mehet keresztül. A korlátot egyesével növelgetve „végigpingeli" a teljes útvonalat, így nemcsak a közbülső hálózati eszközök címét tudja meg, de időeredményei is lesznek mindegyik eszközhöz. Alapértelmezés szerint a korlát maximum értéke 30, ha tehát ennél „messzebb" van a megadott cél, akkor a tracert nem tudja visszaadni a teljes útvonalat (ezt egyébként felülbírálhatjuk a -h paraméter után megadott számmal).
Ha statisztikára vágyunk, használjuk inkább a pathping parancsot. A pathping pontosan ugyanazt teszi, mint a tracert, azzal a különbséggel, hogy előbb megállapítja a gépünk és a megadott hálózati cím közti eszközök címét, majd ezeket 150 másodpercen keresztül pingeli, és ebből készít statisztikát. Ennek eredményét is érdemes inkább egy szövegállományba átirányítani, hogy utána könnyebben értelmezhető, feldolgozható legyen.
Végül a netstat kiváló biztonsági eszközként megmutatja, hogy számítógépünk milyen portokon (kommunikációs kapukon) keresztül milyen más gépekkel vagy hálózati eszközökkel áll kapcsolatban. Számos paraméterével a legkülönbözőbb információkat csikarhatjuk ki belőle. Érdemes először a netstat /a /o változattal próbálkozni. Az eredményül kapott listából kiderülnek a jelenlegi TCP és UDP kapcsolatok adatai, illetve az, hogy gépünk milyen portokon „figyeli" a hálózatot vagy az internetet, azaz, hol lehet hozzá kapcsolódni. A /o paraméter egy külön PID-oszloppal egészíti ki az eredménytáblát; ez a gépünkön futó azon programok vagy folyamatok azonosítója, amelyek korábban kommunikáltak a külvilággal, vagy csak várják a lehetőséget. A PID alapján azonosíthatjuk ezeket a programokat a Feladatkezelővel is, de ha már a Parancssorban vagyunk, használjuk inkább a tasklist parancsot ezek listázására (és a taskkillt a kilövésükre).
Visszatérve a netstatra, a /s paraméterrel igazi összefoglalót kérhetünk az eddig kommunikációk számszerű eredményéről, bár az egyes adatok valószínűleg inkább a hálózat és az internet működésében jártas szakemberek számára lesz érdekes. Ők okvetlenül ismerkedjenek meg a többi paraméter jelentésével is!
*
Eddig tartott mai kirándulásunk a Parancssor világában. Ha bírjuk még szusszal, a következő alkalommal is előásunk néhány, talán kevésbé ismert kincset, majd elkezdünk ismerkedni a batch programokkal - sőt írunk is néhányat. Aki nem bírja ki addig parancsok nélkül, látogassa meg a hopp.pcworld.hu/2421-es címen a Microsoft angol nyelvű tudásbázisát.
