Születésének pillanatában a világháló még egy valódi információs szupersztráda volt. Az internetezők minden ott tárolt információhoz és szolgáltatáshoz hozzáférhettek, amely szabadság a web professzionalizálódása után valamelyest sérült. Egyes üzemeltetők ugyanis - legtöbbször üzleti megfontolásból - virtuális határokat húztak szolgáltatásaik körül, amely falak általában egybeesnek az országhatárokkal.
Így egy előremutató, innovatív webalkalmazás megjelenésekor nekünk is egyre többször kell figyelmeztetnünk olvasóinkat arra, ha a megoldás csak a tengerentúli internetezők számára elérhető, legyen szó akár a Spotify, a Hulu, a Last.fm vagy akár az Amazon tartalomszolgáltatásáról. Hogy ez mennyire jogos, arról talán érdemes lenne egy hosszú diskurzust folytatni, ám ettől függetlenül a tény megkerülhetetlen marad: napjainkban az interneten különbséget tesznek a felhasználók között. Szerencsére azonban megkerülhetjük a virtuális határokat egy amerikai, angol vagy akár svéd digitális útlevelet beszerezve.
Egy kis elmélet
Mielőtt bemutatnánk, miként lehetséges ez, előbb jöjjön egy kicsi elmélet, hogy megértsük, pontosan miről is van szó. Minden internetre kapcsolt eszköz egyedi IP-címmel rendelkezik, amely egy egyedi számsor. Fontos, hogy egyes gépeknek több IP-címük lehet, illetve több gép is osztozhat egy címen. Ezen egyedi címmel könnyedén be lehet azonosítani a gépünk földrajzi pozícióját, így annak tulajdonosát is, illetve az általa végzett tevékenységet szintúgy. Persze csak elméletben. A gyakorlatban a weboldalak és webszolgáltatások ezen információkat arra használják, hogy megtudják, honnan érkezett látogatójuk. Ha az üzemeltető IP-szűrést alkalmaz, akkor megadhatja azt, hogy megoldását mely országok látogatói számára teszi hozzáférhetővé.
Ennek kipróbálásához érdemes ellátogatni a find-ip-address.org weboldalra, ahol egy lenti térképen láthatjuk azt is, hogy a kiszolgáló szerverek miként azonosíthatnak bennünket (itt könnyen lehet, hogy az internetszolgáltatónk szervertermének helyét fogjuk látni).
A rejtőzködésnek egyik módja lehet közvetítő szerverek, úgynevezett proxy-k használata, amelyek a gyakorlatban nem tesznek más, mint hogy továbbítják a felhasználó kéréseit a webszerverek felé, és persze fordítva. Ekkor a kiszolgáló a proxy szerver IP-címét fogja azonosítani, és az által próbálja majd meghatározni a pozíciónkat. Ha az éppen Amerikában van, akkor amerikaiak leszünk, ha Skóciában, akkor skóttá válunk. A publicproxyservers.com weboldalon több ilyen ingyenes és publikus kiszolgálót találhatunk, amelyek képesek továbbítani kéréseinket. Ezen oldalak használatát mégsem ajánljuk, mivel egyrészt jellemzően csak böngészés során jelentenek segítséget, másrészt ezen esetben az adataink titkosítás nélkül fognak átszánkázni a világhálón.
A megoldást problémánkra a VPN (Virtual Private Network, azaz virtuális magánhálózat) jelenti, amelyet főként a cégek alkalmaznak, hogy dolgozóiknak így tegyék elérhetővé távolról a belső hálózatukat, ám a technológia a magánfelhasználók részére is rendelkezésre áll, és használatához nem szükséges mélyebb informatikai tudás. Miért jó a VPN? Egyrészt gépünk és a kiszolgáló között biztonságos csatorna épül ki, amelynek adatforgalmába köztes fél nem láthat bele, és persze a VPN szolgáltatóé lesz a látható IP-címünk, mivel ott jövünk ki a „csatornából”. Ez akkor is jól jöhet, ha publikus Wi-Fi hálózatra csatlakozunk, mivel így biztosíthatjuk, hogy illetéktelenek ne hallgathassák le a forgalmunkat. Persze a megoldásnak megvannak a hátránya is, amelyekről érdemes tudni. Egyrészt, mivel egy külső - ingyenes változatoknál több tíz-, esetleg százezer felhasználót kiszolgáló - szerverről van szó, az adatátvitel sok esetben lassabb, mintha a nélkül interneteznénk. Másrészt a VPN szolgáltató naplózhatja is a forgalmunkat, így ajánlatos megbízhatóakat választanunk. Ilyen például a Hotspot Shield, a SecurityKISS, a KryptoVpn, az OpenVPN, a CyberGhost és a Your Freedom. Nézzünk közülük néhányat.
Amerikából jöttem
Mint minden VPN kliens, úgy első ingyenes szoftverünk is azzal kezdi a telepítést, hogy felrakja saját hálózati meghajtóját, amely a biztonságos adatkapcsolat kiépítésében lesz segítségünkre. Működés közben egyébként nem nagyon lehet észrevenni a Hotspot kliensét, mivel az teljes mértékben a böngészőkre hagyatkozik. Ez az indulás során az úgynevezett MeFeedia felületben testesül meg, amely valójában az érdekes tartalmak - mint a TV és a játékok - fellelésében segít.
Szerencsére nem vagyunk hozzákötve, mivel az URL mezőn keresztül bármilyen weboldalt meglátogathatunk. Sajnos a klienseket már nem tudjuk vele átverni, azaz az ő portjukat nem védi le. Ez vélhetően az ingyenes változat korlátja, mivel e szabadságért cserébe csekély számú reklámot el kell viselnünk (persze ez is könnyen kivédhető egy jó reklámblokkolóval). Pozitívum a megoldással kapcsolatban, hogy van beépített káros weboldal blokkolója, valamint iOS és Mac kliense is. Ahhoz képest, hogy az egyik legnépszerűbb VPN szolgáltatásról van szó, viszonylag jól teljesített a Speedtest mérésénél is, ahol 0,8Mbps letöltési és 0,44Mbps feltöltési sebességet mértünk. Ez első látomásra kevésnek tűnhet, de ha hozzávesszük azt, hogy egyszerre mennyi embert szolgál ki az adott szerver, akkor már nem rossz. Általánosságban jellemző egyébként, hogy a VPN szolgáltatók az ingyenes megoldásaiknál már csak költséghatékonysági szempontból is sok felhasználót eresztenek rá egy szerverre, hiszen a nagyobb sávszélességet a fizetős ügyfeleknek tartogatják. Ez teljes mértékben érthető. Negatívum, hogy nem tudunk a Hotspot esetén kiszolgáló szervert választani (mi Kalifornia állam Milpitas városában landoltunk), illetve az is, hogy mivel egy népszerű megoldásról van szó, néha ideig-óráig blokkolják az IP-címéről érkező kéréseket a szolgáltatók.
Érdemes egy próbát tenni az SSL/TPS alapú OpenVPN Windows-os és Mac-es klienssel, amely számos más szolgáltatással is összeköthető - például a CyberGhosttal -, ám alapesetben a Private Tunnel megoldását kínálja fel. Utóbbi használatához regisztrálnunk kell, hiszen az üzemeltető próbálja bebiztosítani magát, hogy a rosszindulatú felhasználók letilthatóak és visszakereshetőek legyenek. A Private Tunnel fiók létrehozása után 100 megabájt forgalmat rögtön ingyen megkapunk, amely hamar leketyeg, s ezt követően vásárolhatunk az 50, 100 és 500 gigabájtos feltöltésekből (utóbbiért 50 dollárt kell kifizetnünk). A szolgáltatásban jó, hogy e megoldás miatt viszonylag kevés felhasználó nyüzsög a három elérhető kiszolgálón (San Jose, London és Zürich), így a Speedtest mérésén 1,8Mbps feltöltési és 1,23 letöltési sebességet mértünk. Nem rossz eredmény, de ha már fizetünk, akkor például a CyberGhost jobb választás lehet.
Kedvenceink
Ha a felhasználói felületet és a gazdag funkcionalitást nézzük, akkor ugyanis akár a legjobb megoldás is lehetne a piacon a német CyberGhost.
Az alapfunkciókon kívül erőteljes tűzfalas védelmet, gyors oldalletöltést és 2GB-os felhő tárhelyet is kínálnak a kliens mellé, és több tucat (a cikk írásakor 62 darab) szerver közül választhatunk, ráadásul a felhasználói felülete könnyen áttekinthető és kezelhető. A gond az, hogy ezen jóságok a fizetős ügyfeleknek járnak, míg az ingyenes üzemmódot igénylő felhasználókra sanyarú sors vár. Egyrészt csak bizonyos kiszolgálók állnak rendelkezésünkre, amelyeknél nagy a tolakodás. Tesztünkben az oldal statisztikái szerint körülbelül 2000 felhasználó volt online, azaz legalább 1000 ember próbált hozzáférni a rendelkezésre bocsájtott 2-3 szerverhez. Ha mindenkinek zöld utat adnának, akkor az vélhetően együtt járna azzal, hogy az egy főre jutó sávszélesség borzalmasan alacsony szintre esne, ezért a CyberGhost a postánál már bevált módszert választotta: sorszámot húzat. Legalább 10-15 perc, míg sorra kerülünk, miközben nézhetjük a fél képernyőnket elfoglaló reklámot. Türelmesek akár ki is várhatják, de mi nem javasoljuk ezt, sem a programot. Viszont ha hajlandók vagyunk egy csekély összeget kifizetni, akkor a CyberGhost kétségtelenül az egyik legjobb választás.
Az ingyenesek közül mi a SecurityKISS-re szavazunk, amely PPTP és L2TP titkosítással is rendelkezik. Esetében is léteznek fizetős változatok, de készítői szerencsére ennek érdekében nem lehetetlenítették el az ingyenes kiadást. A programot a telepítés után mindenképpen rendszergazdai jogosultságokkal indítsuk el, különben nem fog működni. Ezt követően válasszuk ki a kék szerver ikonra kattintva, hogy mely kiszolgálóra - angol, amerikai és francia érhető el - akarunk csatlakozni, majd a „Connect” gombra kattintva vessük bele magunkat a VPN csatornába. Az ingyenes változatban a SecurityKISS néhány portot blokkol, így a levelezők, a játékok, zenei stream kliensek, és VoIP eszközök esetén a fizetős verziók jelentenek megoldást (habár nekünk sikerült kijátszanunk e korlátozást). Napi 300 megabájt áll alapesetben rendelkezésünkre, amely nem rossz, mondjuk az 1,08Mbps letöltési és 0,35Mbps feltöltési sebesség miatt érdemes elgondolkodni a fizetős verzióján. Már csak azért is, mert bizonyos szolgáltatások esetén a 2,99 eurós havi csomaggal jobban járunk, mint ha közvetlenül az adott megoldásra fizetnénk elő. A fizetős változatokban ráadásul már a Mac, Linux és iOS kliensek is támogatottak, valamint német, svájci, lengyel, holland, svéd és kanadai szerverek is rendelkezésünkre állnak.
