Vadonatúj számítógép vásárlásakor hajlamosak vagyunk akár hetekig szöszölni a megfelelő konfiguráció kiválasztásával, a perifériákra azonban közel sem fektetünk ekkora hangsúlyt. Pedig egy jó billentyűzet, egér vagy akár hangfal legalább annyira hozzájárul a gép nyújtotta élményekhez, mint maga a "vas". Hatványozottan igaz ez a monitorokra, hiszen naphosszat a képernyőt nézzük, a géptől kapott visszajelzések túlnyomó többségét ezen keresztül fogadjuk be. Ezért érdemes tudatosan közelíteni a megjelenítők felé is, ugyanolyan céleszközként kezelve őket, mint a gépházon belüli egységeket. A gyártók ebben abszolút partnerek - az aktuális marketingkampányok mögé nézve minden felhasználási területhez találunk megfelelő modelleket. Már amennyiben bírja a pénztárcánk. Persze erről a szegmensről is elmondható, hogy az ár nem mindig mutat egyenes arányosságot az értékkel.
Ne dőljünk be a számoknak!
Hogy eligazodhassunk a paneltípusok erdejében, nagyon fontos ismernünk a kontraszt fogalmát. Ez egy arányszám, amely azt mutatja meg, hogy mekkora fényerőkülönbség van a képernyő által megjelenített legfeketébb és legfehérebb tónus között. Ma átlagosnak mondható az 1000:1-es kontrasztarány, az OLED-technológia pedig akár több százezres értékkel is büszkélkedhet, ami lehengerlő dinamikát eredményez. Fontos azonban, hogy - főleg LCD-képernyők esetében - mindig a statikus kontrasztot vegyük figyelembe, amely a tónusok közötti különbséget azonos fényerő mellett jelzi. A gyártók által a számháború részeként bevezetett dinamikus kontraszt már megtévesztő lehet, hiszen a sötét tónusokat gyengébb, a világosabbakat pedig erősebb fényerő mellett határozza meg, így alig mond el valamit az adott kijelző tényleges teljesítményéről.
Szintén elsősorban a panel típusa határozza meg a kijelző betekintési szögét. Ez annyit takar, hogy a képernyő síkjára mekkora szögből nézhetünk rá úgy, hogy a színek ne torzuljanak. Ezt a szöget megadja a gyártó, de erre sem támaszkodhatunk nyugodt szívvel: csupán azt mutatja, hogy a kijelző meddig marad 10:1-es kontrasztarány fölött, ami nem túl jó érték. Mindig mérjük fel testközelből, hogy mit is tud valójában a kiszemelt termék. Jelen ismertetőben kifejezetten a panelekre és az általuk létrehozott kép minőségére koncentrálunk.
TN
A folyadékkristályos (LCD) kijelzők legkorábbi paneltípusa, ennek ellenére a mai napig tényező maradt a piacon. A rövidítés a Twisted Nematic kifejezést takarja, és a folyadékkristályon átmenő polarizált fény elforgatásán alapszik; amennyiben ez sikeres, a fény átjut a kijelzőn, ellenben ha zavar kerül a rendszerbe (elektromos feszültség hatására), a háttérvilágítás nem tudja keresztülverekedni magát a polarizált lemezek között, így ezek a részek sötétek maradnak. Az így "készített" sötétség viszont sohasem lesz tökéletes, a színhűség pedig csapnivaló, még a legmodernebb kijelzőké is. Leglátványosabb hibája azonban az alacsony betekintési szög. Ennek ellenére a mai napig tetemes mennyiségű monitor kerül forgalomba ezzel a paneltípussal, ami elsősorban az olcsó előállíthatóságnak köszönhető. Vitathatatlan előnye továbbá, hogy minden más típusnál gyorsabb válaszidőt tud produkálni: ma már szinte minden TN-kijelző gyártója 1 milliszekundum körüli értéket ígér, ez még a legfejlettebb IPS-panelekénél is legalább három-négyszer jobb eredmény.
VA
A Vertical Alignment-paneleket a Fujitsu kezdte fejleszteni azzal a céllal, hogy a TN-nél jobb minőségű, de az IPS-kijelzőknél olcsóbb megoldást tudjanak kínálni. Ezeknek a kitételeknek a VA megfelel, és ezzel nagyjából be is lőttük a helyét a piacon; igaz, az utóbbi évek nagy visszatérését látva egyre inkább felzárkózni látszik az IPS-ekhez. Nevét onnan kapta, hogy a folyadékkristályok merőlegesen állnak a polarizált panelekhez képest, így működési elve szerint pont a TN fordítottja. Itt alapesetben sötét a képpont, ami elektromos zavar hatására engedi át a háttérvilágítás fényét. Ennek eredményeképpen a VA adja a legjobb feketéket, ezáltal a legdinamikusabb, nagyjából 3000:1 kontrasztarányú képet az LCD-panelek között. Ez sajnos nem jár kéz a kézben a pontos színreprezentációval, ebben a tekintetben az IPS-t nem tudja letaszítani a trónjáról. Ahogy annak széles betekintési szögével sem tudja felvenni a versenyt, de nagyon sok lemaradást hozott be megjelenése óta.
IPS
Jelenleg talán a legelterjedtebb LCD-panel az In-Plane Switching. Neve arra utal, hogy a vezérlő elektródák nem egymással szemben, hanem egy síkban (in-plane) helyezkednek el. A síkban együtt forduló folyadékkristályok alakja így különböző irányokból nézve nagyjából azonos marad, miáltal minden korábbinál szélesebb betekintési szöget kínál. Ez és az LCD-panelek között kivételesnek számító színhelyesség tette az IPS-t az elmúlt időszak sztárjává. Professzionális környezetben is megállja a helyét, tartalomgyártó kreatívoknak egyértelmű választás. Frissítési frekvenciája manapság már eléri a 144 Hz-et - erre az értékre pedig maximum az e-sport berkein belül húzhatják a szájukat. Dinamikában nem annyira erős, mint a VA-panelek, de a TN-nél általában jobb kontrasztot tud felmutatni. Egyetlen igazi hátránya az IPS glow, vagyis a sötét panel kivilágosodása. Ennek mértéke sajnos teljesen kiszámíthatatlan, gyártástechnológiából fakadó probléma, így még abban sem lehetünk biztosak, hogy a drágább IPS-monitort kevésbé fogja sújtani az "átok".
OLED
Felsorolásunk egyetlen tagja, amely nem folyadékkristályos (LCD) megoldáson alapszik, ilyenformán háttérvilágítással sem rendelkezik. Az Organic Light-Emitting Diode vezérlője lehet passzív (PMOLED) vagy aktív (AMOLED) mátrixos. Ez utóbbi sokkal fejlettebb, energiatakarékosabb megoldás, a készülékek többségét ma már ezzel szerelik. Az OLED ereje abban rejlik, hogy minden egyes képpont fényerejét egyenként képes állítani. A fekete színt így nem a háttérfény blokkolásával éri el (ami nem sikerülhet tökéletesre), hanem egy az egyben kikapcsolja az adott pixelt. Ez a fajta pontosság és az ebből fakadó hihetetlen kontrasztarány azonnali szájtátásra készteti az egyszeri szemlélődőt. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az ámuldozás erősen függ a környezeti hatásoktól, az OLED fénysűrűsége ugyanis a legjobb esetben sem éri el az 1000 nit értéket, míg a modern LCD-kijelzők ennek a dupláját is tudják. További hátránya, hogy visszahozta a már rég elfeledett burn-in, azaz beégés fogalmát a számítástechnika hőskorából.
QLED
Az LG-vel ellentétben a Samsung viszonylag gyorsan kihátrált az OLED mögül, már ami a televíziós piacot illeti. Helyette az LCD-alapú megoldások fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, amely folyamat eredménye a QLED-panelek megjelenése lett. A nevében található Q betű a Quantum Dot-technológiára utal, amely egy plusz nanokristályréteget jelent a panelen, e részecskék mérete pedig meghatározza, hogy milyen hullámhosszú fényt engednek át. Az eredmény: megdöbbentően széles színspektrum (1 milliárd színárnyalat), és szinte tökéletes fehér fény, amely az idő múlásával sem fakul el. Azzal pedig, hogy a fényerőt a kontraszt megtartása mellett növelhetjük, jelentősen javult, tulajdonképpen tökéletes lett a betekintési szög is. Hiába a rengeteg kutatás/fejlesztés, sajnos a folyadékkristályos technológiának köszönhetően átszűrődik a háttérvilágítás ott, ahol a képernyőnek éjfeketének kellene lennie. Ezzel kiábrándító lehet szembesülni, miután felavattuk méregdrága tévénket a nappali új díszeként.
