Néhány éve sokaknak még csak álom volt a 4K-technológia, de ha ma megnézzük a nagyobb áruházak kínálatát, azt látjuk, hogy egy 50 colos tévéért sem kell 100 ezer forintnál sokkal többet fizetni. És amikor ugyanannyiba kerül egy hatalmas tévé, mint egy fele akkora képátlójú 4K-monitor, akkor sokakban felmerül a kérdés, hogy ugyan miért is ne rakna inkább televíziót az asztalára?
Ugyanaz, de mégis más
Egy tévét alapvetően arra használ az ember, hogy a kanapén ülve nézze a kedvenc Blu-ray- vagy Netflix-filmjeit, esetleg konzolon játsszon. Ezeket persze megtehetjük egy monitorral is, ugyanakkor a gépnél ülve általában böngészünk, szöveget szerkesztünk, vagy a panelhez egészen közel ülve játszunk egérrel és billentyűzettel. Emiatt a gyártók is egészen másra helyezik a hangsúlyt a két hardver esetében. Míg a tévéknél a multimédiás tartalomfogyasztás és az immerzió van a középpontban (ezért van a nagyobb képátló, az okosfunkciók, az élénkebb színek, a HDR-támogatás és a több HDMI-csatlakozó), addig a monitoroknál a produktivitás játszik fontos szerepet, és a jó olvashatóságon, valamint a kényelmes egérhasználatot lehetővé tévő alacsony válaszidőn van a hangsúly. A két hardver persze folyamatosan közelít egymás felé. A monitorok egyre nagyobbra nőnek, több bemeneti csatlakozót, valamint beépített hangszórókat kapnak, a tévék pedig egyre alacsonyabb válaszidővel és jobb paneltechnológiával készülnek.
Tévé munkához
Ha valaki nem csak egyetlen Excel-táblában dolgozik egész nap, akkor nagyon tudja értékelni az extra helyet a kijelzőn. Amikor egyszerre van megnyitva három dokumentum, egy fél tucat weboldal, és közben még felugrálnak a különböző ablakok, akkor jól tud jönni egy 43 colos panel. Videóvágás közben például különösen nagy segítség, ha egyben látjuk az egész anyagot, de mindenki profitálhat belőle, aki nem egyetlen ablakra irányítja a figyelmét. Ugyanakkor rengeteg kényelmi funkcióról le kell mondanunk. A tévéknek például általában sem a magassága, sem a dőlésszöge nem állítható, így sokkal nehezebb megtalálni a tökéletes pozíciót, amit kényelmesen belátunk közelről. A nagy méret miatt ráadásul a széleket már nem pont szemből nézzük, így kevésbé lesz olvasható ez a terület. Ezt valamennyire ellensúlyozzák a hajlított kijelzők, de 50 centiről nézve még így sem lesz tökéletes az élmény. Mivel a tévéken általában nincs a monitorokhoz hasonló standby mód, amely automatikusan kikapcsolja a kijelzőt, ha a gépet is leállítjuk, mindig manuálisan kell ki-be kapcsolgatnunk, amihez a távirányítót is célszerű a közelben tartani, mert néhány modellen szinte elérhetetlen helyeken vannak a gombok. A DisplayPort hiánya szintén probléma, a legújabb videokártyákon már csak egy HDMI-csatlakozó van.
Érdemes megemlíteni, hogy tévéből sokkal könnyebben találunk majd OLED-panellel rendelkező változatot, amely szebb színeket, végtelen kontrasztot, jobb betekintési szögeket ígér, ugyanakkor grafikai munkához egy tévé viszonylag ritkán jelenti az ideális választást, hiszen ezek a kijelzők általában nem színhelyesek. A gyártók a filmes hatásokat részesítik előnyben, emiatt pedig elképzelhető, hogy az általunk megszerkesztett fotó vagy videó teljesen máshogy fog kinézni az ügyfélnél. Egyeseknek valószínűleg az is zavaró lesz, hogy mivel a weboldalak mindinkább a mobilra és a kisebb kijelzőkre optimalizáltak, a hatalmas panelen egész ablakban megnyitva egy site-ot, rengeteg üres terület lesz a kijelző két oldalán. És ez még a jobbik eset, ugyanis ha nem megfelelő tévét választunk, előfordulhat, hogy szinte olvashatatlanok a feliratok. Ennek miértjeivel keretes írásunkban foglalkozunk bővebben.
Tévé játékhoz
Na de mi a helyzet akkor, ha nem dolgozni, hanem játszani akarunk a gépünkön egy hatalmas kijelzőn? Ha egy lassabb tempójú, hátradőlős játékról van szó, akkor nincs különösebb probléma, kompetitív címekkel viszont lesznek komoly hátrányai egy tévének. Vegyük először is az input lagot, vagyis azt a késést, amivel egy általunk végrehajtott akció megjelenik a képernyőn. Ez egy átlagos tévé esetében simán lehet 70 ms, ami talán nem tűnik soknak, de amikor hirtelen precíz mozdulatokat kell végrehajtanunk az egérrel, akkor hihetetlenül zavaró. Ez egyébként nemcsak játék, hanem munka közben is felmerülő probléma lehet, a kurzor lomha vánszorgása hamar idegölővé tud válni, ha sokat kattintgatunk az ablakok között. A legtöbb gamermonitor válaszideje 10 ms alatt van, de már akadnak 1 ms-os panelek is, miközben még a drágább tévék is megállnak 40 ms környékén. Sok tévében van már beépített gamermód, amely épp a válaszidőt hivatott csökkenteni, ilyenkor azonban általában valami mást kell feláldoznunk, és vagy a felbontás nem lesz az igazi, vagy elkezdi a kijelző tömöríteni a színeket.
Akárhogy is, kompromisszumot kell kötnünk, de akadnak már olyan tévék, amelyek támogatják a 4:4:4 chroma subsamplinget (szín-mintavételezés) 30 ms körüli input laggal, ami egész vállalható. A másik, sokat emlegetett dolog a gamerek körében a képfrissítés. A gamermonitorok általában a 144 Hz-et célozzák meg, de ma már akár 240 Hz-es monitort is találunk 100 ezer forint alatt. Azok a tévék, amelyek 200 Hz fölötti képfrissítést ígérnek, általában különböző szoftveres trükkökkel érik ezt el. Interpolálnak, extra képkockákat generálnak, hogy a mozgás folyamatosabbnak, életszerűbbnek hasson, ami a filmekhez jó lehet, de egy játékban nem igazán vesszük hasznát, hiszen itt az a cél, hogy a lehető legpontosabban adjuk vissza az eredeti képet. Emellett a tavaly újabb nagy lendületet kapott adaptív frissítési szinkronizálást, a G-Syncet és a Freesyncet támogató tévéket is nehezebb találni, márpedig ezek kifejezetten hasznosak abban az esetben, ha nem tudjuk állandó képkockaismétlési sebességgel futtatni játékainkat.
Lesz ez még jobb
Összességében tehát elmondható, hogy a tévék és a monitorok között nem csak annyi a különbség, hogy a tévék nagyobbak. Az alapvető gyártástechnológiai eltérések miatt bizonyos tekintetben a monitorok sokkal előrébb járnak fejlettségben a tévéknél. Bár vannak kivételek, általánosságban elmondható, hogy ha a színhelyesség és a sebesség a legfontosabb, akkor egy monitorral járunk jobban, ha viszont inkább a méretet, az erősebb kontrasztokat és a filmes hatást részesítjük előnyben, akkor egy tévé jelenti a megoldást számunkra. Bár az első 8K-tévékért még bőven egymillió forint feletti összeget kérnek el a hazai boltok, néhány éven belül valószínűleg ezek is sokkal elérhetőbbé válnak, ezzel még jobban lenyomva a 4K-tévék árát, így tényleg kifoghatunk majd olyan, extrákkal felvértezett darabokat olcsón, amelyek képesek lesznek minimális kompromisszumokkal kiváltani monitorunkat.
Fordítsuk meg: monitor mint tévé?
Az Nvidia tavaly jelentette be, hogy több gyártó közreműködésével piacra dobják a Big Format Gaming Display névre keresztelt kijelzőket, amelyek kifejezetten azoknak a gamereknek készülnek, akik óriási kijelzőkön akarnak játszani kompromisszumok nélkül. Beépített Nvidia Shield TV és hangprojektor, 65 colos képátló, 4K felbontás, G-Sync, alacsony input lag, HDR-támogatás, 4 ms-os válaszidő és 144 Hz-es képfrissítés várja azokat, akik hajlandók leszurkolni 5000 dollárt egy ilyen, például HP Omen vagy Asus RoG modellért.
Színtömörítés, a részletesség halála
Ha monitorként akarunk használni egy tévét, akkor a legnagyobb problémát a böngészés és a szövegszerkesztés jelenthetik, rengeteg apró betűs szöveget és részletet kell ugyanis megjeleníteni, amiben nem minden tévé nyújt kiemelkedőt. A digitálisan tárolt képet a legtöbb esetben tömöríteni kell, ilyenkor pedig valamennyi információ elveszik. Mivel az emberi szem a fényerő változásaira sokkal érzékenyebb, mint a színekére, utóbbit általában nem minden képpontban tárolják. A 4:2:2 például azt jelenti, hogy minden négy képponthoz két színértéket tárolnak, vagyis minden második pixel színét őrzik meg. A 4:2:0 esetében nem egymás melletti négy pixellel, hanem 4×2-es képpontblokkokkal dolgoznak, vagyis minden 2×2-es területnek egy színértéke van (ezt használják például a DVD-k). A legjobb nyilvánvalóan a 4:4:4, hiszen itt minden pixelhez tárolnak fényerőt és színértéket is, tehát gyakorlatilag nincs színtömörítés.
