Hetekkel az Intel legutóbbi pénzügyi jelentését követően az átlagember azt hihetné, hogy a vihar elvonult, a számokkal, eredményekkel szembenéztek az érintettek, és mindent megtesznek azért, hogy kikerüljenek a lejtmenetből. Az őszi időszakra két processzorgeneráció érkezése várható, az előzetes adatok alapján a chipgyártónak nincs miért aggódnia.
Idilli és kissé naiv azt gondolni, hogy tényleg csak ennyi volt a cégcsoport történetének legnagyobb tőzsdei buktája. A háttérben komplex válságkezelés folyik, aminek egyik eleme a tízezres nagyságrendű munkavállalói leépítés, és a teljes működés átalakítása a költséghatékonyság és profitabilitás érdekében. Az Intel múltjában nem újak ezek az eszközök, sőt, a felsővezetői fejvesztés sem szokatlan. Pat Gelsinger azonban marad, és harcol tovább, de minden bizonnyal ő is pontosan tisztában van a mostani állapotot előidéző múltbéli rossz döntésekkel. Ezekből szemezgetünk.
Bukdácsolás és elégetett 64 bites milliárdok
A 2000-es évek egyik emlékezetes és viszonylag nagy port kavaró fejlesztéseként futott be a Prescott kódnéven ismert Pentium 4 generáció, ami papíron egy abszolút potens megoldásnak számított. Követte a Moore-törvény szellemiségét, illetve a Netburst architektúra vágyálmait (órajelnövelés teremt teljesítménynövekedést), a szükségessé váló gyártástechnológiai váltásból fakadó problémák azonban nehezen gyógyuló sebet ütöttek a cégóriáson. A 90 nm-es csíkszélesség először csak a kereskedelmi debütálást késleltette, majd amikor végre megjelentek az új CPU-k, olyan hőtermeléssel és fogyasztással szembesültek a felhasználók, amilyet eddig soha nem tapasztaltak. Eközben az AMD az x86-64 implementációjával és az Athlon 64-gyel már-már valószerűtlenül jó alternatívát kínált, és az ekkoriban betörő többmagos felépítésben is jobban teljesítettek; a Prescott-sztori végül a Core CPU-k megszületéséhez vezetett, amit akár happy endként is értelmezhetünk.
Ilyen pozitív fordulat soha nem jött el az Itanium nagyteljesítményű szerverprocesszorok világában - valahogy sosem állt össze olyan ütősre, mint ahogy azt a HP és az Intel megálmodták. A platform kifejlesztésébe súlyos milliárdokat öntöttek bele, az IA64 utasításkészlet mégsem törte át a szűk szerverkategóriát, az x86-64 ugyanis sokkal gyorsabban, rugalmasabban és legfőképpen olcsóbban érte el a kívánt kompatibilitást a korábbi rendszerekkel és szoftverekkel.
Ettől függetlenül egész hosszúra nyúlt az Itanium életciklusa, a folyamatos késések ellenére maradt a leheletvékony tere a HPC-k piacán, ám a GPGPU feldolgozás fejlődésével, és az Opteron-generáció előretörésével egyre inkább háttérbe szorult; az irtózatos K+F költségeket végül nem finanszírozta tovább a vállalat felsővezetése.
Nem értik a GPU-k világát?
Erős felütés, de a történtek ismeretében csak ilyen és ehhez hasonló mondatok jutnak eszünkbe. Sok-sok évvel az Intel i740 videokártya után, az irtózatosan rossz integrált grafikus vezérlőkkel kapcsolatos tapasztalatok közepette érkeztek a hírek arról, hogy a Core és Xeon fejlesztések mellett egy "Larrabee" kódnévvel ellátott speciális gyorsítókártya is készül. Többször felmerült, hogy a lapkát grafikus számításokra gyúrják ki, aztán a párhuzamosítás és a tudományos számítások gyorsítása került előtérbe, de nem csodálkozunk, ha számodra sem tiszta, az Intel pontosan mit is akart ezzel az egésszel.
Az x86-kompatibilis magokból felépülő architektúrának 2010 környékén már meglehetősen sok kritikusa volt, többen átverést szimatoltak, míg mások kiemelték a lapka működésének meglepően kedvező aspektusait. 2010 májusában hozták meg az első nehéz döntést az Intel fejesek: a próbagyártás során elkészült lapkák GPU-ként egyszerűen nem hozták a várt teljesítményt, ezért az egész projekt átkerült a szerver üzletághoz, ahol Xeon Phi-ként kapott még egy esélyt. Az így elkészülő első, prototípus kártya ugyan nem kapott zöld lámpát, de a 22 nm-en gyártott Knights Cornerből valós, nagyvállalati partnerek számára rendelhető termék vált. A közvetlen utódok már más koncepció mentén készültek (gyorsítókártya helyett különálló processzor), de a versenytársak felől érkező nyomást még így sem nagyon bírták a Knight Landing és Knights Mill lapkák. Végül a gyártás leállítását 2019-ben jelentették be.
Tisztességtelen piaci gyakorlatok óriási büntetésekkel
Akik csak felületesen ismerik az Intelt, azt gondolhatják, a cég papírjai, pénzügye és menetelése patyolattiszta, de bizonyíték van arra, hogy a 70% feletti asztali és szerverprocesszor-piaci részesedést nem a szél fújta össze. Még csak nem is a Pentiumok és Xeonok remek ár/teljesítmény aránya, vagy a szuperalacsony platformköltségek; ezek egyike sem volt igazi a gyártóra sohasem, az üzleti eredményesség mögött éveken át tartó, kegyetlen piaci deformációs tevékenység zajlott, többek között a partnerek számára biztosított kedvezmények és AMD-s modellek forgalmazását tiltó kérések (mit kérések? Parancsok!) együttes alkalmazásával.
Az Európai Unió 2009-ben akkor rekordként számon tartott 1,6 milliárd eurós büntetést szabott ki a vállalatra az AMD ellenében folytatott tisztességtelen piaci gyakorlatok miatt, ám kifizetés helyett hosszú jogi procedúra kezdődött, aminek egyik állomásaként 2022-ben megsemmisítették a bizottság korábbi ítéletét, de a törvénysértést fenntartották. Az ügy ezzel nem zárult le, jelenleg egy majd 400 millió eurós büntetés lebeg az Intel feje fölött, de ennél talán jobban fájhatott a 2009-ben az AMD-vel kötött egyezség, mely potom 1,25 milliárd dollár megfizetése mellett kölcsönösen elfogadott szabályokat fektet le az egymás mellett, békében létezés érdekében.
