Amikor felmerül egy beszélgetésben a 15-25 vagy 30 évvel ezelőtti PC-s világ, a legtöbben a kellemes, nosztalgikus emlékeket idézik fel, ami így természetes. De mi most nem ezeket gyűjtöttük össze, hanem azokat, amelyek kifejezetten bosszantók voltak.
Olyan hibákat, napi kötelező rutinokat és akár egész hétvégés kínszenvedéseket, amelyek ma már teljesen értelmüket vesztették és szerencsére nem keserítik senki életét. Persze minden PC-snek megvan a saját negatív toplistája is, kommentben várjuk, hogy kinek mi okozta a legnagyobb bosszúságot.
Jumperek mindenhol
Ha a mai asztali PC-k építését egy közepesen nehéz Lego-szett összeállításával tesszük egy szintre, akkor elmondható, hogy a 90-es években és a 2000-es évek elején egy PC-t összeszerelni úgy, hogy az el is induljon, olyan volt, mintha a Lego-szettben minden darabot neked kellett volna kifaragni az általad nevelt és kivágott fából, majd egyetlen, rossz minőségű kép alapján összeállítani a gépet.
Ennek ellenére persze óriási élmény volt akkor is PC-t építeni, természetesen a jó emlékek maradtak meg ebből, leginkább az, amikor először elindul az új gép. Ehhez azonban előbb az alaplapon, a merevlemezen, a kiegészítő kártyákon és mindenfelé a gépben rengeteg jumpert és DIP-kapcsolót kellett a megfelelő állásba állítanod. És ugyan mi alapján? Hát amit a papíralapú újságokban olvastál, a netről valahonnan letöltött fájlokból kihámoztál és amit a vaskos kézikönyvekből megtudtál. Sokszor még ez sem volt elegendő, hosszas hibakeresés és próbálgatás után indult csak el a konfiguráció. Egyesek a mai napig visszasírják a jumpereket és DIP-kapcsolókat, mondván ezeket nem tudta holmi pongyolán megírt szoftver csak úgy átállítani, itt tényleg az, és csak az történt, amit a felhasználó akarata diktált.
A mai PC-kben már nincsenek ilyen kapcsolók és érintkezők, vagy ha mégis, az nagyon ritka és egy-egy speciális funkciót hivatottak csak ellátni - illetve kellemes emlékeket ébreszteni a sokat látott veterán PC-sekben.
Kábeldzsungel a gépben
Ha már elindult a gép, minden működött, még akkor is meg kellett küzdened a kábeldzsungellel. No nem olyasmire gondolunk, ami mostanában van a PC-kben. A régebbi házakban nem alakítottak ki kábelelvezető csatornákat, nem tudtál az alaplapot tartó lemez mögé minden kábelt elrejteni és hát tulajdonképpen mindenhez kábel kellett. Például egy optikai meghajtónál a tápegység mellett széles lapkábelen ment az adat (és megfelelően jumperelni is kellett a meghajtót), sőt, az audio miatt egy harmadik kábelre is szükség volt. Szintén PATA széles kábel ment a merevlemezhez, a hálózati kártyának kellett WOL-kábel (bár ez ritkán volt bekötve), olyan pedig, hogy moduláris tápegység, nem létezett.
Kontakthibás gombok, érfelvágó PC-s házak
Valójában nagyon-nagyon kevés minőségi PC-s házat lehetett csak kapni annak idején, és tervezésileg ezek sem voltak éppen hibátlanok. A legtöbb, hazánkban népszerű ATX ház ugyan olcsó volt, cserébe az előlapi gombsor a lehető legpocsékabb kapcsolókat rejtette, így gyakori volt, hogy beragadt a reset vagy a ki/bekapcsoló, vagy pár hónap után tönkre ment az USB port (ami sokszor már eleve kontakthibás is volt). Ezek a házak fizikailag is kikezdték a PC-építőket, ugyanis a fémlapok élei nem voltak eldolgozva -
semennyire sem.
Ha nem voltál extrém elővigyázatos, szinte biztos, hogy 2-3 vágást beszereztél egy gépépítés során, de legtöbbször annyi is elég volt, hogy csak benyúlj a házba valamit megigazítani és máris folyt a véred a hardverre.
Ma már a legolcsóbb házaknál is szépen eldolgozott, sorjamentes élei vannak a lemezeknek és a műanyagok fröccsöntése is egészen más minőségi szinten van.
Súlyos gépek
Hangulatosak és gyakoriak voltak a magánúton szerveződő LAN-partik, amiket többnyire hétvégén rendeztek a felhasználók. Ilyenkor többen összegyűltek egy nagyobb lakásban, saját Arcnetet van LAN-hálózatot építettek ki, majd indulhatott a hálózatos játék egymás ellen. Ezek a partik sajnos mára már teljesen kihaltak, pedig jó volt úgy játszani egymással, hogy például a véleményedet ott helyben, verbálisan is megoszthattad a társaiddal.
Volt azonban egy kellemetlen része is az ilyen összejöveteleknek, mégpedig a cipelés. Ma csak a táskádba vágod a gamerlaptopodat és a perifériákat, anno viszont legalább két ember kellett egy PC átcipeléséhez. A 14-17 colos CRT monitorok dögnehezek voltak, fogás sem volt rajtuk, ahogy a tekintélyes méretű és súlyú PC-ket cipelni is felért egy edzéssel. Ezt persze senki nem hozta fel kifogásként, ha parti szerveződött, mindig volt elegendő jelentkező.
Egértakarítás hetente
Manapság az a kérdés egy PC-s egér esetében, hogy 10 vagy 16 ezer dpi az érzékenysége és 50 vagy 70 millió kattintásra hitelesített-e a mikrokapcsolója. Anno még nem erre kellett figyelni az egereknél. Számtalan formában és minőségben találtál egeret akkor is, ám ezek még nem direktben az asztallapra irányított szenzorral dolgoztak. Egy nehéz golyó volt alul, középen, amely két, egymásra merőleges tengelyt forgatott, ahogy az egeret használtad. Ezen tengelyek végén voltak a tárcsák, ebből tudta a vezérlés meghatározni, hogy merre és mennyire mozdítottad el a mutatót. A gond csupán az volt az amúgy nagyszerű találmánnyal, hogy a golyó pillanatok alatt felszedett mindenféle koszt, szöszt, szőrszálat az asztallapról és ezen az egéralátét sem sokat segített. Még szerencse, hogy erre a tervezők is gondoltak, és a golyót egy mozdulattal ki lehetett szedni, és kifújni, vagy kisöpörni a felszedett koszt - hetente.
Config.sys + autoexec.bat
A DOS-os időkben, de még a Windows 95/98 idejében is nagy szerepe volt ezen két fájlnak. A config.sys-ben a memóriakezelést és egyéb, a PC működését alapvetően szabályzó beállításokat, driver-betöltéseket adhattál meg. Az autoexec.bat-ban a rendszerrel induló fontosabb drivereket, programokat, alapbeállításokat, alapértelmezett elérési utakat, valamint rendszerszintű változókat állíthattad be. Emlékszik még valaki például erre?
SET BLASTER=A220 I5 D1 T1
Bizony, ha hangot akartál kicsikarni a PC-dből, tudnod kellett, melyik porton éred el a kártyát, melyik a szabad megszakítás és melyik DMA-t lehet használni.
Az autoexec.bat komponálását sokan művészi fokozatra fejlesztették és menüket, ASCII-grafikákat stb. jelenítettek meg vele. A menükre amúgy is szükség volt, ha játékokat is akartál futtatni, mert nem mindegyiknek felelt meg ugyanaz a rendszerbeállítás.
Drivertelepítési rémálom
És ha már beállítási problémák, akkor a legfájdalmasabbat nem szabad kihagyni. A drivertelepítés már a DOS-os időkben is gondot okozott, de Windows alatt még súlyosabbá vált mindez. A Plug'n'Play előtti időkben (sőt, ennek megjelenését követően még évekig - jogosan - Plug'n'Pray-nek nevezték a felhasználók a technológiát) tisztában kellett lenned PC-d megszakítási táblájával és a driverek paraméterezésével is. Például, ha az LPT1 port és a hangkártya is az IRQ 7-es megszakítást használta, nem tudtál egyszerre zenét hallgatni és nyomtatni.
A Windows alatti drivertelepítés volt az igazi hazárdjáték. Legendásan rosszul viselte a Windows az ilyen installálásokat, a legtöbb BSOD-t, vagyis kéképernyős fagyást is drivertelepítések okozták. A fagyások során a rendszer minden megnyitott fájlt elvesztett és sokszor a rendszerfájlok is sérültek. Sajnos az eltávolítási rutinok sem voltak tökéletesek, régebbi drivermaradványok is okozhattak gondot. Azt pedig kinyomozni, hogy adott esetben mi is a probléma, sokszor félnapos elfoglaltság volt.
BIOS-beállítás és frissítés
A BIOS-ok már nagyon régóta alapvető részei a PC-knek (ma már sok helyen UEFI-nek nevezik, ami a BIOS fejlett változata). A Basic Input Output System tárolja azokat a beállításokat és alapvető kódokat, amiket a PC a bekapcsoláskor elindít. Ezzel inicializálja az egyes komponenseket és teremti meg az alapokat ahhoz, hogy a gép működni tudjon és elindítsa az operációs rendszer betöltését.
Ehhez azonban a megfelelő beállításokra van szükség. Ma egy modern UEFI grafikus, minden ponthoz tartozik leírás és a bonyolultabb, például tuningos opciókat a gyártók külön almenükbe rejtik, hogy csak azok piszkálják, akik tényleg tudják, mit szeretnének.
Régebben ez nem így volt, mindenki minden beállításhoz hozzáfért, és noha a legfontosabb paramétereket jumperekkel és DIP-kapcsolókkal kellett beállítanod, a BIOS-ban is maradt elegendő kriptikus sor, amivel működésképtelenné tehetted gépedet.
Ennél is veszélyesebb volt az alaplapi BIOS frissítése. Nem windowsos, kétkattintásos frissítőrutinok voltak ezek, vagy a Windows Update-en érkező, teljesen automatizált rutinfeladat: flopiról kellett indítani, megfelelő DOS-beállításokkal a flashelő programot, ami felülírta a régi BIOS-t az újjal. Ez a mutatvány sokszor nem sikerült, ám ilyenkor nem volt lehetőség átváltani a B-BIOS-ra, vagy hardveres reflash-t indítani. Ki kellett szedni az EEPROM chipet az alaplapból, elvinni egy szakszervizbe, ahol volt chipíró berendezés és be tudták égetni az új programot. Sajnos ekkor is fennállt a veszélye annak, hogy a hibás BIOS-chip miatt az alaplap egyes komponensei rossz feszültségeket stb. kaptak, és ezáltal a teljes lap meghibásodott.
8.3
Sokaknak már biztos ennyi is elég ahhoz, hogy a nosztalgiaérzetük támadjon. A fájlnevekről van szó, ami a DOS-os időkben szigorúan 8+3 karakter volt, ahol a +3 a pont utáni kiterjesztést jelenti. A 8 karakternél is vigyázni kellett, hogy ékezetes betűket ne használj, máskülönben még több problémának nézhettél elébe. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a korai Windowsok ugyan már támogatták a hosszú fájlneveket, ám ezt külön tárolták, DOS alatt (merthogy a háttérben még mindig DOS futott) a fájlnevek "˜1"-re végződtek. Ha DOS-os másolási rutint használtál akár Windows alatt, a hosszú fájlnév is örökre elveszett.
Neked mi a legborzasztóbb régi PC-s élményed, ami még ma is borzongással tölt el, ha rágondolsz?
