Olyannyira mindennapi életünk részévé vált a Wi-Fi, hogy lassan már házi eszközeink is nehezen lennének meg nélküle, a számítógép és a telefon pedig egész biztosan folyamatosan használja. A 802.11a, b, n és ac szabványok különféle változatai mind jobb eredményt adtak, de szinte minden termék a hagyományos, centralizált topológiát részesítette előnyben, aminek lényege, hogy minden kliens végpont, amely a központi hozzáférési ponttal tartja a kapcsolatot, más kliensekkel nem. Csak nemrégiben jelentek meg a piacon a mesh Wi-Fi-megoldások, amelyek szakítanak az "egy router-sok kliens" koncepcióval, és dinamikusabb, nem hierarchikus hálózatba szervezik a Wi-Fi-eszközöket. Ugyanakkor statikusabb sémát követnek, mint az ad-hoc hálózatok, hogy az útvonalak állandó változása ne rontsa a hatékonyságot.
Egy mesh Wi-Fi-hálózatban több mesh csomópont és hagyományos kliensek is részt vehetnek. A csomópontok nem kell, hogy kapcsolatban legyenek minden más csomóponttal, elég eggyel (hogy részt vehessenek a forgalmazásban), de ha több ponttal is kapcsolódnak, az alternatív útvonalakat, ezzel jobb kihasználtságot és hibatűrőbb hálózatot eredményezhet. Az adatcsomagok több ugrásban (hop), azaz több meshpont érintésével juthatnak el a továbbra is végpontként dolgozó kliensekig (PC, laptop, mobileszközök), így jócskán kiterjesztve egy szokványos hálózat hatókörét. Három-négy meshállomással lefedhető egy, akár ezer négyzetméteres, kétszintes ház is, ami egyébként nem mindig oldható meg Wi-Fi-vel.
Ugyanaz, mint az extender?
Hagyományosan Wi-Fi-repeaterekkel, extenderekkel szoktuk kibővíteni kis hatókörűnek ítélt hálózatunkat, így felvetődhet, hogy a két megoldás ugyan miben különbözik? Az extender továbbra is egy centralizált hálózati topológiában dolgozik, az általa lefedett plusz területek forgalmát is el kell juttatnia a hozzáférési ponthoz, ami csökkenti a hálózat teljesítményét. A meshpontok viszont egyenrangúként kommunikálnak egymással, így például állománymásoláskor az adatátvitel csak a forrás és a céleszköz között dolgozó pontokat terheli, a nem érintett területeken dolgozó más eszközök teljesítményét nem befolyásolja. Ha tehát az emeleten, a ház túloldalán nyomtatok egy nagy állományt az ugyanott kapcsolódó printerre, az egy cseppet sem zavarja a nappaliban 4K-s videót lejátszó tévékészüléket.
A meshhálózatban a kliensek mindig a legerősebb (legjobb rádiókapcsolatot fenntartó) állomáshoz kapcsolódva forgalmaznak, és ha a kliens mozog - mondjuk átmegyünk a laptoppal a nappaliból a hálószobába -, akkor az átadás észrevétlenül lezajlik. Mivel több meshpont található a lakásban (három állomástól érvényesülnek a topológia előnyei), a ház legeldugottabb zugában is közelebb leszünk egyhez, mintha egy központi, hagyományos Wi-Fi-routerrel dolgoznánk.
Bonyolultabb, és mégis egyszerűbb
Azt gondolnánk, hogy nehezebb beállítani egy dinamikusabb, összetettebb rendszert, de a fejlesztések rácáfolnak erre. A gyártók általában egy mobilalkalmazást fejlesztenek a hálózat üzembe helyezéséhez és menedzseléséhez, amely képekkel, részletes utasításokkal és sok hasznos automatizmussal segíti a hálózat beállítását. Az app automatikusan felfedezi és beállítja a meshpontokat, a klienseket pedig ugyanúgy csatlakoztathatjuk a hálózathoz, mint eddig. Sok alkalmazás segít a teljesítmény mérésében és a pontok jobb elhelyezésében is, emellett persze a szokványos hálózati lehetőségek (szülői felügyelet, portátirányítás stb.) sem maradnak ki a csomagból.
Azért akad hátránya is a meshtopológiának: ha több hopon keresztül utaznak az adatok, az kicsit lassítja az adatátvitelt, és nem tapasztalunk olyan tempót, mint egy hagyományos hálózatban. Igaz, ez a hátrány csak olyan pontokon tapasztalható, ahová egy hagyományos Wi-Fi-hálózat nem is lenne képes elérni. Másrészt ma még nem a legolcsóbbak a mesh Wi-Fi-eszközök, mindenképpen többet kell értük fizetni, mint egy olcsó, 300 megabites routerért. Némiképp kárpótolhat minket a tény, hogy jobban is néznek ki, bátrabban elhelyezhetők a lakásban, ami megint csak javíthat a hálózat - és a mindennapi élet - minőségén.
