Frank Herbert 1965-ben kiadott sci-fi klasszikusa, az időközben videojátékok, filmek és minisorozat formájában is feldolgozott Dűne történetének túlnyomórészt az Arrakis nevű sivatagbolygó ad otthont, ahol az életben maradás záloga a ritmustalan járás mellett a jól működő cirkoruha (vagy sztiltözet), amely összegyűjti a hordozója verejtékét és vizeletét, majd azt megtisztítva ivóvízzé alakítja.
Látszólag ez a praktikus ötlet inspirálta a Cornell Egyetem kutatóit arra, hogy olyan módszert dolgozzanak ki, ami elviselhetőbbé teszi az űrsétát végző asztronauták életét. Egyrészt ezek a "séták" nem úgy néznek ki, hogy valaki kiugrik tíz percre elszívni egy cigit, hanem hosszú órákra nyúló javítási és egyéb feladatokat takarnak. A szkafander tervezésekor emiatt nemcsak a extrém hőmérséklettel és a mikrometeoritokkal kellett számolni, hanem azzal is, hogy az űrhajósokra előbb vagy utóbb rájön a szükség. Ilyenkor nem igazán jöhet szóba WC-szünet, marad tehát a nagy nedvszívó képességű, speciális felnőttpelenka.
Az új rendszer voltaképp egy vizeletgyűjtésre alkalmas, vákuumos katéterrel kiegészített, jól illeszkedő nadrág. A folyadékot egy akkumulátorral működtetett ozmózis vízszűrő tisztítja meg, és hozza iható állapotba, amihez még elektrolitokat tartalmazó ízesített port is kevernek.
Természetesen a nagydolog más lapra tartozik, arra a Cornellen kifejlesztett rendszer nem kínál megoldást, tehát ez azt jelenti, hogy csak részlegesen válthatja ki a pelenkát. Emellett gondot jelenthet még az energiaigény, valamint a szerkezet 8 kg-os tömege, bár az utóbbi a súlytalanságban végzett munkálatok során nem oszt, nem szoroz.