Egyáltalán nem egységes az új Godzilla film megítélése szerkesztőségen belül. Dávid Imre kollégám szerint például a szereplők felszínesek, a történet sekélyes, Godzilla pedig dagadt. Nem mondok neki ellent, de ettől függetlenül nem állítom, hogy a film rossz lenne, sőt! A fenti vádak megállják a helyüket, de nem várhatjuk el egy blockbuster mozitól, egy kaiju filmtől, hogy elmerüljön az emberi természet Lars von Triernél látható mélységeibe, hogy a történet végén kiderüljön, Gojira valójában az intergalaktikus gyíklények ügynöke, aki a szenátusba szeretne bekerülni (csak éppen rosszul fog hozzá), és nyugodtan lehet dagadt. Ki merné ezért csúfolni?
A mozit nem érdemes ilyen szemmel nézni, nem egy művészfilmről, drámáról van szó. Aki egy Godzilla filmre beül, az több emelet magas szörnyeket, kártyavárként összeomló felhőkarcolókat és eszeveszett rombolást akar látni. Ezt most is megkapjuk, ráadásul szerencsére ennél többet is.
A robotok már lerendezték
Gareth Edwards filmje remekül nyúlt vissza a Toho stúdió örökségéhez, próbálva helyrehozni azt a kárt, amit az 1998-as változat ejtett a brand jó hírnevén, ami valójában egy bugyuta akciófilm volt, egy nagyra nőtt tyrannosaurus Rex-szel és sok kis velociraptorral, a népszerű Jurassic Park után szabadon.
Előzményének nem csak a klasszikus Godzilla filmek tekinthetők, hanem a producer gárdája által jegyzett Tűzgyűrű (Pacific Rim – 2013) is ide sorolható, amelyben szintén kaijuk támadnak a földre, csak ott éppen a fő ellenségüket még mesterségesen altatták, hogy helyette az emberek rendezzék le a dolgot. A Tűzgyűrű sem akart több lenni annál, ami. Valójában egy remek akcióparódia volt, elnagyolt karakterekkel, mangás díszlettel, hatalmas robotokkal és szörnyekkel, amelyek láttán újra kisfiúk/kislányok lehettünk, akik a szőnyegen megannyi epikus csatát zavartak már le egy műanyag robottal és egy fröccsöntött T-Rex-szel. Nem volt benne ennél több mondanivaló, nem is volt rá szükség. Kaptunk egy mesét, szép 3D-s körítéssel.
Emberek is vannak
A felújított Godzilla azonban más, legalább olyan jól sikerült, mint Peter Jackson 2005-ös King Kong feldolgozása, amely nem csak visszahozta a régi, még fekete fehér feldolgozások szörnyeit, hanem színtisztán azt adta vissza, amit a – szintén kaiju jegyeket viselő - hatalmas gorilla filmtől vártunk. Gareth Edwards is visszanyúlt a gyökerekhez, jó érzékkel megragadva a franchise lényegét. A főszereplőnk kétségtelenül Godzilla, aki mellett az emberek csak statisztálnak.
Érezhetően azért van egyáltalán egy főszereplőnk (Aaron Taylor-Johnson), hogy egyben tartsa a történetet, és hogy megszabadítsa az embereket a legnagyobb ellenségüktől: saját maguktól. A nagyok játszmájába sem ő, sem a katonaság nem tud beleszólni. Az emberek csupán azért szerepelnek a filmben, hogy rajtuk, illetve az ő nézőpontjukon keresztül mutassák be azt a pusztítást, amire csak a kaijuk képesek. Lényegtelen, mi történik velük. A rendező jól tudta, hogy nem érdemes kibontani a jellemüket, felépíteni a karaktereiket. Nincs erre idő, és szükség sem. Nem rájuk vagyunk kíváncsiak, Godzillát akarjuk látni. Mi mást várnánk?
Nem lenne igazi Godzilla film, ha nem kapna fontos szerepet az atom, ugyanúgy mint az elődfilmekben, ám itt a hiroshima-i robbantás feldolgozása már kevésbé motiváló tényező, a téma időszerűségét a természet kizsákmányolása adja. Üdítő hozzáállás a mostanság rendkívül népszerű szuperhősös filmek után, ahol a természet passzív résztvevő, mi emberek vagyunk azok, akik rendre megmentjük a földet. A Gaia megközelítés azonban ennek pont a fordítottja.
Az emberek eszközök nélkül nem sokat érnek, legyen szó egy Godzilla ellen irányított ágyúról, kispuskáról, vagy éppen egy atombombáról. Nem tehetünk semmit a fegyvereinkkel akkor, mikor az atom táplálja ellenfeleinket, mikor azok közeledtével minden elektromos eszköz megbénul, mikor a természet kilép a szokásos mederből és tombolni kezd. A Godzilla ezt a kiszolgáltatottságot mutatja meg, úgy hogy közben 3D-ben nézzük és élvezzük azt, ahogy majd két órán keresztül lerombolnak több nyugati várost (természetesen amerikaiakat). A szomorú igazság az, hogyha Gaiai ellenünk fordul, nem reménykedhetünk,hogy lesz aki megvédjen, csak ha hiszünk a mesékben.
