Egyetlen film, ennyit, és nem többet bírt ki az ezúttal is cameózó Peter Jackson, mielőtt újra felszínre engedte volna horrorfilmes énjét. A váratlan utazással szemben ugyanis a Smaug pusztasága nem olyan mese, amelyik kortól, nemtől, felekezettől függetlenül élvezhető, ugyanis számos olyan jelenet úszta meg, hogy a vágóasztalon maradjon, amely megrémisztheti a kisebbeket.
Mint ismeretes, a projektet pénzelő stúdiók ösztönzésére Új-Zéland első számú exportcikke az eredetileg kétrészesre tervezett Hobbit-feldolgozást végül három darabra szabdalta, melynek első felvonása a Magányos-hegyben lakozó sárkány kifüstölésére készülő törpék és a Zsáklakban békésen éldegélő hobbit, Zsákos Bilbó találkozását – amit Szürke Gandalf készített elő –, valamint útjuk első, trollokkal, tündékkel, sziklaóriásokkal, goblinokkal és legfőképp orkokkal teli szakaszát mutatta be. A második a vékonyka mesekönyv középső részét, a Bakacsin erdőt és Tóvárost átszelő túrát egészen Smaug ősi törpeotthonból kialakított fészkéig, míg a trilógia záró darabja az öt sereg csatáját dolgozza fel.
Felteszem, senki sem úgy ül be a moziba, hogy előbb ne nézte volna meg A váratlan utazást, ezért aligha érhet bárkit meglepetésként az in medias res jellegű kezdés. Gandalf, Bilbó, valamint Tölgypajzsos Thorin és törpéi fejvesztve loholnak a fehér ork, Azog warglovasai elől. Belefutnak az épp medvealakban kószáló bőreváltóba, Beornba (Mikael Persbrandt), aki sohasem szívlelte a törpéket, de legnagyobb szerencséjükre az orkok iránt érzett gyűlölete hatalmasabb. Az ő állatokkal telezsúfolt otthonában (némileg Noé bárkájára emlékeztet) találkozunk az első 3D-re optimalizált jelenettel néhány nagyra nőtt méhecske formájában. Ilyenből egyébként nincs sok, Andrew Lesnie képei ízlésesek, Jackson óhajának megfelelően minden jelenetet a lehető legtöbb szögből láttatnak. Az Oscar-díjas operatőr nem esik túlzásba, nem akarja félpercenként egy kard lecsapni a néző fejét, vagy egy kilőtt nyílvessző kibökni a szemét, és ez így van jól. A 3D finoman emeli ki a vásznon látottakat, teszi teljessé az élményt (főleg HFR-ben), de sosem válik tolakodóvá.
Általánosságban elmondhatjuk a Smaug pusztaságáról, hogy a vizuális trükkökért felelős Weta Digital és a díszleteket, jelmezeket, kellékeket, valamint maketteket szállító Weta Workshop összeszokott párosa újfent remekelt. Bilbó rövidkardjának cirádáitól az utolsó ork maszkig minden a helyén van, olyan aprósággal és odafigyeléssel készült, hogy az emberben egy pillanatig sem merül fel a gondolat, hogy amit lát, az pusztán illúzió. Egy csak Tolkien képzeletében létezett fantáziavilágot úgy bemutatni, hogy az hitelesnek tűnjék nem lebecsülendő teljesítmény. Ezt pedig még azok is kénytelenek elismerni, akik Jackson már tízéves trilógiájában semmi szeretnivalót nem találtak. A körítés tehát hibátlan, ismét. A látvány miatt már borítékolható az Oscar-jelölés. Azonban a saját mocskában fetrengő Brí, a haltetemek bűzébe burkolózó Tóváros, a pókjárta erdő, vagy a kísérteties Dol Guldur, de még a fenséges Smaug és temérdek kincse, vagy Erebor kohói sem lennének elegendőek arra, hogy 161 percet végigüljünk a moziban, amikor úgy a második óra derekán a percekig tartó vízcsobogás hatására már rossz ötletnek tűnik a pattogatott kukorica mellé leküldött literes üdítő.
Ha az ember nem azért vált jegyet egy filmre, mert utóbb kritikát kell megfogalmaznia róla, akkor már csak egy jó forgatókönyv tarthatja a végefőcímig a fenekén. Na ez az, ami korántsem tökéletes a Smaug pusztasága esetében. Az ugyebár nem titok, hogy ha pusztán a mesekönyvre támaszkodott volna a Fran Walsh, Philippa Boyens, Peter Jackson, Guillermo del Toro alkotta négyes, akkor legalább egy órával rövidebb lett volna az élmény. A csapat nem volt rest, szépen hozzáköltött néhány, Tolkien hagyatékában sehol nem szereplő szálat, pár másikat pedig kibővített, vagy továbbgondolt. Ennek eredményeként kapott Azog (Manu Bennett) már az első részben kiemelt szerepet, bukkant fel Legolas (Orlando Bloom) Bakacsinerdőben egy Jackson által kitalált tünde leányzó, Tauriel (Evangeline Lilly) társaságában, és válhatott Bard (Luke Evans) szabadságharcos csempésszé.
Persze némelyik megmagyarázható, hiszen Legolas például a tündekirály Thranduil (Lee Pace) fiaként igenis kivehette a részét otthona védelmezéséből. Tauriel jelenléte is érthető valahol, hiszen gondolni kellett azokra az apukákra, akik csupán azért ülnek be, mert épp rajtuk a sor a csemeték felügyeletében. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy a Lostból megismert színésznőnek jól áll a vörös, igazán fontolóra vehetné, hogy huzamosabb ideig kitart az új hajszín mellett. Egyébként pont hozzá kapcsolódik az egész film talán legkínosabb romantikus, és teljesen indokolatlan mellékszála. Egyesek örömmel veszik majd a két trilógia közötti kapcsolódási pontnak szánt pillanatokat – ilyen, amikor Legolas megpillantja Gimli portréját, vagy Bilbó elnevezi a kardját –, mások azonban kétségtelenül a fejüket ingatják csalódottságukban. Bevallom, férfiasan, én nevettem, de hogy kínomban, vagy épp azért, mert tetszett, képtelen vagyok eldönteni.
Vegyesek az érzéseim a filmmel kapcsolatban, mert míg egyfelől Andrew Lesnie képei és Howard Shore dallamai kilóra megvettek, addig a forgatókönyv sutasága miatt többször csak értetlenül pislogtam, mint egy fejbe vert fülesbagoly. Míg annak idején a gyűrű szövetségének tagjait könnyűszerrel meg lehetett különböztetni egymástól eltérő személyiségüknek, kinézetüknek, és nem utolsósorban többfelé vezető útjuknak köszönhetően, itt a csapat szinte végig együtt halad – egyedül Gandalf válik le, hogy szembenézzen a Dol Guldurban garázdálkodó nekromantával –, és néhányukat leszámítva (az őrült megszállottság első jeleit mutató Thorin, az értelem hangján megszólaló Balin, Kíli és Fíli) egyszerűen nem jut elég idő a törpéknek ahhoz, hogy ki lehessen bontakoztatni a karaktereket. A legtöbben csak úgy vannak, és egy-egy pillanatra érzékeljük őket a szemünk sarkából, de szinte sosem időzik el rajtuk a kamera egy szempillantásnál hosszabban. A színészek közül leginkább a címszereplő Martin Freeman, valamint a Balint alakító Ken Scott játéka volt meggyőző. Lee Pace alakításából sem hiányzott a tűz, ellenben a többiek inkább csak rutinosak voltak, mint kiemelkedően jók. Meglepődnék, ha bárkit is komolyabb díjra jelölnének a Smaug pusztaságában nyújtott teljesítményéért.
Nem voltam teljesen elégedett a csatajelenetekkel sem, mert ugyan végre volt némi vér is – szemben az első résszel –, továbbá fejek is hullottak, az orkok bénázására a hordós menekülő akció során egyszerűen nem létezik elfogadható magyarázat. Máshonnan nézve viszont a Hobbit filmekre jellemző könnyedebb hangvétel jól illik az eredeti műhöz.
Arra már most komoly tétekben mernék fogadni, hogy a puristák gyűlölni fogják a Smaug pusztaságát, míg akinek egy kicsit is tetszett A váratlan utazás, az most sem jár rosszul a jegyvásárlással, mivel a trilógia középső darabja számos hibája ellenére is lényegesen jobban sikerült. Persze még így is elmarad a Gyűrűk ura akármelyik epizódjától. Mindettől függetlenül kíváncsian várom az Oda és vissza alcímű zárórész jövő decemberben esedékes bemutatóját, csak aztán nehogy egy csepp kiontott hemoglobin nélkül akarják lezavarni az öt sereg csatáját, pusztán azért, hogy a kicsik is megnézhessék a filmet. Ha viszont nem gyerekkel megyünk, akkor mindenképpen az angol nyelvű változatot ajánlanám, mert nincs az a szinkronszínész ma Magyarországon, aki csak feleannyira meg tudná borzongatni az embert, mint amikor Benedict Cumberbatch hangján megszólal a sárkány.
7/10
