A II. világháború után a két nagyhatalom egyre inkább rettegett egymástól és bár a hidegháború nem a legjobb dolog, ami történhet, mégis komoly hatást gyakorolt a fejlesztésekre, hiszen igen lehetetlen kívánalmakat is teljesítettek az akkori harcászati eszközök, beleértve a repülőgépeket is.
Ezzel kapcsolatban közölt egy cikket az Oppo (vagyis az Oppositelock, ami a Jalopnik tematikus része), mely még február második felében jelent meg, de csak most jutottunk el odáig, hogy tudjunk vele foglalkozni. Ugyanakkor a hidegháborús történések eléggé időtálló dolgok, főleg úgy, hogy olyan gépekről van szó, melyek talán kevéssé ismertek, holott technikailag nagyon komoly színvonalat képviseltek.
Mivel a bombázógépek a világháborúban eléggé sebezhetőnek bizonyultak, ezért a fegyverzeten kívül úgy próbáltak meg védekezni, hogy jó magasra emelkedtek, ahol a bőrükre áhítozó vadászgépek már nem tudták őket elcsípni. Ez egy darabig működött, de végül a kisgépek is eljutottak oda, hogy magasabban repülhessenek, így megszűnt az előny, tehát valamit lépni kellett.
Mivel a hidegháborúban mindkét nagyhatalom az atomtámadástól félt, ám ez rakétákkal még nehezen lett volna kivitelezhető, ezért újfent maradt a bombázós megoldás, de ekkor már nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ezek a gépek ne csak magasan, hanem kellően gyorsan is hasítsanak, így állt rendszerbe 1960-ban a B-58 Hustler, ami 2600 km/h-ra volt képes. Amerikának azonban ez nem volt elég és jött az XB-70 Valkyrie (Valkűr), mely Mach 3-ra is képes volt, de egy ilyen gépről már sejthető, hogy vidéki Joe nem tudta volna előállítani a hátsóudvarban.
A North American Aviation keze alatt formálódó projekt végterméke egy olyan bombázót eredményezett, melynek teljes felszállótömege 246 tonnára rúgott, amihez hat darab General Electric (YJ93-GE-3) sugárhajtómű biztosította a megfelelő tolóerőt, bór alapú hajtóanyaggal és egyenként 128 kN-nal. Ennek a hatalmas bringának egyik fontos mérnöki fejlesztése volt a negatív winglet, amivel az emelő légnyomást tudták kihasználni, csökkentve a termetes gép üzemanyag-fogyasztását.
A típusból végül összesen két darab készült és a programot annak ellenére lefújták, hogy a tesztrepülések alapján valószínűleg tudta volna hozni az elvárásokat. Amíg azonban úgy volt, hogy a Valkűr rendszerbe lesz állítva, gondoskodni kellett a védelméről is, hiszen bombázói feladatához nem jártak olyan fegyverek, melyekkel megvédhette volna magát és ez vezetett az XF-108 ötletéhez, mely számos elemet örökölt az XB-70-től, így például a wingleteket és a hajtóműveket.
Időközben azonban a szovjetek annyira beparáztak az XB-70-esről kapott információktól, hogy gőzerővel nekiláttak kalapálni valamit a ballisztikus, valamint a légvédelmi rakétákon. Ám amikor az amerikai kongresszus tudomást szerzett az időközben körvonalakat öltött SR-71 Blackbird projektról és annak költségeiről, lefújta az egész szuperszonikus bombázósdit, ezzel pedig a két deltaszárnyú különlegesség, vagyis a Valkűr és az XF-108 sorsa megpecsételődött.
Meg kell azonban jegyezni, hogy olyan specifikációkkal készülő repülőgép, mint az XB-70, azóta sem készült, tehát bármennyire is az lett volna a cél, hogy esetleg atomot dobjanak róla az ellenségre, a mérnöki teljesítményt és leleményességet újfent el kell ismerni.
Az XB-70 Valkűrről az Oppo cikke mellett innen szedtük az információkat.
