64 bit, 128 bit, 256 bit, 256 megabájt, 128 megabájt: az ember könnyen elveszti a fonalat, és nehéz megállapítani, hogy melyik kártyára érdemes pénzt költeni, ha már egyszer rászántuk magunkat a vásárlásra. A most következő teszt talán útmutatóként szolgál a DirectX 9 felületet teljes mértékben támogató grafikus kártyák ingoványában, és segíthet a választásban azoknak, akik kompromisszumot kívánnak kötni pénztárcájuk és teljesítményigényük között.
Biztosan sokan emlékeznek még arra, amikor 1998-ban az NVIDIA bejelentette RIVA TNT nevű grafikus lapkáját, és ezzel berobbant a 3D-gyorsítók élvonalába. A következő generációval (TNT2) tovább növelte erőfölényét, a 2000-ben bemutatott GeForce GPU-val pedig végleg padlóra küldte legnagyobb riválisát, a 3dfx-et. Az ezt követő évek végig az NVIDIA dominanciájáról szóltak, miközben az ATi a másodhegedűs szerepében próbált felzárkózni. Aztán nagyjából egy éve nagyot változtak az erőviszonyok: a Radeonok simán túlszárnyalták a több sebből vérző GeForce FX-eket, és olyan népszerűvé váltak, hogy a kanadai cég gyakran nem tudott elég kártyát gyártani a kereslet kielégítésére.
A jelenlegi helyzetben nemcsak az évente bejelentett generációváltások tartják éberen az ember figyelmét, és fosztják ki pénztárcáját, de a két kártyagyártó óriás által dömpingszerűen kiadott újabb és újabb „mutációk” között sem éppen egyszerű eligazodni. Ezek az új kiadású kártyák más-más processzor- és memóriasebességgel, eltérő memória- sávszélességgel, modulokkal és persze mennyiségben kerülnek piacra körülbelül négy-hat havonta. Ha az ember nem figyel, végképp elveszítheti a fonalat a különböző teljesítményű, de hasonló termékszámú és gyakran megtévesztő jelölésű termékek között. Ugyanígy meglepő különbségeket fedezhetünk fel a mellékelt szoftverek kínálatában; ezek az alkalmazások olykor komoly értéket is jelenthetnek.
Tesztünkbe az alábbi termékeket válogattuk be:
A teljes cikk a 2004. májusi számunkban olvasható.