Az emberiség hamar túljutott a füstjelekkel és küldöncökkel továbbított üzeneteken - a levélküldés és a távíró gyorsan fellendítette a kommunikációt. Mondanivalónkat eleinte papírra vetettük, megcímeztük a borítékot, és reméltük, hogy egy-két hét alatt célba ér - később a telefon megjelenésével lényegesen egyszerűsödött kapcsolattartás. Az e-mail megjelenése forradalmasította a kommunikációt, áthidalt nagyobb távolságokat - felgyorsult életünkben azonban hamarosan ez is lassúvá, kényelmetlenné vált. Az internet rohamos elterjedésével megszületett az igény, hogy most azonnal szót tudjunk váltani valakivel, hiszen ő is, mi is ott „lógunk” ugyanazon a világhálón. Éppen ezzel a céllal hozták létre 1996 novemberében az ICQ-t (angolul kiejtve ugyanúgy hangzik, mintha azt mondanánk, I Seek You, magyarul: kereslek), ami megteremtette az azonnali üzenetküldő, később csevegőprogramokra keresztelt kategóriát. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az IRC protokollon alapuló csevegés lehetősége már sokkal hamarabb megszületett, de annak használatához érteni kellett, míg ez a feltétel az ICQ-nál nem, vagy csak sokkal kisebb mértékben állt fenn.
A kezdetek
Túlzás volna azt állítani, hogy az „első fecske” után dinamikus növekedésnek indult volna a csevegőprogramok piaca - kicsit talán lassan esett le a tantusz. Később persze jó néhányan belevágtak a legkülönbözőbb fejlesztésekbe, ám ezek közül csak azok maradtak életben, amelyek elegendő felhasználót tudtak magukhoz csábítani. Ekkor persze már rég nem a szöveges csevegésről szólt a történet; mindenki új szolgáltatásokkal próbált előnyhöz jutni a másikkal szemben. Az ICQ e tekintetben is az élre tört; tulajdonképpen úgy telepakolták teljesen felesleges funkciókkal, hogy rengetegen éppen ezért fordultak el tőle – ennek hatására végül is a cég elkészítette a jóval kisebb tudású Light verziót.
Ma már természetesnek vesszük, hogy üzeneteinket az általunk kiválasztott betűtípussal és színben vagy egyéb formázásokkal, hangulatjelekkel, piktogramokkal küldhetjük el beszélgetőtársunknak. Hasonló a helyzet a kisebb-nagyobb fájlok átküldésével is. A szerkesztőségben például gyakran használunk csevegőprogramot arra, hogy képeket, nagyobb fájlokat szó szerint átdobjunk egymásnak, hiszen ez egy mozdulat, szemben a Windows nehézkesnek tűnő hálózatkezelésével, arról nem is beszélve, hogy a belső hálón villámgyorsan célba ér minden.
Törvényszerűnek mondható a hang- és képkapcsolat megjelenése is, bár saját tapasztalataink szerint ez még elég kiaknázatlan. Pedig előbbihez egy mikrofonos fejhallgató is elegendő volna, utóbbihoz pedig egy webkamera, ami szintén nem számít nagy tételnek. A háttérben inkább a rossz hangminőség állhat, vagy az, hogy ezek a kommunikációs formák sokkal személyesebb kapcsolatot teremtenek, mint a szöveges üzenetek - de e jelenség értelmezését bízzuk talán a tudósokra. Elképzelhető, hogy a Skype alapvetően más hozzáállása ezen is változtat.
Manapság mindegyik szoftver lehetővé teszi, hogy tudassuk másokkal, ha elfoglaltak vagyunk, vagy egyáltalán nem is vagyunk a gépnél, mondjuk elmentünk ebédelni. A saját ügyféllistánkon levő embereket átmenetileg vagy végleg le is tilthatjuk, így ők nem szólhatnak hozzánk. Kézenfekvő volt a többek által játszható játékok megjelenése is. A felsoroltakon kívül még számos szolgáltatással igyekeznek kedvünkben járni a fejlesztők – több-kevesebb sikerrel.
Bábeli zűrzavar
A mai napig megoldatlan probléma viszont a szabványok teljes hiánya, és úgy tűnik, a fejlesztő cégek nem is nagyon tesznek erőfeszítéseket azért, hogy kialakuljon egy közös csevegőprotokoll. Ha tehát barátunknak nem az a program tetszik meg, amelyet mi használunk, lőttek a közös beszélgetéseknek - mert hát csak miatta nem fogjuk telepíteni még azt a programot is, amelyet ő használ, és persze ő sem azt, amit mi. Így jártunk.
Ez a több éve fennálló szomorú helyzet a csevegőprogramok egy új, mondhatni renegát csoportját hívta életre: ezek egy felületen biztosítják a hozzáférést a közismert hálózatokhoz. A fejlesztők időt és energiát nem sajnálva visszafejtették a programokat, rájöttek a különböző protkollok működésére, és beépítették ezeket saját termékükbe. A cégek egyszer csak azt vették észre, hogy „kalóz” ügyfelek jelentkeznek be a kiszolgálókra; aztán ki-ki vérmérséklete szerint megtűrte vagy kitiltotta ezeket a hálózatáról. Utóbbi teljesen értelmetlen volt, hiszen az új helyzethez pár órán belül alkalmazkodtak a fejlesztők (az egyik ilyen klasszikus „versenyfutás” a Trillian és az America OnLine között zajlott.) Végül a renegátoknak valahogyan sikerült magukat elfogadtatniuk, azóta számuk folyamatosan nő, sőt már egy ismertebb nyílt forráskódú is akad köztük.
Kétségtelenül jó, hogy a csevegőprogramoknak köszönhetően megvalósult a szinte teljesen független emberi kommunikáció: úgy tudunk távolban élő rokonokkal, barátokkal beszélgetni, mintha mellettünk ülnének: látjuk, amint partnerünk mosolyog, halljuk a nevetését, és közben még írhatunk, rajzolhatunk is neki. Bár az érintés, a szagok, és az illatok még hiányoznak, már most sokkal egyszerűbben tarthatjuk a kapcsolatot bárkivel, mint akár egy évtizeddel ezelőtt.
A cikk a 2005. áprilisi számunkban olvasható.
