Amint arról már értesülhettek híreinkből, a Windows Vista bevezetésével a Microsoft alapvetően megváltoztatja szemléletét a minimális hardverigénnyel kapcsolatban. Merész húzás, hiszen annak idején már az XP hardverigénye is felháborodást váltott ki, ráadásul a Vista esetében mindez hatványozottan érvényesül. Ezúttal szerencsére az idősebb számítógépek tulajdonosaira is gondoltak, hiszen számukra a „Vista Capable" minősítés elérése lesz a cél. Ehhez legalább 800 megahertzes központi egység, 512 megabájt memória, valamint hardveres DirectX 9-támogatással felvértezett grafikus gyorsító szükségeltetik majd. Bár a rendszer már ezzel is kényelmesen használható, számos funkció aktiválása - például az Aero kezelőfelületé - többet igényel majd. Legalább 1 gigahertzes sebességű processzor, 1 gigabájt memória, WDDM minősítésű meghajtóprogrammal ellátott, 128 megabájtos DirectX 9 grafikus kártya, 15 gigabájtnyi szabad tárkapacitás, DVD-olvasó, hangkártya, valamint internetkapcsolat szükségeltetik - az egyszerűség kedvéért ezt összefoglalva „Vista Premium" minősítésnek hívják.
Sokak véleménye szerint túlzás ilyen hardverigényű segédprogramokat beépíteni: logikusan gondolkodva azonban ebben egyet kell értenünk a redmondi szoftveróriással. Az elmúlt egy-két évben épített számítógépek - hacsak nem költséghatékony konfigurációról van szó - nagy valószínűséggel könnyedén megfelelnek a magasabb kategóriának, de legalábbis minimális befektetéssel felfejleszthetők a szükséges szintre. Akiknek pedig megvan a megfelelő számítógépes háttér, miért is ne kaphatnának olyan operációs rendszert, amely valóban kiaknázza a rendelkezésre álló lehetőségeket? Aggodalomra akkor sincs ok, ha nem ismerjük pontosan a számítógépünkben dolgozó alkatrészeket. A Microsoft a Windows Vista Upgrade Advisor nevű programot bocsátja rendelkezésünkre - erről bővebben külön részben olvashatnak.
Hordozható Vista
Az asztali számítógépekre vonatkozó követelményrendszer a hordozható eszközökre is igaz, némi kiegészítéssel. Az elvárások szerint - a Premium minősítés eléréséhez - legalább 50 megabájtnyi beépített SSD-vel kell rendelkeznünk. Az SSD, azaz solid state disk kifejezés valószínűleg egyébként is egyre gyakrabban fog előfordulni az informatikai szaknyelv útvesztőiben. Bár ez afféle lényegtelen hókuszpókusznak hangzik, hiszen a gyártók egyébként is gyakran bombáznak bennünket ismeretlen jelentésű betűszavakkal, ezúttal tényleg hasznos technikát fed ez a rövidítés. A felettébb ötletes eljárás - amely számítógépünk gyorsabb, egyben takarékosabb működését célozza meg - a Microsoft hathatós támogatásának köszönhetően előbb vagy utóbb minden számítógépbe eljut majd. Megvalósítására több lehetőséget is kilátásba helyeztek a gyártók, ezek közül az első a hibrid merevlemez-technológia. Alapvetően erre alapoz a Vista követelményrendszere is.
Lényege a most is széles körben használt, mágneses tárolóegységek kombinálása a flashmemóriákkal: az ehhez használt egységek gyakorlatilag a háttértárolók gyorsítótárát egészítik ki. Azok számára, akik biztosra akarnak menni, már jelenleg is elérhetők a speciális, kizárólag NV-, vagyis az adatokat kikapcsolás esetén is megőrző memóriákra épülő, maximálisan 32 gigabájt nagyságú eszközök, amelyek a teljes háttértárat cserélik le. Ez némiképp eltúlzott megoldás, legalábbis ma még: bár tény, hogy előnye a tökéletes ütésállóság, az alacsony fogyasztás és persze a gyors működés, a gyártási költségekből adódóan az áruk egyelőre a csillagos eget verdesi.
De ne feledkezzünk meg az Intel Robson elnevezésű eljárásáról sem, amelyre már csak 2007-ig - a Santa Rosa platform bejelentéséig - kell várnunk. A lapkagyártó óriás másfelől közelíti meg a problémát: a gyorsítótárazást végző memóriaegységeket nem (csak) a merevlemezben képzelik elhelyezni, hanem az alaplapra csatlakoztatva is. Technikailag ez azt jelenti, hogy lapkakészletünk déli hídjához kötve speciális csatlakozókat találunk majd, amely a rendszermemóriához hasonlóan bővíthető. Ha a rendszert megfelelően optimalizálják, a különbséget nemcsak a nagyobb sebességen, hanem az alacsonyabb fogyasztáson is észrevesszük majd: az Intel Developer Forumon bemutatott tesztkonfigurációk negyvenszeres (!) különbséget mutattak a Robson javára. Persze ezek csak ideális körülmények esetén lehetnek érvényesek - de ha csak a negyede igaz, már úgy is hasznos félórákat nyerhetünk az egy töltéssel elérhető noteszgép-üzemidőben. Itt meg kell jegyeznünk, ezek az előnyök nem csupán egy hordozható számítógép esetében fontosak. Ezzel az Intel is tisztában van, és előreláthatólag asztali felhasználásra is elérhetővé teszi majd a Robsont, de ennek időpontja egyelőre még bizonytalan.
Végül, de nem utolsósorban ott van a Windows Vista felemás megoldása, a Superfetch is. Ennek segítségével - USB 2.0 szabványú memóriakulcsot használva - rendszerünk kiegészül némi flashmemóriával, ahová az operációs rendszer a Windows XP-ből jól ismert „Prefetch" mappa tartalmát másolja fel. Gyakorlatilag ez minimális, de már érezhető sebességnövekedéssel jár.
Sanyarú sorsú meghajtóprogramok
A Windows Vista grafikus felülete számos új követelményt támaszt megjelenítőinkkel szemben. Ez nemcsak a videokártyát érinti, hanem a monitorunkat is: mostantól fogva szélesvásznú egységünket is kihasználhatjuk az oldalt megjelenő, álló eszköztár bekapcsolásával, amellyel így a 4:3 arányú munkaterületünk is megmarad. Nyomtatóink, lapolvasóink, tv-tuner kártyáink és egyéb perifériáink elméletben ugyanúgy támogatottak maradnak: azért elméletben, mert elsősorban a gyártókon múlik, hogy elkészítik-e a működéshez szükséges meghajtóprogramot.
Ha mindez nem lenne elegendő, immáron kéretlenül a nyakunkba varrják az új, DQR minősítési rendszert is, amely az eddigi WHQL-lel ellentétben - egyelőre ismeretlen feltételek alapján - besorolja a Microsoft által elfogadott DLL-állományokat. Ezentúl nem lesz többet kvalifikált vagy nem kvalifikált alkalmazás: helyette piros, sárga, illetve zöld kategóriákba sorolják majd az eszközillesztőket. A Premium minősítés eléréséhez természetesen kötelező, hogy minden hardverünk „zöld" legyen: így próbálják majd garantálni, hogy a rendszerintegrátor cégek valóban minőségi perifériákkal szerelik fel a csúcskategóriás számítógépeket. Más kérdés, hogy ez a gyakorlatban mennyire működik majd az eredeti terveknek megfelelően.
Csillogó felület - nagyobb fogyasztás?
Számos képernyőfotóban gyönyörködhettünk már, amelyek a Windows Vista „Aero" nevű grafikus felületének látványos effektjeit mutatják be. A Windows XP-hez is már hosszú ideje elérhetők különböző, harmadik fél által készített árnyékoló-, illetve átlátszó ablakokat generáló programok. Ezek többnyire nagymértékben igénybe veszik a processzort, amely azon kívül, hogy más, fontos feladatoktól von el hasznos futásidőt, lényegesen növeli a fogyasztást, ebből következően pedig a hőtermelést is.
Bár az eredmény szemet gyönyörködtető, vajon megéri-e mindezt a magasabb áramszámla és az alkalmanként magasabb zajszint? Jogos feltételezés, hogy ha Windows XP alatt ezek a programok ekkora galibát okoztak, akkor valószínűleg a Vista alatt sem lesz másképp. Az RC1-es verziójú kiadással végzett tesztek szerencsére ennek ellenkezőjét igazolják: még egy erősebb, Athlon 64 X2 központi egységgel és Radeon X1900 XTX grafikus kártyával felszerelt asztali számítógép esetén sem érzékelhető 1-2 wattnál nagyobb fogyasztásnövekedés, így emiatt egyáltalán nem kell aggódnunk.
Számítógép-vásárlás előtt
Ha valaki épp most fontolgatja új számítógép vásárlását, azt javasoljuk, hogy egyelőre inkább várjon. A Vista megjelenéséig már nincs hátra sok, addig viszont még számos újdonság derülhet ki róla: ne akarjunk azok a felfedezők lenni, akik korai döntésük miatt esetlegesen belefutnak egy-egy kompatibilitási hibába. Ha mindenképp most szeretnénk belevágni a fejlesztésbe, vizslassuk mindenhol a Vista Premium minősítésre utaló jelöléseket: ha ezzel ellátott termékeket vásárolunk, nagy baj nem történhet. Ha olyan akciót látunk, ahol a számítógépeket Windows Vista kuponnal árusítják, nyugodtan vegyünk ilyet: egyrészt ezek a számítógépek valószínűsíthetően már teljes mértékben Vista-képesek, másrészt pedig ily módon olcsóbban juthatunk majd az operációs rendszerhez is.
Miniszótár: NOR és NAND
A két technológia neve nem merül fel olyan gyakran, mint a csoport, amelybe tartoznak. Mindkét esetben flashmemóriáról van szó, nem árt azonban tisztában lenni a két megvalósítás közötti különbséggel. Számítógépünk közelében mindkettővel találkozhatunk: NOR-egységeket előszeretettel alkalmaznak a BIOS-lapkákban, míg a NAND területe elsősorban a memóriakulcsokra és a hordozható MP3-lejátszókra terjed ki.
Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai: míg a NOR olvasási sebessége a NAND-hoz viszonyítva nagyobb, íráskor lényegesen lassabb annál – gondoljunk csak arra, hogy egy mindössze 512 kilobájtos NOR BIOS felprogramozása mennyi időbe telik a számítógépnek. Ez egy gyorsítótár esetében nem engedhető meg, ezért a gyártók – az Intel Robson technológia esetében – NAND-egységeket használnak majd ilyen célra.
Hosszabb távon azonban itt is problémává válik a viszonylag lassú olvasás, ezért a gyártók már jelenleg is alternatív megoldásokat keresnek: ezek közül remek példa a Samsung OneNAND, amely a NAND- és a NOR-memória „keresztezésével” igyekszik áthidalni a lassú működést. Bár konkrét teszteredményeink még nincsenek, a Samsung hivatalos információi szerint az új, hibrid flashmemória olyan gyorsan olvas, mint a NOR, írási sebessége pedig meghaladja a NAND-ét. Először a Samsung hibrid merevlemezeiben találkozhatunk majd vele.
