Enyhe túlzással a merevlemez a jelenlegi számítástechnika legósdibb hardverelemének számít, ugyanakkor az elmúlt években elért teljesítmény miatt egyben a technológia csúcsát is képviselik. Mai szemmel nézve kissé furcsa, hogy az elmúlt néhány évtizedben nem történt nagy előrelépés a merevlemezes adattárolás területén, már ami az alapelvet illeti: forgó, mágneses réteggel bevont tányérok felett és alatt számos író- és olvasófej rángatózik. Viszont óriási előrelépések történtek a mágneses rögzítés terén, ahol olyan adatsűrűséget értek el az utóbbi néhány évben, amiről annak idején a mérnökök még álmodni sem mertek volna. Sőt, a szkeptikusabbak már a terabájtos tárkapacitás felé közeledve megjövendölték a merevlemezek halálát. Sűrű tömjénfüstben, szenteltvíz-zápor közepette már majdnem elföldelték a merevlemez-fejlesztéseket, amikor viszont megszületett a merőleges adatrögzítési eljárás, ami tulajdonképpen óriási löketet adott a fejlesztéseknek. Ennek hála a legnagyobb kapacitású merevlemez ma már két terabájt tárterületet kínál.
Minek a váltás?
Hogy miért kéne akkor egyáltalán leváltani a merevlemezeket? Egyelőre nincs szó leváltásról, mivel a mai SSD-k még tárkapacitásban nem képesek felvenni a versenyt a merevlemezekkel, illetve a sokat emlegetett ár/megabájt arány sem túl fényes, de véleményünk szerint ez egy-két éven belül meg fog változni. Ám ha feltétlenül válaszolnunk kéne az általunk feltett kérdésre, akkor azt mondanánk, hogy mindazon okokból, amelyeket a mai SSD-k előnyei között tartunk számon. Manapság ha SSD-ről beszélünk, akkor azokon automatikusan NAND flashalapú meghajtókat értünk, holott léteznek más technikai hátterű megoldások is, bár ezek nem terjedtek el széles körben.
A NAND flash szilárdtest-meghajtók gyorsabb rendszerindítást tesznek lehetővé, mint a merevlemezek, hiszen nincs mozgó alkatrészük, a lemeztányéroknak nem kell felpörögniük és a fejeknek sem kell beállniuk arra a pontra, ahol az adatok fizikailag elhelyezkednek a korongokon. Gyakorlatilag nincs, illetve alig van késleltetés az adatok olvasásának és írásának a megkezdésénél, továbbá nincs jelentősége a töredezetten elhelyezkedő állományoknak sem, mert mint említettük, nem kell a nem is létező fejeket pozicionálni. Az SSD-k további roppant nagy előnye, hogy rendkívül keveset fogyasztanak. Az egységek adatlapjáról kiderül, hogy kizárólag az 5 voltos ágról vesznek fel 0,5-1 ampert, ami 2,5-5 wattos fogyasztást jelent. Az SSD-meghajtók másik előnye, hogy kevésbé melegednek és kevésbé zajosak, mint a mozgó alkatrészekkel telezsúfolt HDD-k. Ugyanebből az okból kifolyólag könnyebbek és nem olyan sérülékenyek, mint mechanikus társaik. Ami pedig a fizikai méretet illeti, teljesen megegyeznek a 2,5 hüvelykes notebook-merevlemezek méretével, tehát az asztali gépekbe csak körülményesen rögzíthetők. Ez viszont ne szegje senki kedvét, mert a most érkező új fejlesztésű házakban már van SSD számára kialakított hely.
Az SSD árnyoldala
Mint mindennek, az SSD-nek is megvannak a hátrányai, amivel komolyan számolni kell. Az első és legfontosabb negatív tényező az említett ár, jelen esetben a forint/megabájt hányados. Az SSD-k jelenleg lényegesen, mi több, nagyságrendekkel drágábbak, mint a merevlemezek, ugyanakkor kapacitásukban elmaradnak azoktól. Ha forintosítani kéne mindezt, akkor nem lenne könnyű dolgunk, hiszen nagyon eltérő árakat láthatunk jelenleg a listákon. A legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy egy 2 terabájtos merevlemez áráért ma jó eséllyel egy 64 gigabájtos SSD-t vásárolhatunk meg, ami nem túl csábító. Másik probléma, hogy a flashmemóriák élettartama korlátozott, bár erre pontos adat nincs. Egyes források 100–300 ezer, mások 1–3 millió írási ciklust említenek, de az SSD-k esetében erről nincs hivatalos információ. A memóriacellák védelmében az SSD-meghajtókba - vagy a legtöbb neves gyártótól származó memóriakártyába, USB-s memóriakulcsba – beépítenek egy elektronikát, amely gondoskodik arról, hogy az állományok az egész meghajtó teljes felületére elosztva kerüljenek fel és ne mindig ugyanazok a cellák legyenek használatban – ezt a technológiát hívják wear levelingnek. Mindenesetre biztosak vagyunk benne, hogy az SSD-meghajtóba tartósabb memóriákat szerelnek, így az átlagos felhasználói szokásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy az SSD-meghajtó elhasználódásának valószínűségét átlagos felhasználási szokások mellett nem kell túldimenzionálni.
Az SSD-meghajtók árát és teljesítményét nagyban meghatározza, hogy az SLC- vagy az MLC-technológiát használják-e. Az SLC-meghajtók (Single-Level Cell - szabad fordításban, inkább az érthetőséget szem előtt tartva: Egyetlen Szintű Cella) egyetlen bitet tárolnak memóriacellánként. Ez gyorsabb adatátvitelt, alacsonyabb fogyasztást és nagyobb cellaélettartamot jelent, de ugyanakkor magasabb gyártási költséget és kisebb adatsűrűséget is - ugyanarra a fizikai kiterjedésű területre kisebb kapacitású eszköz építhető. Az SLC-eszközök tehát gyorsabbak és tartósabbak, de drágábbak, mint az úgynevezett MLC-k (Multi-Level Cell - Több Szintű Cella). Sejthető, hogy ez utóbbiak pont az ellenkező tulajdonságokkal bírnak. Egyetlen memóriacellában több, tipikusan négy bit információt tárolnak, ezért lassabbak, rövidebb élettartamúak és többet is fogyasztanak, cserébe kevesebbe kerül őket előállítani és nagyobb az adatsűrűségük is.
Bár úgy illett volna, hogy az előbb említett mindkét technológiára mutatunk pár példát, az SSD-piac jelenlegi helyzete csupán azt engedte meg számunkra, hogy MLC-s meghajtókkal töltsük fel a már megszokott felépítésű táblázatunkat. Az igazán gyorsnak számító SLC-s meghajtókat hazánkban igen nehéz beszerezni, illetve a gyártók is inkább a gazdaságosabban előállítható, és ezáltal a vonzóbb ajánlatként feltüntethető MLC-s variánsokat preferálják. A NAND flashalapú tárhelyek gyártására vállalkozó cégek tulajdonképpen eldöntötték, hogy az MLC-s eszközökkel lehet csak igazán megközelíteni az átlag felhasználókat, ugyanis nem mindegy, hogy a már említett forint/megabájt vagy gigabájt változó milyen értéket mutat az „ósdi” merevlemezek ellenében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő hónapokban csupán a tárhelyméret növelése lesz az elsődleges cél, a felhasználók szerencséjére jelenleg is különböző fejlesztések történnek annak érdekében, hogy az MLC-s meghajtók sebességben is valami olyasmit mutassanak, ami jelentős előnyt jelent a többtányéros HDD-khez képest.
Ismereteink szerint jelenleg háromféle megoldás közül választhatnak a gyártók, azonban meglepő módon a teljesítmény kérdése nem a nyomtatott áramkörre integrált memóriacelláktól függ igazán, sokkal inkább meghatározó az adatfolyam áramlását vezérlő lapka. Gyakorlatilag ezen a kis vezérlőn múlik minden, ez áll ugyanis kapcsolatban a lapkakészlet lemezalrendszert irányító részével. Tesztünk részvevőinek többségében a JMicron JMF602 típusszámú vezérlő található, ami egyrészt jó, hiszen alacsony költségvonzata miatt az eszköz ára is alacsonyan tartható, másrészt rossz dolog, mivel a felhasználók által megosztott tapasztalatok alapján az ezzel a lapkával szerelt SSD-k sebességben olykor meglehetősen rapszodikus viselkedést mutatnak. A JMicron természetesen tudatában van a problémának, hamarosan egy új vezérlővel fognak előállni, addig azonban a lelkiismeretes gyártóknak érdemes más megoldások után nézniük. Jó példa erre az OCZ Apex sorozatú meghajtója, amely jelenleg háromféle méretben – 60, 120 és 250 gigabájt - érhető el a felhasználók számára. A belsejében két JMicron lapka található, amiket egy harmadik, RAID 0 vezérlő irányít.
A tesztekben bizony meg is látszik ez a pluszfunkció, az írási sebességet tekintve az OCZ 60 gigabájtos Apex SSD-je még az Intel X25-M meghajtón is felül tudott kerekedni. Olvasásban és a PCMark HDD-tesztjében ugyan már csak a második helyen futott be, ám a többi jmicronos modellt még így is jócskán megelőzte.
Az OCZ trükkje tehát működőképes, és látszólag a pluszlapkák nem növelték meg oly mértékben a termék árát, hogy kiessen a vonzó ajánlatok köréből. Sőt, meglepő, hogy a mindenféle sebességnövelő eljárástól mentes 64 gigabájtos takeMS SSD drágább, mint a nála minden téren gyorsabb Apex. A két 120 gigabájtos versenyzőnk szinte hajszálra pontosan ugyanazt az adatátviteli sebességet produkálta, a Buffalo és az OCZ Core között mért különbségeket akár mérési hibának is tekinthetjük, valós alkalmazások esetén szinte biztosan nem fogja megérezni a szintetikus tesztek által kimutatott differenciát. Végül, de nem utolsósorban a jmicronos mezőny végén kullog a Corsair M64, ami olvasásban még tudta tartani a tempót a többiekkel, írásban viszont lemaradt, cserébe viszont tesztünk legalacsonyabb árával büszkélkedhet.
Intel SSD – öröm, majd csalódás
A korábban megemlített három megoldásból kettőn már túl vagyunk, a szimpla, illetve megduplázott, RAID-vezérlővel felszerelt SSD-k teljesítményére már láthattunk példát. Az adott gyártó azonban úgy is dönthet, hogy nem kér a JMicron fejlesztéseiből, hanem saját maga fejleszt egy vezérlőlapkát, vagy olyantól vásárol, aki megbízhatóbb paramétereket képes nyújtani. Az előbbi szemléletet követi az Intel és a Samsung, az utóbbit pedig például a Kingston, az A-DATA és az OCZ (bizonyos modelljei esetében). Mi most csak az Intel X25-M SSD-vel foglalkozunk, amelynek belsejében az adatfolyamot természetesen egy olyan lapka irányítja, amelyen a gyártó logója és a rá jellemző számozási séma látható. Ez azonban még nem minden, a 80 gigabájtos X25-M-be a vezérlő mellé egy külön DRAM-lapka is került, amely vélhetően a wear leveling technológia hatékonyabb kihasználását szolgálja, illetve a meghajtó natív NCQ-támogatással is rendelkezik.
A cikk még nem ért véget! Kíváncsi rá, hogyan teljesítenek a ma kapható SSD-k? Lapozzon!
Az Intel által közölt adatokat látva úgy kezdtünk neki az eszköz tesztelésének, hogy arra számítottunk, olvasásban az X25-M mindenképp az élen fog végezni, de azt is tudtuk, hogy írási teljesítményével valószínűleg a mezőny végére kerül. Nos, ez így is lett, a HD Tune Pro által mért 206 megabájtos másodpercenkénti olvasás tizedre pontosan 40 megabájttal több a RAID 0 tömbként üzemelő OCZ Apex meghajtó teljesítményénél. Az írásos teszttel kapcsolatban egyik szemünk sír, a másik nevet, mivel a gyárilag közölt értéket elérte ugyan az X25-M, azonban olykor szinte egy-egy pillanatra „állóra lassult” a meghajtó, aminek okát egyelőre nem tudjuk. A tavasszal felmerült megbízhatósági problémák miatt természetesen az új firmware-rel vágtunk neki a tesztelésnek, ám e vezérlőszoftver inkább lassulást, mintsem gyorsulást hozott. A PCMark Vantage persze mit sem törődött ezzel a problémával, szép magas pontszámmal díjazta az Intel egyedi architektúráját.
A tesztjeink végén szereplő értékelések és ajánlások a legtöbb esetben igen hasznosak és iránymutatóak, előfordulhatnak azonban olyan esetek, amikor a cikkünk ezen szakasza inkább csak jelzésértékű. Most is erről van szó, hiszen az SSD-meghajtók oly fiatal és „ismeretlen” eszközök, hogy nem tudjuk tiszta, teljes szívünkből ajánlani őket, a megbízhatósági faktort ugyanis egyelőre csak papírról ismerhetjük. Ha viszont valaki már most belevágna egy mozgóalkatrészek nélküli, a HDD-knél jóval alacsonyabb fogyasztású, zajtalan működésű SSD-tárhely megvételébe, az véleményünk szerint az Intel X25-M, az OCZ Apex és a Corsair M64 hármasból válogasson. Az Intel ugyan a 80 gigabájtnyi méretével a 120 gigabájtos Buffalo árán kapható, gyorsasága miatt mégis ajánlható. Várhatóan persze leginkább azok fogják megvásárolni, akik a többi komponenst is a felső árkategóriákból válogatták össze. Az OCZ Apex és a Corsair M64 ár/érték arányukat tekintve szinte azonos szinten helyezkednek el, a 17 000 forintnyi különbség azonban manapság könnyedén tesztünk legolcsóbb meghajtója felé billentheti a mérleget. A 120 gigabájtos Buffalo és OCZ modelleket egyedül az áruk miatt nem ajánljuk, úgy gondoljuk, hogy ezen az árszinten a tárhely helyett inkább a sebesség dominál (lásd Intel X25-M) a felhasználók szemében.
