Elavultnak hitt, idegesítően lassú notebookból is lehet gyors, stabil és fejlett számítógépet varázsolni viszonylag kevés pénzből. Cikksorozatunk előző két részében már lecseréltük a gyenge láncszemnek ítélt komponenseket, most pedig két olyan módosítást mutatunk, melyeknek költsége elenyésző, ellenben látványosan javítják a felhasználói élményt. A változtatások nem csupán elméleti síkon állják meg a helyüket: kezelésbe vettük kollégánk leselejtezésre ítélt számítógépét, aki most abszolút elégedett az újjávarázsolt PC-vel.
A csigalassúságot már az első lépésben kiiktattuk: a lassú merevlemezt gyors SSD-re cseréltük, és erre költöztettük át az operációs rendszert; a szűkös rendszermemóriát pedig megdupláztuk, kereken 8 GB-ra. A második szakaszban következett a processzor cseréjének bemutatása (a tesztgépben forrasztott CPU-t találtunk, így meghagytuk az eredeti, gyári megoldást), és ha már szétbontottuk a gépházat, elvégeztünk egy alapos takarítást is, amelynek hatására terhelés alatt is csendesebbé vált a notebook.
A harmadik fejezetben ismét két fejlesztési lépést mutatunk, de természetesen az általunk felállított sorrend nincs kőbe vésve, és nem is kell mindegyik lépést alkalmazni ahhoz, hogy régi gépünk ismét gyors és jól használható legyen. Ez alkalommal a Wi-Fi-vezérlőt cseréljük egy fejlettebb, gyorsabb modellre, valamint az első fejezetben kiszerelt merevlemezt építjük vissza a notebookba, az optikai meghajtó helyére. Ezek nem különösebben költséges beavatkozások, mégis érezhetően jobb gépünk lesz gyorsabb és stabilabb neteléréssel és sokkal nagyobb tárhellyel.
Wi-Fi fejlesztése
Legyen akármilyen fejlett és gyors gépünk, lassú vagy szakadozó netkapcsolattal csak idegeskedés és kényszerű várakozás lesz a munkából és a szórakozásból. Ez különösen komoly gond a notebookoknál, amelyeket szinte kizárólag Wi-Fi-kapcsolattal használunk, márpedig a kábeles LAN-nal szemben a Wi-Fi lassulhat, szakadozhat. Nem szeretnénk egyetlen notebookgyártót sem kiemelni elrettentő példaként, mert sajnos nemigen találunk olyat közöttük, amelyik ne spórolna olykor éppen a WLAN-kártyán. Még a 200 ezer forint körüli gépekben is találkozhatunk egy-két generációval régebbi, elavult Wi-Fi-kártyával, pedig igazán nem túl nagy kiadás egy fejlett, megbízható és gyors vezérlő.
Ha néhány éves gépünk van, valószínűleg a 802.11n szabványt használunk, de az igazán olcsó PC-kbe simán beszerelték a 802.11g-s kártyákat is. Még ha az előbbi, elvileg gyorsabb megoldással rendelkezünk, akkor is könnyen előfordulhat, hogy a dual bandre már nem figyelt oda a gyártó, pedig ez is rengeteget számít a sávszélesség tekintetében. Amennyiben n-es, dual band-támogatású vagy esetleg már 802.11ac szabványú routerünk van otthon, mindenképp érdemes lecserélni a WLAN-kártyát. Az eredmény: nagyobb hatótávolság és sebesség, stabilabb kapcsolat.
Jó hír, hogy WLAN-kártyát nem integrálnak notebookok alaplapjára – ez külön mini-PCIe-kártyaként kerül a számítógépbe, és mint ilyen, könnyedén cserélhető. Az első és legfontosabb teendőnk pontosan meghatározni a gyári kártya típusát, illetve a notebookgyártó oldalán annak is nézzünk utána, milyen WLAN-vezérlőkkel szerelték még ezt a modellt. Néhány esetben sajnos gyári hardverzárra kell számítanunk, ami annyit tesz, hogy csakis a PC-t készítő cég által hitelesített WLAN-kártya kerülhet a gépbe, máskülönben a BIOS egy hibaüzenet kíséretében leállítja az indulást.
A WLAN-vezérlő cseréjéhez nem árt tudni azt sem, hogy hány darab antenna került a gépünkbe. Az esetek 90-95 százalékában kettő, és ennyi akár már a 802.11ac szabványú kártyákhoz is elegendő. A következő lépésben válasszuk ki az új Wi-Fi-vevőt. Érdemes a használtpiacon is szétnézni, notebookbontásból két-háromezer forintért szerezhetünk akár dual band (2,4 és 5 GHz) vezérlőkártyát is, és mivel a vevőben nincs mozgó alkatrész, egy kipróbálási garancia is elegendő. Ha mégis újat vásárolunk ebből az alkatrészből, az Intel Wireless-AC 7260 kártyáját ajánljuk. Ehhez nyolc-tízezer forintért lehet hozzájutni a szaküzletekben, és ha nem is támogatja a legnagyobb sebességeket, beéri két antennával, és fejlett szabványra épül. A 2×2 802.11ac kártya maximálisan 867 Mbit/s adatátviteli sebességre képes, dual bandben dolgozik, támogatja a 80 MHz-es channel bonding technológiát, visszafelé kompatibilis minden régebbi szabvánnyal, és még keveset is fogyaszt. Sok felhasználónak kulcsfontosságú a Bluetooth is: nos, a 7260-as kártya BT4.0 modult is tartalmaz, támogatja az Intel Wireless Display-t (WiDi), a Smart Connectet és a hálózatmegosztást Wi-Fi-kapcsolaton.
A WLAN-kártya cseréje roppant egyszerű, de a lépések sorrendjére figyelnünk kell. Elsőként töltsük le az új vezérlőhöz tartozó legfrissebb drivert, távolítsuk el a régi kártya driverét, és áramtalanítsuk a gépet. Szereljük le a hátlapot, és addig a pontig bontsuk a notebookot, amíg hozzá nem férünk a WLAN-kártyához. Ezt néha nem rejtik el, és külön eltávolítható takarólemez mögött találjuk, de olyan géppel is volt már dolgunk, amelyből az alaplapig ki kellett bontanunk mindent. A cserénél óvatosan távolítsuk el az antennacsatlakozókat, majd cseréljük ki a két kártyát, rögzítsük az újat a csavarokkal, erőltetés nélkül csatlakoztassuk az antennákat, és szereljük össze a gépet. Indítás után telepítsük a drivert, és máris használatba vehetjük jobb, gyorsabb notebookunkat.
Régi merevlemez újrahasznosítása
A leglátványosabb gyorsulást teljes notebookfejlesztési sorozatunkban kétségkívül az SSD-re váltás eredményezte, ezzel együtt azonban fájó kompromisszumot is kellett kötnünk: szabad tárhelyünk a töredékére esett vissza. A sebességért cserébe ezt sokan hajlandók elfogadni, mivel a már elfogadható kapacitású, 500 GB-os SSD-k jelentősen drágábbak. Szerencsére nem kell USB-kulcsokra, felhőtárhelyekre vagy hálózati fájlszerverre bíznunk minden adatunkat. A tárhely kérdését asztali gépnél egyszerűen megoldhatjuk, ha a merevlemezt az SSD mellé kötjük be másodlagos tárolóként. Notebookokban ehhez nincs hely, azonban az egyre ritkábban használt optikai egység feláldozásával mégis megoldható a kétmeghajtós laptop. Ehhez egy speciális beépítőkeretre lesz szükség, amely kívülről pont olyan formájú, mint az optikai meghajtó, belülről azonban egy 2,5”-os HDD-keret, amelybe merevlemezünket szerelhetjük.
Az optikai egységet minden gépben egy csavar rögzíti, amit vagy a gép alján, vagy a billentyűzetet felemelve érünk el. Ezt kicsavarozva húzzuk ki az ODD-egységet. A SATA-csatolású HDD-t csavarokkal rögzítsük a beépítőkeretbe, majd az optikai meghajtónk előlapját óvatosan lepattintva szereljük át a keret elejére. A kész HDD-tokot csúsztassuk a helyére, rögzítsük a csavarral, és kapcsoljuk be a gépet. Ellenőrizzük a BIOS-ban a másodlagos tároló típusát, majd indíthatjuk el az operációs rendszert, amely azonnal felismeri a merevlemezt.
(Nyitókép: Shal Farley)
