A híradásokban egyre többet hallani arról, hogy a távol-keleti országra, amely többek között a legnépesebb a világon, most már nemcsak úgy tekintenek, mint egy tömegtermelő robotra, hanem úgy is, mint egy komoly világpiaci szereplőre. Várható volt, hogy a tömegtermelés Kína felé tolódása előbb-utóbb azt eredményezi, hogy az odahordott pénzből az ország gazdasága virágzásnak indul, és néhány évtizeden belül már nagynevű, korábban más országok tulajdonában lévő cégek tulajdonosaként lépnek a gazdaság középpontjába.
Ez a folyamat a gazdasági válságnak köszönhetően most még inkább felgyorsult, hiszen a vásárlók és az eladott termékek száma csökkent, de a gyártandó mennyiséget csak néhány indokolt esetben vették lejjebb a gyártók. Tehát továbbra is ömlött a pénz a keleti országba, eközben nagy cégek húzták le a rolót és próbáltak megszabadulni a veszteséges márkáktól.
A legjobb példa erre az autógyártás egyik félkarú óriása, a General Motors, amely azonnal szabadulni akart a veszteséget termelő autómárkáktól, mint a szebb napokat is látott amerikai Hummer és a svéd SAAB. Ezekre a lehetőségekre azonnal lecsapott a bankókkal vastagon kitömött Kína, és ma már mindkét márkát sajátjuknak tudhatják – ugyanez a forgatókönyv játszódott le a Ford tulajdonában lévő (szintén svéd) Volvo esetében is.
Kína tervezésben és gyártásban lassan felnő az európai és amerikai igényekhez, így történhet meg, hogy a Volán járatain ma már kínai King Long buszokkal járhatunk és a bevásárlóközpontokban kínai fokhagymát vehetünk. Mindezt a magam részéről nem tartom bölcs lépésnek, hiszen a hazai gazdaság támogatása mindennél előrébb való lenne – pláne a mezőgazdaságé. Mindezt nemcsak azért gondolom így, mert a magyar hagyma íze sokkal jobb – még ha méretben nem is olyan nagy –, mint Kínából importált társáé, de buszokból is van „hazai” (például a Credo). A King Long talán csak azért nem volt annyira rossz választás, mert az anyavállalat hazánkba helyezi a buszgyártás egy részét, tehát munkahelyeket fog teremteni. Ezzel máris eljutottunk oda, hogy megfordult a kocka: Kína nemcsak gyártóként, hanem cégtulajdonosként és befektetőként is megjelenik európai piacokon, ahol a válság miatt most több a munkanélküli, ezáltal kihasználja az olcsóbb munkaerő előnyeit és testközelből figyelheti a „nyugati” országok működését és gazdaságát.
Nézzük az érem másik oldalát. A látszat ellenére Kínában sem fenékig tejfel az élet. A másfélmilliárd ember java része még mindig szegénységben él és a földeken dolgozik, vagy valamelyik gyárban robotként tengeti napjait reggel hattól este tízig. Emellett kialakulóban van egy elitréteg, amely ki tudja használni a lehetőségeket, hála az állami segítségnek, ugyanis ne feledkezzünk meg arról, hogy ennek hiányában Kína nem tartana ott, ahol ma tart. Az állam jócskán kiveszi a részét a befektetésekből és hatalmas pénzeket költ arra, hogy technológiákat vásároljon, majd azokat ízekre szedi és felhasználja a fejlesztésekhez, illetve saját céljai elérésére. Az egyetlen kérdés csupán az, hogy Kína képes lesz-e saját technológiákat kifejleszteni, mint Japán vagy Korea, vagy örökre megragad a másolásnál.
Minden pozitív jel ellenére Kínának még fejlődnie kell. Az ott készülő áruk java része minőségileg még mindig kifogásolható, még akkor is, ha a háttérben valamelyik nagy európai cég áll – értsd: az ő nevük szerepel a dobozon. Sajnos az „olcsó húsnak híg a leve” mondás sokszor még mindig megállja a helyét, de eljutottunk arra a szintre, hogy a Kínában gyártott drága és márkás termékek között is sok a selejtes. Saját tapasztalataim szerint ez a tendencia szinte minden területen megfigyelhető, volt már szerencsém például német cég által birtokolt márka elektromos garázskapu-nyitószerkezetéhez is, amelyben a kínai izzó alig bírt ki egy évet, de maradhatnánk a King Long busz példájánál, a fűtés gyakran nem jó, a székeket pedig nem európai emberre méretezték.
Hogy megkíméljem magam a bosszankodástól és a pluszproblémáktól, a magam részéről bojkottálom a kínai termékeket. A megvásárolni kívánt árun megnézem a gyártó országot és igyekszem hazai vagy európai gyártmányt vásárolni, feltéve, hogy rendelkezésemre áll valamilyen alternatíva. Természetesen sokszor nincs választási lehetőség. Az ember felszáll a King Long buszra, mert nem akar megfagyni, amíg jön egy másik márka, de nem ennyire szélsőséges példákra gondolok, hanem háztartásban megtalálható dolgokra, például gépekre vagy autóalkatrészekre. Természetesen arra nincs garancia, hogy a Made in Germany feliratú termékekben nincs egy darab kínában gyártott alkatrész sem, de általában ezek a cégek jobban odafigyelnek a minőségellenőrzésre és az európai szabványokra és igényekre, tehát gyakran tartósabbak, mint kínai másolataik.
Nézzük az IT ágazatot. Rengeteg számítástechnikai termék készül Taiwanon és egyre több Kínában, de ez a szektor véleményem szerint kevésbé érintett, amennyiben a nagy márkákat nézzük. Hibás darabok itt is előfordulnak, de hihetetlen méretű tömegtermelés zajlik, így egy-két hibás termék mindig becsúszhat, függetlenül attól, hogy hol készül. E téren a cégek nem engedhetnek meg maguknak nagy hibákat, hiszen egy-egy rosszabb minőségű alkatrész keményen megbosszulja magát, mint például az ABIT-féle kondenzátor mizéria, ami örökre megbélyegezte a céget. Ugyanakkor vannak olyan termékcsoportok, mint például a mobiltelefonok, monitorok, amik közül rengeteg készül Európában (köztük távol-keleti gyártók termékei is), ami talán nem véletlen.
Csupán egyetlen konkrét példát ragadnék ki IT témakörben, ami jól tükrözi az ezzel kapcsolatos véleményemet: számos billentyűzetem volt az elmúlt években mióta PC-t használok, köztük olcsóbbak és drágábbak is, de a legtovább egy Németországban gyártott márkás darab húzta, pedig kapott már mindent az elmúlt éveken, de még mindig kiválóan működik, míg korábbi billentyűzeteim (köztük ennél drágábbak) sokkal hamarabb elhasználódtak vagy éppen elromlottak.
Ha nincs alternatíva, kénytelen vagyok meghunyászkodni és beismerni, hogy Kína már itt van a küszöbön.
