Ha már korábban kiveséztük a telefonnélküliséget, valamint az internetnélküliséget, akkor valahol sejthető volt, hogy nem mehetünk el a televíziózás mellett sem szó nélkül. Létezett ugyanis egy olyan korszak, melynek egyik jellegzetessége az volt, hogy hétfőnként nem volt adás, ami azzal járt, hogy több gyerek fogant ezen a napon, többet társasjátékoztak egymással a családok, és ami talán a legfontosabb, lényegesen többet kasszíroztak a kocsmák. Nálunk itt a délvidéken nem volt ez akkora probléma, áthidaltuk annyival, hogy helyette a jugók adását néztük, ahol rendszerint Popeye püfölte nagydarab ellenlábasát az egyszálbél Olive szerelméért, illetve raklapszám döntötte magába a spenótot. Ha erről lemaradtunk, akkor sem volt gond, mivel megszemlélhettük Johnny Weissmüllert, amint elegánsan lendül indáról indára, majmok, elefántok, oroszlánok és egy halom gonosz ember társaságában. Ma, amikor szinte megszámlálhatatlan mennyiségben válogathatunk a különböző tévécsatornák közül, már meglehetősen valószerűtlennek tűnik, hogy egyáltalán volt olyan, amikor közhatalmilag nem volt adás, és az olykor robbanásra hajlamos Videoton Color Star televíziók vak szemmel tükrözték vissza a szoba berendezéseit.
Pedig ha jobban belegondolunk, nem is annyira halva született ötlet, még akkor sem, ha esetleg nem a népszaporulat mesterséges fellendítése a cél. Ha nincs tévé, kénytelenek vagyunk egymással foglalkozni, beszélgetni, játszani, vagy könyvet olvasni és hasonlók, amit persze az online világ kezd megölni, de azért még nem járja a végét a dolog. Mindenesetre a hétfői "szabadnapok" kezdtek elmaradni, ráadásul beszivárgott a videó és vele együtt az olyan legendás filmek, mint a Rendőrakadémia sorozat, vagy John J. Rambo, aki szélütésesen lebiggyedt szájával még el is sírta magát. De az igazi truváj az volt ezekben a dolgokban, hogy alámondással ment a szinkron, vagyis egy megélhetési alámondó gyakorlatilag ugyanazzal a hangszínnel és hanghordozással végigdarálta a dialógusokat, amikor pedig felpörgött a diskurzus, akkor keseredetten hadarta a szavakat. Nem sok ilyen illető volt az országban, tulajdonképpen csak néhányan űzték ezt a nemes ipart, így viszonylag rövid idő elteltével már felismerte az ember, hogy éppen ki volt műszakban, amikor az adott filmet "szinkronizálták". Közben pedig bejöttek a véres jelenetek, melyek aDerrickés aTetthelyáltal szocializált népek szemének elég szokatlan volt, hiszen addig maximum a mozikban láttuk a fehér nindzsát, ahogy eltesz láb alól néhány csúnya bácsit.
És ha már a videónál tartunk, érdemes megemlíteni szülővárosom egyik jeles polgárát, aki sajnos már régen az örök videotékában morog a vissza nem tekert kazetták miatt, de nyugdíjasként akkorát kaszált anno az otthonában fű alatt kialakított kölcsönzőjével, amiről a legális tékások csak a fél liter házi szilva utáni delíriumban álmodhattak. Az öreg több ezer filmmel büszkélkedhetett, olykor 2-3 magnóval is másolt egyszerre, miközben 8-10 ember taposta egymást a szobában, hogy valami jó filmhez jusson. Hát ilyen volt az, amikor még nem volt adás hétfőn, illetve amikor bejött a videó.
