Igazság szerint a tápegységekkel kapcsolatos problémák nem csak a termék olcsóságából erednek. Sőt! Megfizethető áron is lehet jó tápegységet gyártani, csak érteni kell hozzá. A legtöbb probléma onnan ered, hogy a gyártók figyelmen kívül hagyják a szabványokat, és a nagyobb profit miatt képesek filléres alkatrészeken spórolni – igaz, nagy tételben valóban százezreket tudnak így megtakarítani. A legtöbb vásárló meg sem nézi, hogy mit vesz valójában, megelégszik a matricára felvésett wattok számával, ami további problémák táptalajául szolgál.
Egy-két kivételtől eltekintve sajnos a boltok által összeállított, készre szerelt konfigurációk terén sem jobb a helyzet. Mivel az árcédula ebben az esetben is döntő tényező, ezért az olyan alkatrészeken sprórolnak, amelyekről a vásárlók – legalábbis a többség – úgysem kérdezi meg, hogy milyen márkájúak.
A kapcsolóüzemű tápegységek
Az 1980-as évektől fogva a kapcsolóüzemű tápegységek rohamos ütemben kezdtek el fejlődni. Teljesítményük és stabilitásuk nő, mindeközben áruk folyamatosan csökken. Neve ugyan elsőre riasztó lehet, de megnyugtatjuk a kedves olvasókat: nem csak elsőre tűnik annak. Már a név megmagyarázása is mélyvíznek számít, így csak az olvassa el, aki mély szakmai elhivatottságot érez magában.
Anélkül, hogy tovább részleteznénk a tápegységek működési elvét, inkább bemutatjuk, hogy a kapcsolóüzemű típusok miben térnek el a már megjelenésük előtt is régóta használt analóg (pontos nevükön: analóg, disszipatív rendszerű, szabályozott) modellektől. Valójában az említett analóg tápegységek megbízhatóbbak, stabilabb feszültséget állítanak elő, mint a kapcsolóüzeműek. Ezenfelül nem keltenek interferenciát, így a környező alkatrészek kevesebb zajt szednek össze (ez az egyik oka annak, hogy a kapcsolóüzemű tápokat mellőzik a hifi- és házimozi-erősítőkben).
Analóg tápegység egy Denon erősítőből.
Ezzel szemben hátrányuk, hogy az 50 hertzes hálózati transzformátor nagyméretű, nehéz, hatásfoka pedig alacsony - ezért nagyon melegszik. Felépítésüknek köszönhetően a kapcsolóüzemű áramforrások anyagköltsége töredéke az analóg modellekének, ráadásul egyetlen trafóval többféle feszültség is előállítható.
Az ATX szabványt – nem meglepő módon – az Intel dolgozta ki a kompatibilitási problémák elkerülése végett. A szabvány nemcsak tápegységekre vonatkozik, hanem alaplapokra és házakra egyaránt. Az ATX-tápok megjelenése véget vetett az AT-házakon megismert billenő- vagy kétállású kapcsolók korának, és bevezette a készenléti, azaz standby üzemmódot, ezzel egyidejűleg pedig több energiagazdálkodási lehetőséget is, mint például a hibernálást.
Az ATX szabványú áramforrások leírását egy 45 oldalból álló dokumentumban foglalták össze, amely részletesen kitér minden egyes alkotóelemükre, kezdve a külső formai felépítéstől a belső elektronikáig.
Szinte minden tápegység oldalán találunk egy matricát, amelyen a gyártó cég feltünteti az egyes feszültségágakon leadható maximális áramot (ezzel együtt a teljesítményt), valamint az alkalmazott szabvány verziószámát is. A szabvány azonban megkülönböztet formatervezési és elektronikai szabványt, ezért a tápegységek gyártói gyakran összekeverik ezeket. A legjobb példa az ATX 2.03 verziószám, amely a formatervezési szabványt jelöli, nem pedig az elektronikait.
Tévhit, hogy a tápegységen található, többnyire monitorok számára fenntartott 230 voltos kimenet a tápegységet terheli!
Jelenleg az ATX12V 2.2 táptervezési szabvány van érvényben, amely magában foglalja a tápegység minden jellemzőjét. A névben megjelenő 12V jelzésértékű. A régebbi tápok esetében a 3,3 és 5 voltos feszültségág jelentette az energiaellátás fő gyökerét, manapság a 12 voltos ág átvette ezek szerepét. Gondoljunk csak a processzor- vagy PCI Express tápcsatlakozóra. Ezek mindegyike rendre a 12 voltos ágat terheli, így ez az ág a fő teherviselő. Olyannyira, hogy az újabb típusokban már több 12 voltos ág is helyet kapott. Félreértés ne essék, ezek nem állnak teljesen külön egymástól. A szám növekedésének oka, hogy a szabvány szerint egy ágon (leginkább tűzvédelmi okokból) maximálisan 20–22 amper áram folyhat. Az áramerősséget több ágra leosztva megtöbbszöröződhet a leadható teljesítmény, a szabványok betartása mellett. Hasonló okok vezérelték a mérnököket a 24-tűs fő alaplapi tápcsatlakozó kifejlesztésekor. Természetesen mindegyik 24-tűs csatlakozóval ellátott alaplap működik 20 tűs táppal, de ekkor előfordulhat, hogy túllépjük a szabvány határait. Az újabb ATX12V, illetve EPS12V (szervertáp) szabványok már a külön négytűs processzor-tápcsatlakozóval szerelt egységek esetében is kettéválasztják a 12 voltos ágat.
Az ATX szabványban rögzített határértékek az egyes ágak esetében.
Minden tápegység kínál beépített védelmi funkciókat. Az itt felsoroltak közül nem mindegyik található meg minden tápegységben – esetleg néhányat nem tüntetnek fel a leírásban. A kézikönyv sosem szentírás, ezért előfordulhat, hogy az adott védelem kiépítése már hiányosságokkal küzd, vagy nem működik megfelelően.
UVP (Under Voltage Protection): alacsonyfeszültség-védelem
OVP (Over Voltage Protection ): túlfeszültség-védelem
OCP (Over Current Protection): túláramvédelem
OPP (Over Power Protection): túlteljesítmény-védelem
SCP/SP (Short-circuit Protection): rövidzárvédelem
OTP/OHP/OP (Over-themperature Protection): túlmelegedés-védelem
OLP (Over Load Protection): túltöltésvédelem
Az adatlapokon sokszor látni a bűvös PFC betűhármast. A teljesítménytényező-javítás (PFC) említése kapcsán mindig ingoványos talajra kerülünk, hiszen ez is egy olyan pontja a tápoknak, amelyet nem lehet egyszerűen elmagyarázni. Azzal bizonyára mindenki tisztában van, hogy hazánkban a 230 voltos – 50 hertzes – váltakozó feszültség a szabvány, a számítógép alkatrészei viszont egyenfeszültséggel működnek. A tápegység egyik feladata a váltakozó áramból előállítani a gép működéséhez szükséges szabványos egyenfeszültséget. A váltakozó feszültség jellemzője a periodikusság, így váltóáram esetében 50 hertzes periódusokról beszélünk, ahol az értékek a periódus egyik felében negatív, a másik felében pozitív értéket vesznek fel.
Ezzel szemben az egyenfeszültség lineáris, és nem vesz fel negatív értéket. Emiatt a negatív értékeket pozitív irányba kell alakítani, amit egy egyenirányítóval tehetünk meg. Mivel az így kapott jelalak még közel sem lineáris, ezért kondenzátorokkal kell kisimítani. Ekkor az egyenirányítás és a kondenzátorok töltődési sajátosságai miatt nagy áramú impulzusok keletkeznek, amelyek az áramszolgáltató számára nem kívánatos felharmonikusok (magas frekvenciás jelek) formájában jelennek meg. Ezek ráadásul visszafele is kihatnak a hálózatra. A felharmonikus kiszűrése egy bizonyos teljesítményszint felett kötelező, ebből következően pedig a teljesítménytényező-javító áramkör alkalmazása is.
Az áramkör lehet passzív vagy aktív. A passzív megvalósítás valójában egy szűrő, amely a felharmonikusokat szűri – ezzel szemben az aktív jóval bonyolultabb megvalósítást igényel: a boost topológiát. Mivel ez utóbbi elmagyarázása már-már elektronikai kislexikonba kívánkozik, nem térünk ki rá részletesen. Aki ebből nem értett semmit, annak elég a következőket megjegyeznie: az aktív megoldás hatékonyabban szűri a zajokat, mint a passzív, de előállítása bonyolultabb, emiatt drágább is.
A PFC beépítése az áramszolgáltató számára szükséges, használatát pedig törvény írja elő. Az aktív PFC-vel szerelt tápegységek előnye, hogy széles feszültségtartományban, 100–260 volt között is képesek működni, ezáltal jobban tűrik a hálózati feszültség ingadozásait. Hátrányuk viszont, hogy a bonyolultabb megvalósítás miatt hajlamosak hamarabb tönkremenni, és összeakadni néhány, nem szinuszos kimeneti jelalakot előállító szünetmentes áramforrással – márpedig a többség bizony ilyen.
A tápegység vásárlását megelőzően a felhasználók többségét igazából az foglalkoztatja, hogy az új szerzemény mekkora zajt csap. Ez valóban fontos, mert például egy vízhűtéses gépben egy hangos tápegység tönkrevágja az elért hatást. A ma kapható tápok tervezésénél erre is hangsúlyt fektet a gyártók többsége, ezért szinte mindegyik kínál valamiféle szabályozási lehetőséget. A manuális szabályzókkal gyakran találkozhatunk a tápegységek hátulján, potméter vagy gomb formájában. Ez utóbbi megoldás csak 2–4 fokozat beállítását teszi lehetővé, szemben a sokkal finomabb szabályozási lehetőségeket nyújtó potméteres megoldással.
Potméteres ventilátor szabályzás egy Enermax tápegységen.
Nagy előnye a kézi módszernek, hogy a zajszintet magunk szabályozhatjuk – van azonban egy hátulütője. Mivel a halk tápegységet könnyű megszokni, eszünkbe sem jut a ventilátor fordulatszámát növelni, ha a gépet valóban munkára fogjuk - ezzel pedig nagyobb teljesítmény leadására kényszerítjük, miáltal több hő keletkezik. Ezt a hőt mindenképpen ajánlatos elvezetni, mert a magas hőmérséklet csökkenti az alkatrészek élettartamát (a legegyszerűbb példa erre a kondenzátorok idő előtti kiszáradása). Ilyenkor figyelnünk kell tehát, hogy ne felejtsük el megnövelni a hűtőventilátor fordulatszámát. Ez persze némi kényelmetlenséggel jár: minden egyes alkalommal be kell másznunk a gép mögé a potmétert tekergetni.
A gyártók másik fele az automata rendszert részesíti előnyben, amelyből szintén több fajta is létezik. A fordulatszám-szabályozás lehet a leadott teljesítménnyel arányos vagy hőmérséklet-alapú. Értelemszerűen az első esetben a terhelés növekedésével automatikusan nő a ventilátor fordulatszáma, míg az utóbbi esetben a belső hőmérséklet határozza meg a szükséges fordulatot. Ebben az esetben kizárólag a gyártó hozzáállásán múlik, hogy milyen precízen állítja be a fordulatszám-tartományt, mert leginkább ettől függ a kibocsátott zaj mértéke.
Az aktív ventilátoros hűtésű tápegységek kialakítása nagymértékben eltérhet egymástól a különböző méretű ventilátorok okán. A kisebb, főleg barebone- és HTPC-tápegységekben helyszűke miatt egy vagy több 40–60 milliméteres ventilátor látja el a hűtést. Ezzel szemben az asztali számítógépek tápegységei között már nagyobb a szórás - leginkább 80-90-120-140 milliméter átmérőjű légkavarókat használnak. A vélemények megoszlanak arról, hogy melyik a legjobb megoldás. Míg az asztali PC hajnalán csak egyetlen ventilátor kapott helyet a tápegységben, ma már két különböző átmérőjű típus alkalmazása sem szokatlan. A leghalkabb megoldást kétségkívül a nagy átmérőjű, alacsony fordulatszámú ventilátorok jelentik, de jó eredmény érhető el két kisebb alkalmazásával is, mivel lehetőséget nyújt egy kis variálásra. Két kisebb ventilátor használata esetén a gyártó eldöntheti, hogy a ventilátorokat a tápegység két végében, egymáshoz képest átlósan helyezi-e el (kihasználva a szívó-fújó hatást), vagy az egyiket a táp aljára szereli, közvetlenül a processzorfoglalat fölé, a másikat pedig a hátlapra. Mindkét megoldásnak van hátránya, ezért egyikről sem állítható, hogy jobb a másiknál.
Vékonynak tűnő hűtőborda az FSP-belsővel szerelt Aopen tápban, valójában bőven elegendő.
A tápegység hűtését azonban nemcsak a ventilátor mérete és elhelyezése befolyásolja, hanem a benne található hűtőbordák anyaga, kialakítása és mérete is (ma már létezik olyan típus, amelyben a hűtést hőcsövek és rézbordák segítik).
Azt elmondhatjuk, hogy a szellős és átgondolt megépítés mindennél többet számít. Ha az áramforrásban sok alkatrészt zsúfoltak egy helyre, akkor a legjobb hűtés is kudarcot vall. A legtöbben úgy gondolják, hogy a MOSFET-tranzisztorok hűtésére szolgáló hűtőbordák melegednek a leginkább a tápegységben. Valójában a tápban található tekercsek szintén rengeteg hőt termelnek, és ez nagyobb problémát okoz, ha a közvetlen közelébe telepített kondenzátorcsoportok kábelkorbácsokkal vannak elbarikádozva a légáramlat elől. Ilyenkor a tekercsek „fűtőereje” miatt szinte biztosra vehetjük a kondenzátorok gyors kiszáradását – persze egy eleve rossz minőségű filléres kondenzátornak még magas hőmérséklet sem kell az elhalálozáshoz. Sajnálatos módon ez az, amit vásárlás előtt a tápegység felnyitása nélkül nem fogunk megtudni. Némelyik táp dobozán fennhangon hirdetik, hogy annak ventilátora a számítógép kikapcsolása után tovább dolgozik, amíg a hőmérséklet a megfelelő szintre nem csökken. A kissé marketingszagú újítás jelentősége elhanyagolható, ne ennek megléte alapján döntsünk, ha két típus közül kell választanunk.
Az aktív hűtésű tápegységek mellett léteznek teljesen passzív hűtéssel ellátott típusok is. Mivel a piacon nem ez a meghatározó, és csak néhány cég gyárt ilyent, árfekvése is jóval magasabb az elfogadható szintnél. Egyelőre tehát nem érdemes ilyen passzív tápegységet választani.
Vásárláskor az első fontos szabály az, hogy előtte mérjük fel, PC-nk hány részegysége igényel tápellátást. Csak és kizárólag a számunkra megfelelő számú és típusú csatlakozóval ellátott tápegységet válasszunk – használhatunk ugyan átalakítókat, Y elosztókat, de ezek növelik a kontakthibák esélyét, amiről még lesz szó később. Különösen az Y elosztók esetében érdemes vigyázni, mert a gyengébb minőségűek nehezen illeszthetők össze, vagy utána könnyen szétugranak.
Ha új szerzeményünket kicsomagoljuk, egyből szembetűnik a sok színes kábel. A színezés nem a divatos külsőt szolgálja, hanem a gyártók az ATX szabványban leírt színkódokkal jelölnek minden egyes kábelt – az eltérő feszültségek miatt. Néhány színt érdemes a fejünkbe vésni, mert ezekkel máshol is találkozhatunk, nem csak az alaplapi tápcsatlakozón: fekete - földelés (GND); piros: +5 volt; citromsárga: +12 volt; narancssárga: +3,3 volt. A felsorolt négy különböző színű kábel azért lényeges számunkra, mert a belső perifériák tápkábelein csak ezek fordulnak elő.
A négy közül három (+12V, +5V és GND) kiemelten fontos szerepet játszik, mert ez a három található meg a (hibásan) Molexnek hívott négytűs csatlakozón. Az elnevezés azért téves, mert a Molex egy – csatlakozókat is gyártó – cég neve, nem pedig a csatlakozó típusa. Ezt a fajtát csatlakoztatjuk a párhuzamos ATA- (PATA) merevlemezekre, az ATAPI optikai egységekre, néhány tápellátást igénylő grafikus kártyára, SATA- és PCI Express átalakítókra, továbbá egyes alaplapok AUX-csatlakozójára is. Általában minél nagyobb teljesítményű a tápegység, annál több található belőle.
A lassan a távoli múltba vesző 3,5 hüvelykes flopimeghajtók (illetve még néhány eszköz) csatlakozója továbbra is megtalálható a tápegységeken - bár általában ma már csak egy van mindegyiken. Az előző típustól eltérő mérete és csatlakozója ellenére a vezetékek kiosztása megegyezik.
Minden mostanság kapható tápegységnek van valamilyen 24 tűs alaplapi tápcsatlakozója, de a 2×4 tűs kiegészítő tápcsatlakozó gyakran még mindig csak 1×4 tűs. Bizonyos kétmagos processzort támogató alaplapokon elengedhetetlen a 2×4 megléte, ezért mindenképpen figyeljünk erre vásárláskor.
A soros ATA- (SATA) merevlemezek és optikai meghajtók többsége SATA-tápcsatlakozót kíván, de előfordulnak olyan típusok, amelyek a hagyományos négytűs csatlakozót is elfogadják. Szerencsére a SATA-csatlakozó gyorsan elterjedt, és minden tápon van legalább kettő. Ha ennél több SATA-eszközünk van, válasszunk olyan tápot, amely négy vagy annál több ilyen csatlakozót kínál. Végső esetben használhatunk átalakítót, ekkor azonban nélkülöznünk kell a +3,3 voltos ág meglétét (narancssárga vezeték). Egyébként ez nem jelent nagy problémát, mert bár a SATA szabványban rögzítették a 3,3 voltot, ennek ellenére az otthoni gépekbe szánt eszközök között nem találkozunk olyannal, amelynek erre szüksége lenne.
Jó néhány PCI Express grafikus kártya külön energiaellátást igényel. E foglalattípus bevezetésével egy új, hattűs tápcsatlakozó látott napvilágot, ráadásul SLI- és CrossFire rendszer vagy például a GeForce 8 sorozatú kártyák használata esetén egyből kettő is kell belőle. Ha nincs ilyenünk, természetesen ez is előállítható átalakítóval, amelyet a grafikus kártya dobozában rendszerint mellékelnek is. Ez a csatlakozótípus is csak a sárga és fekete vezetéket igényli, azaz szintén a 12 voltos ágat terheli.
Nagyítható!
Találkozhatunk még egy-két kábellel, ezek viszont már opcionálisak. Ezek közül az egyik a tápventilátor fordulatszámának mérésére alkalmas kábel, amelyet az alaplapi ventilátorcsatlakozóhoz kell illesztenünk, és máris mérhetjük a fordulatszámot - feltéve, hogy az alaplap képes erre. A másik a földelésre szolgáló kábel, amelynek vége saru vagy gyűrű alakú. Funkciója benne foglaltatik a nevében: a tápegység extra földelésére szolgál; a ház egyik csavarjához kell rögzíteni.
Az új típusú, főleg drágább tápegységek kábeleit hajlékony műanyag vagy gumiköpeny, esetleg kábelharisnya veszi körül. Kétségkívül ez roppant elegáns és jó megoldás, mert összefogja a vezetékeket, ami segíti a szellőzést, illetve az elhelyezést. Egy-két gyártó mégis túllő a célon, és elköveti azt a hibát, hogy az alaplapi főtápcsatlakozónál túl merev borítást alkalmaz, emiatt a tápkábel csak nehezen hajlítható, így a házban csak körülményesen helyezhető el.
A csatlakozók között is találunk különböző kivitelű és minőségű példányokat. Eltéréseket leginkább a négytűs „molex” csatlakozók esetében fedezhetünk fel. Néhányon egy összenyomható műanyag fül segíti a kioldást, ha esetleg nagyon makacsul ragaszkodna a merevlemezhez vagy az optikai meghajtóhoz. A gyengébb minőségűek hajlamosak eltörni, sőt bizonyos AGP-csatolófelületű grafikus kártyák kifejezetten inkompatibilisek vele, mivel akadályozza a csatlakozást.
Gyakori hiba a hűtőventilátor elhasználódása és az ebből következő zörgés. Házilagos cseréje nem ajánlott (különösen akkor nem, ha még garanciális), hacsak nincs műszerész végzettségünk. Egyes gyártók gondoltak az ehhez hasonló esetekre, és a csatlakozást már nem forrasztással oldják meg, hanem az alaplapokról ismert háromtűs tápcsatlakozóval. Ilyen esetben a csere rendkívül egyszerű, de megfelelő ismeretek hiányában még így is életveszélyes lehet, hiszen egyes alkatrészek kikapcsolás után is feltöltött állapotban maradnak egy ideig.
Lehetőség szerint óvjuk a tápegységet a sok portól, ily módon a ventilátor és a tápegység is tovább bírja majd – ez csak a szoba gyakori porszívózásával érhető el. Ha szükséges, szereljük ki a gépből, és akár szétszedés nélkül fújjuk ki belőle a port, mondjuk egy sűrített levegős sprayvel.
A számítógép idővel romló stabilitása és a gyakori fagyások a tápegység hibájából is bekövetkezhetnek. Ezt könnyedén ellenőrizhetjük egy feszültség mérésére alkalmas eszközzel: a multiméterrel. Ha instabil feszültségeket vagy a szabványban leírt határon kívül eső értékeket mérünk, biztosak lehetünk abban, hogy a tápegység a ludas.
Több, mint poros.
Idővel az elektrolitkondenzátorok is kiszáradnak, kapacitásukat pedig elvesztik. A drága és nehéz tápegység esetében sem vehetünk mérget arra, hogy ez nem fog bekövetkezni. Lehetőség szerint a gépet ne járassuk a nap 24 órájában folyamatosan, ugyanis az asztali számítógépek tápegységei nem erre lettek kitalálva. A gyengébb minőségű tápokban gyakori látvány a felpúposodott, lyukas, kifolyt kondenzátor. Mivel minden kondenzátor élettartama csak pár ezer óra – amelyet a magas hőmérséklet jelentősen csökkenthet – érdemes a garanciaidőn túl a burkolat alá bekukkantani. Ha púpos kondenzátort látunk, ajánlott azonnal szakemberhez fordulni. Amennyiben nincs komoly probléma, egy tápegység teljes felújítása új, jobb minőségű (körülbelül 3-5 ezer órás, maximum 105 Celsius-fokos hőtűrésű) kondenzátorokkal megúszható pár ezer forintból – munkadíjjal együtt. Ez a megoldás mindenképp jobb, mint egy új, jó minőségű tápegység vásárlása, amely legalább tíz ezer forintot kóstál.
Ahol a minőség kezdődik: Rubycon Y X G kondenzátor 6000 órás élettartammal és 105 fokos hőtűréssel.
A másik gyakori probléma a kontakthiba. Nagyon „noname” tápok esetében a táp nyomtatott áramköri lapján is tapasztalhatunk hasonlót, amelyet a konstrukciós hibákból eredő elhasználódás – például a NYÁK kormozódása a forrasztásoknál – okoz. Az ilyen típusú kontakthiba, illetve a kondenzátor kiszáradásának tipikus jele a hirtelen fagyás és újraindulás, valamint az a jelenség, amikor bekapcsolás vagy egy újabb eszköz (például új merevlemez vagy optikai meghajtó) csatlakoztatása után a merevlemez nem tud felpörögni, és a BIOS sem látja azt. Sajnos a márkás, moduláris, azaz leválasztható kábellel ellátott tápok esetében is előfordulhat érintkezési hiba a csatlakozásoknál, ezért érdemes inkább a fix kábeles típusokat előnyben részesíteni. Függetlenül attól, hogy moduláris-e a táp, vagy sem, az érintkezők oxidációja és elszennyeződése további kontakthibák táptalajául szolgál, ezen a csatlakozók megtisztításával segíthetünk.
Számos probléma fordulhat még elő, ezek többsége azonban házilag nem vagy csak nehezen orvosolható. Ilyenkor forduljunk szakemberhez.
Nem is hinnénk, de a tápegységgyártók PR-részlege hasonlóan működik, mint mosóporgyártóké: mindig meg akarják mondani, miért járunk jobban az ő termékükkel. A tévéreklámból ismert „többet ésszel, mint pénzzel” mondás ezen a területen is igaz. A drága, nagy teljesítményű nem feltétlenül jobb, mint az olcsó, hagyományos típus. Ne hagyjuk magunkat befolyásolni a wattok számával, UV-reagens kábelekkel, plexiburkolattal – és még hosszasan sorolhatnánk, mi minden vevőcsalogató mézesmadzagot találnak ki a cégek.
Talán meglepő, de hazai viszonylatban kevés otthoni számítógép fogyaszt többet 250-300 wattnál. Még a csúcs SLI-vagy CrossFire konfigurációk is megelégednek a 400, túlhúzott állapotban 450 wattos tápegységgel. A lényeg nem a wattokon van, hanem a minőségen, ez pedig nem áll egyenes arányban az árral. A gyártók többsége csak tokoz, matricáz és kábelez, ami azt jelenti, hogy a belsőt – az elektronikát – már készen vásárolja. Jó példa erre a Zalman vagy AOpen (és még rengeteg neves cég), amelyek Fortron (F0SP) belsőket vásárolnak, majd ezt betokozzák, és felcímkézik saját márkanevükkel. Azt viszont jó tudni, hogy mindeközben az FSP saját néven is forgalmazza ugyanazokat a tápegységet, mint a Zalman és az AOpen – töredék áron. Ezzel a módszerrel, pusztán a márkanév miatt, akár kétszeres árat is el lehet kérni a tápegységért. Hasonló példát követ a Chieftec is: kínálatában Sirtec és Delta Electronics gyártmányú belsővel rendelkező tápegységek találhatók, viszont a bejáratott márkanév ellenére létezik olcsó Chieftec tápegység.
A gyártó ugyanaz, csak a csomagolás és az árcédula más: belül csak apróbb különbségeket fedezhetünk fel az FPS Green Power (balra) és Zalman tápegység belseje között.
A Zalman tápja is FSP elektronikát használ, ahogy az Aopen is - hasonlítsa össze az előző oldalon látható képpel!
Számos példát sorolhatnánk még, ám célunk nem a gyártók üzletpolitikájának felfedése, csupán szeretnénk rávilágítani arra, hogy a márkanév sok esetben egy álca, amellyel több pénzt lehet kicsalni a vásárlók zsebéből. Mindezek ellenére egy drága tápegységgel nehezen nyúlhatunk mellé, mivel a többségük minőségi belsőt rejt, és minimum 2-3 év jótállással kerülnek forgalomba.
Sajnálatos módon igen nehéz előre megmondani, hogy egy tápegység milyen minőségű, és meddig fog szolgálni. Sokan súly alapján döntenek. Őket el kell keserítenünk: léteznek könnyű, olcsó, tartós darabok (például az FSP Green Power), bár ezek még mindig nehezebbek, mint a rossz hírű, nagyon olcsó tápegységek zöme.
A vásárlók előszeretettel dőlnek be a wattoknak is. A rossz beidegződés, miszerint „a sok watt jó”, abból adódik, hogy az olcsó tápok nagy része a valóságban nem képes leadni a matricájukon feltüntetett teljesítményt. Így eshet meg, hogy csak egy – papíron – 500 wattos tápegység képes gépünk kiszolgálására. Mit tehetünk? Vásárlás előtt hosszasan gyűjtsük az adatokat, és informálódjunk az adott típusról, vagy vegyünk egy drágább márkát, több garanciával. Komplett konfigurációt vásárolva mindenképpen nézzük meg, mit tettek a gépbe, nehogy később meglepetés érjen bennünket.
A Zalman tápján hihető értékek szerepelnek, ráadásul a hatásfokot is feltüntették.
Összegzésképpen azt tanácsolhatjuk: olyan típust válasszunk, amely kellő számú tápcsatlakozóval szolgál, hűtőventilátorainak elhelyezése számunkra megfelelő, hatásfoka legalább 80 százalékos, és nem túl nagy teljesítményű – a nagy teljesítményű tápok ugyanis alacsony terhelésen hamarabb elhalálozhatnak, esetenként el sem indulnak, illetve mindenképpen többet fogyasztanak.
