Lassan, de biztosan kezdi az autógyártás is felismerni, hogy valamit tenni kell, ha nem akarunk a saját mocskunkba fulladni, bár az olykor már elmebeteg és hosszútávon akár még károsnak is nevezhető EU-s szabályozások is rátesznek egy lapáttal, de ebbe most nem megyünk bele. Éppen ezért egyre több hibrid megoldás jön ki négy(vagy több)keréken, nem is beszélve az elektromos autókról, melyeket megvenni ugyan baromi drága, ám üzemeltetni annál olcsóbb.
Mindezek mellett pedig van egy olyan megoldás is, melyet még az ötvenes évek közepén alkalmaztak a tömegközlekedésben, de végül nem terjedt el nagy számban, holott nagyon érdekes az elv. Ez pedig nem más, mint a lendkerék, ami elsőre talán furcsán hangzik, hiszen leginkább gyermekkorunk (és gyermekeink korának) játékautóiból ismerhetjük, pedig a versenysport is érdeklődik a téma iránt. A jalopnik írásában arról olvashatunk, hogy a kiváló svájci mérnökök jó bő fél évszázaddal ezelőtt kipróbálták élesben is a dolgot, amikor megalkották a girobuszt, melyben egy hatalmas lendkerék biztosította az előrehaladást.
Az okok, amiért ilyet készítettek, már akkor is egyértelműek voltak, vagyis kellett valami, ami nem szennyez, nem hangos, ugyanakkor hatékony, ráadásul a felsővezetékek folyamatos kiépítése sem szükséges. Mivel az akkumulátortechnológia akkoriban még kiforratlanabb volt, mint most, ezért Bjarne Storsand a Maschinenfabrik Oerlikonnál (MFO) elgondolkodott, hogy mi is lenne a megoldás és végül az pattant ki a fejéből, hogy egy forgó lendkerék tárolhatná az energiát. A gondolatot tett követte, így létrejött egy olyan busz, melyet a hátuljában elhelyezett 70 lóerős elektromos motor hajtott, de nem akkumulátorokkal, hanem a lendkerék segítségével, ami generátorként működött és méreteiben is igen meggyőző volt.
Az 1,5 méter átmérőjű kerék súlya ugyanis másfél tonnára rúgott, melyet a végállomásokon, illetve az arra alkalmas megállókban háromezres fordulatra pörgettek fel három áramszedőn keresztül, aztán uzsgyi! Sőt, a fékezés energiáját is visszatáplálták, így a tömegközlekedési jármű akár 6 kilométert is képes volt megtenni, ami lényegesen több, mint amilyen távolságokra egymástól a megállók vannak. Habár egészen jól működött ez a dolog, tömegesen nem terjedtek el sem Svájcban, sem Európa más országaiban, mivel Belgium is leginkább Leopoldvilleben használta, az akkori Belga Kongóban.
Aztán amikor a függetlenedni vágyó polgárok lövöldözéssel érték el céljaikat arrafelé, kikoptak ezek a csodás járművek a forgalomból, de ennek az volt az oka, hogy egyre olcsóbbakká váltak a benzines és dízel társaik, melyeknél nem kellett felpörgetni a lendkereket. Jelenleg egyetlen ilyen csodát lehet már csak megtekinteni, de ehhez is az antwerpeni Flamand Vasúti Múzeumba kell utazni. Érdekes azonban, hogy amiatt viszont senki nem aggódott különösebben, hogy balesetnél milyen pusztítást tud okozni egy ilyen gyorsan pörgő lendkerék a maga másfél tonnájával. Akárhogy is, mérnöki megoldásként valóban érdekes és tanulságos dolog volt ez az egész, amiből ki lehet indulni a jövőre vonatkozóan is.
