Az 1,2 milliárd lakosból mindössze 250 millió tekinthető az elektronikus kereskedelemre is „vevő” fogyasztói osztálynak. Bangalore Szilícium-völgye és Kolkata, a korábbi Kalkutta harmadik világbeli nyomornegyedei, kiemelkedően magas szintű IT-szolgáltatások és 26 százalékos analfabetizmus (2011), dübörgő gazdaság és drámai túlnépesedés, szupergyors internetkapcsolat és lepusztult, tehénürüléktől bűzlő sikátorok, világszínvonalú oktatás és angol nyelvtudás, miközben a felnőtt lakosság felének nincs bankszámlája – mindez együtt, egyszerre India, egy alapvetően konzervatív, a merev kasztrendszerből lassan átalakuló társadalom.
Néhány adat: az ország GDP-je az Ázsiát (különösen annak délkeleti részét) és Ausztráliát alig érintő nemzetközi pénzügyi válság nulla-évét, 2008-at követően 2009-ben már 6,6, 2010-ben 10,6, 2011-ben 7,2 százalékkal növekedett. És rögtön egy döbbenetes ellentét jelentkezik: míg India az összesített GDP alapján 26. a világban, az egy főre jutó GDP-t tekintve viszont csak a 165. Utóbbi 2009-ben 3200, 2010-ben 3500, 2011-ben 3700 amerikai dollár volt. A munkanélküliség majdnem 10 százalékos (azaz hozzávetőleg 120 millió személyt érint), 2010-ben pedig a lakosság 29,8 százaléka élt a szegénységi szint alatt.
India: felfutó TV és mobil internet
Az információs társadalom mutatóit illetően: 2011-ben 32,68 millió vezetékes és közel 900 millió mobiltelefonnal rendelkeztek az ország lakói. 2011 végi adatok szerint az előfizetők száma havonta 20 millióval nő. Az országos lefedettség mintegy 75 százalékos, a nagyvárosokban viszont szinte teljesnek tekinthető, ráadásul a világ mobilkészülék-eladásaiból minden tizedik Indiában történik. A mobiltelefon-piacot 1992-ben, a vezetékesekét 1994-ben nyitották meg a magánbefektetők előtt, korábban a Távközlési Minisztérium volt az egyedüli szolgáltató.
2012 elején 6,75 millió internethosztot tartottak nyilván, júniusban a felhasználók száma megközelítette a 11 százalékos penetrációt valamivel meghaladó 140 milliót (2015 végére 300-400 millió prognosztizálható). A növekedés tempójára jellemző, hogy például 2008-ban „csak” 80 millió felhasználó, a lakosság hét százaléka netezett. A legelterjedtebb közösségi hálózatot, a Facebookot a lakosság 4,7 százaléka, azaz közel 57 millió fő látogatja. A Google+ meglepő módon népszerűbb a Twitternél, a YouTube Indát pedig 2011-ben 23 millióan keresték fel.
2012 júniusában 3,6 millió volt a mobilinternetet használók száma, ami 7,2-szeres növekedés a két évvel korábbi 0,5 millióhoz képest, és egyértelműen jelzi, hogy a közeljövőben komoly áttörés várható ezen a területen is. Szintén figyelemreméltó, hogy a 140 millióból 38 vidéki, közülük pedig 31 millió vallja magát aktív felhasználónak. A gyors növekedés elsősorban a mobiltelefóniának tudható be. 2010-ben az évi elektronikus kereskedelem elérte a hét milliárd dollárt, 2015-re a piac 40 milliárdra történő bővülése várható.
A leglátványosabb fejlődés a televíziózás/rádiózás területén ment végbe. India közszolgálati televíziós hálózata, a Doordarshan mintegy 20 országos, regionális és helyi szolgáltatást nyújt. Gombamód szaporodnak a magánkézben lévő televízióállomások, 2011-ben 100 milliónál többen – egyes számítások szerint a háztartások egyharmada – rendelkeztek otthoni kábeles és műholdas hozzáféréssel, amelyeken keresztül mintegy 700 csatorna fogható. E számok tükrében nem meglepő az sem, hogy ma már gyakorlatilag az összes otthonra jut rádió. Összehasonlításként: 20 éve csak minden nyolcvanadik, azaz összesen nem egészen három millió háztartásban volt televízió, amelyen a nézők kizárólag az akkori egyetlen állami csatornát nézhették, azt is fekete-fehérben.
A nagyon lassan formálódó indiai információs társadalom egyik legnagyobb kihívása a megfelelő jogi, szabályozási környezet megteremtése, a jog és szabályozás folyamatos és szisztematikus szinkronizálása az infokommunikációs technológiákkal, rendszerekkel. A részeredmények (jogi szféra és folyamatok számítógépesítése stb.) ellenére egyelőre kevés a siker, az információs térre vonatkozó törvények ellentmondásosak, egyes aspektusokra pedig még semmiféle szabályozás nincs. A legtöbb vitát az internetkávézókra vonatkozó, szakértői vélemények szerint túlszabályozó, a hozzáférést nehezítő, a felhasználó azonosítását és bizonyos tartalmak (pornó stb.) szűrését kötelezővé tevő, a nethasználatot bonyolultabbá tevő és jelentősen drágító 2011-es törvény váltotta ki. Az internetkávézókat egyébként egyre kevesebben látogatják, és a jövőben további (relatív) csökkenés várható – míg 2003-ban az indiai netezők 52 százaléka, 2011-ben viszont már csak alig több mint ennek fele, azaz az online felhasználók 27 százaléka szörfölt ezekből a létesítményekből (37 otthonról, 22 munkahelyről, 3 iskolából) ami egyrészt arra utal, hogy egyre többen rendelkeznek számítógéppel, illetve online tevékenységre alkalmas mobiltelefonnal. Rajan Anandan, a Google India egyik vezetője szerint az internetpiac tekintetében az ország körülbelül ott tart, mint az Egyesült Államok 1996-ban.
IT-szolgáltatások és outsourcing Indiában
Az indiai ICT elsősorban két szektornak, az IT-szolgáltatásoknak és a teljes üzleti folyamatok kiszervezésének (business process outsourcing, BPO) köszönheti nemzetközi sikereit. A fejlődés számszerűsítve: míg ezen területek 1998-ban a nemzeti GDP mindössze 1,2 százalékát tették ki, addig a 2012-es adatok már 7,5 százalékot vetítenek előre, a bevételek 100 milliárd amerikai dollárra taksálhatók, amelyből az (egész iparág 77 százalékát jelentő) export 69,1, a hazai pedig 30,7 milliárd.
Az informatikai export közel 90 százaléka kilenc nagyvárosban generálódik: Bangalore, Chennai (korábban Madras), Delhi, Mumbai (a korábbi Bombay), a Microsoft India fejlesztési Központnak otthont adó Hyderabad, Pune, Kolkata, Coimbatore és Trivandrum. A maga 33 százalékával az 1990-es évek óta „indiai Szilícium-völgyként” emlegetett Bangalore (annak is az „Elektronikus Városa”) a metropolisok közül is jócskán kiemelkedik.
A legnagyobb exportot lebonyolító tagállamok: Karnataka (Bangalore), Maharashtra (Mumbai), Andhra Pradesh (Hyderabad) és Tamilnadu (Chennai). A Gartner szerint az öt legfontosabb helyi IT-szolgáltató a 2011/2012-es adóévben 11 milliárd dollár bevételt könyvelt el, ők pedig: a ma már főként alkalmazásfejlesztéssel és -karbantartással foglalkozó Tata Consultation Services, a világ tíz leginkább környezetbarát cége közé sorolt Infosys, a több mint 100 ezer indiait alkalmazó amerikai Cognizant, a például orvosi informatikai rendszereket is fejlesztő Wipro és a 2011-ben „csak” hat milliárd dollárt generáló HCL Technologies. Mind az öt dúsgazdag multinacionális vállalattá nőtte ki magát, alapítványaik többek között az indiai társadalom legszegényebb rétegeit is támogatják. (A TCS központja Mumbaiban, az Infosysé és a Wipróé Bangalore-ban, a Cognizant helyi részlegéé Chennaiban, a HCL-é az északi Utter Pradesh – Noida – államban található.)
Szintén árulkodó szám, hogy az indiai összesített exportból a szakterület az 1998-as négy százalékhoz képest 2012-ben 25 százalékkal veszi ki a részét. Nem véletlenül, hiszen az 1998 és 2004 közötti miniszterelnök, Atal Bihari Vajpayee az információtechnológiát az öt legfontosabb nemzeti prioritás egyikeként jelölte meg, és meg is tett mindent azért, hogy így legyen. Mivel nemzetközi mamutvállalatokká fejlődtek, az elhúzódó gazdasági-pénzügyi válság, Észak-Amerika és Európa „bukdácsolása” természetesen az indiai cégeket sem hagyta érintetlenül.
A negatívumok ellenére az ICT folyamatosan új munkahelyeket teremt, idén például 230 ezret, így a közvetlenül ezen a területen dolgozók száma nagyjából 2,8, míg a közvetetten „érintetteké” 8,9 millió. A legfontosabb húzóágazat a világviszonylatban egyre kompetitívebb ellenfelekkel, elsősorban Kínával és a Fülöp-szigetekkel versengő outsourcing szektor.
Indiai IT válalatok
Az indiai IT-szolgáltatásipar kezdetének az 1868 óta működő, szerteágazó tevékenységet folytató (például gépjárműveket is gyártó) Tata Csoport Tata Konzultációs Szolgáltatások leányvállalatának 1967-es megalapítása tekinthető. A színhely Mumbai volt, és az 1973 óta az ország első speciális gazdasági területének, a mai szoftverparkokat, infóparkokat megelőlegező SEEPZ-nek (Santacruz Electronics Export Processing Zone) szintén az ország pénzügyi központjának számító metropolis ad otthont. Az SEEPZ-re liberálisabb gazdasági törvények, külföldi befektetőket odacsalogató kedvezmények vonatkoztak. Gyorsan jöttek az eredmények, az 1980-as évek indiai szoftverexportjának több mint 80 százalékát itt termelték ki, miközben a szubkontinensen újabb hasonló zónák jöttek létre. Elsősorban elektronikus hardvergyártók, szoftvercégek és drágakő-exportőrök tevékenykednek bennük.
Egy másik – még korábbi – esemény, az amerikai MIT-ről (Massachusetts Institute of Technology) mintázott Indiai Technológiai Intézet (Kharagpur, Nyugat-Bengália) 1951-es megalapítása szintén hozzájárult az ország infokommunikációs szektorának nagy léptékű fejlődéséhez. A felsőoktatási intézmény sokat tett azért, hogy a szubkontinens informatikusait nemzetközileg is elismerjék. Az 1951 óta eltelt hat évtizedben több városban (Chennai, Hyderabad, Khanpur, Mumbai stb.) hoztak létre hasonló jellegű (és azonos nevű) technológiai intézetet.
A magasan képzett munkaerő egyre nagyobb mértékű elvándorlására reagálva, a helyi infokommunikációs cégek az 1980-as évektől próbálnak mindent megtenni azért, hogy a friss diplomásoknak otthon is megfelelő körülményeket és fizetést nyújtsanak.
A Nemzeti Informatikai Központ 1975-ös alapítását követően a Tata, a Patni Computer Systems (ma iGATE Corporation) és a Wipro tevékenysége egyre „láthatóbbá” vált. Az 1980-as évek elején kibontakozó „mikrochip forradalom” Indira Gandhi miniszterelnököt és utódját, Rajiv Gandhit egyaránt meggyőzte arról, hogy az informatika, a telekommunikáció és az elektronika nélkülözhetetlen tényezői India fejlődésének, gazdasági növekedésének, egy valóban modern országnak. 1986-ban és 1987-ben a kormány támogatásával három nagy kiterjedésű számítógépes hálózati sémát dolgoztak ki: az IBM helyi szuperszámítógépeit kiszolgáló INDONET-et, a Nemzeti Informatikai Központ NICNET-jét, valamint a felsőoktatási és akadémiai kutatásokat segítő ERNET-et (Education and Research Network).
Indiai szilícium völgy
India az 1970-es és 1980-as években elsősorban az önálló iparosításra helyezte a hangsúlyt, a következő évtizedben azonban megváltozott a helyzet, prioritássá vált az ország világpiaci pozicionálása, amelyben az állami és magántársulások fontos tényezőkké léptek elő.
A globalizációhoz alkalmazkodó, a nemzetközi integrációt erősítő gazdasági reformok évében, 1991-ben az Elektronikai (ma Kommunikáció- és Információtechnológiai) Minisztérium megalapította a szoftvertechnológiai parkokat működtető és India infokommunikációs szuperhatalommá válásában főszerepet játszó STPI (Software Technology Parks of India) állami ügynökséget, amely – megtartva az állami monopóliumot – VSAT kommunikációval foglalkozott.
A VSAT internethozzáférést, kétirányú adatkommunikációt és adattovábbítást, hang-, fax-, videokonferencia-szolgáltatásokat műholdas rendszereken elérhetővé tevő kisméretű, földi, telekommunikációs állomás. Ezek a rendszerek zártak, függetlenek a földi szolgáltatóktól, és így a nyilvános internet (és a hackerek) által sem érhetők el. A szoftvertechnológiai parkok hálózati kapacitását használó cégek 1993 óta rendelkezhetnek a sávszélességgel gazdaságosabban bánó saját, dedikált kapcsolatokkal. Ez tette lehetővé, hogy az Indiában végzett munka közvetlenül továbbítható legyen külföldre. Az indiai vállalatok hamar meggyőzték amerikai ügyfeleiket, hogy a műholdas összeköttetés ugyanolyan megbízható, mint az ügyfél irodájában dolgozó programozócsapat. Kiváló a minőség, ráadásul még olcsóbb is, így egyáltalán nem meglepő, hogy az infokommunikációs outsourcing sikertörténet lett, és a kifejezés hallatán általában a szubkontinensre asszociálunk.
A különböző városokban működő (2011 márciusáig) adó- és (mindmáig) vámkedvezményekkel támogatott parkok exportorientáltak, tevékenységi körük főként szoftverfejlesztésre és szolgáltatásokra terjed ki. Az ügynökség a parkok szabályozása mellett számos szolgáltatást is nyújt: nagy sebességű adatkommunikáció, konzultáció, inkubátorházak, hálózatmonitorozás, adatközpontok stb. Az adókedvezmények megszűnése megnehezíti a parkok és vállalatok tevékenységét, viszont az illetékes minisztériumokban az utóbbi másfél évben folyamatosan tárgyalnak más jellegű kedvezményekről. Egyelőre még nem született semmilyen döntés.
Indiai IT befektetők
2003-ban – ugyanabban az évben, amikor megkezdődött a fix szélessávú internetszolgáltatás – egy, az információtechnológiával és a szoftverfejlesztéssel foglalkozó nemzeti munkacsoport alakult. 90 nap leforgása alatt az állapotokat felmérő háttéranyagot, továbbá cselekvési tervet készítettek, 108 ajánlással. A szakmai közösség és az állam vezetése közötti konszenzuson alapuló munkájukban felhasználták a szövetségi államok kormányainak, kormányügynökségeknek, a felsőoktatási intézményeknek és a szoftveriparnak a tapasztalatait, frusztrációit. Javaslataik túlnyomó többsége egybecsengett a WTO, az ITU és a Világbank Indiára vonatkozó elképzeléseivel, ráadásul feldolgozták a délkelet-ázsiai mintagazdaság, Szingapúr és más hasonló programokat megvalósító országok tapasztalatait is. Az 1999-ben bevezetett Új Telekommunikációs Irányvonal és a 2000-es Információtechnológiai Törvény szintén a szakterület liberalizálását célozták, például jogi kereteket adtak az online tranzakcióknak, az elektronikus kereskedelemnek.
Mindeközben a folyamatos kivándorlás következtében az Egyesült Államokban élő indiaiak száma meghaladja az 1,7 milliót. Mivel jelentős részük magasan képzett technológiai szakember, folyamatosan tovább öregbítik a szubkontinens IT-szektorának és oktatásának jó hírét. A következmények túlmutatnak technológián és gazdaságon, politikai színezetet is felvesznek. Az a tény, hogy India nemcsak képzett munkaerőt „termel ki” a nagyvilág számára, hanem szakmabeliek sokaságát magához is vonzza, sokat segít a világ több meghatározó gazdaságával – és így államával, államcsoportjaival – a kapcsolatok kialakításában, megszilárdításában és a partnerek számára kölcsönösen gyümölcsöző együttműködések létrehozásában. Az Európai Unióval például 2002 óta létezik bilaterális tudományos-technológiai kooperáció. Azóta India megfigyelő státusszal rendelkezik a CERN-ben, Bangalore-ban létrehoztak közös európai-indiai szoftveroktatási és fejlesztési központot stb.
Gazdaság és technológia egyre szorosabb kapcsolata lehetővé tette, hogy nemzetközileg is fontos befektetői réteg alakulhasson ki a tengerentúli indiai bevándorlókból. Ezek a befektetők általában nemcsak új közegükben, hanem a szubkontinensen is aktívak, mindent megtesznek a technológia által vezérelt fejlődés promotálásáért. Például azért, hogy a robotika mellett a mesterséges intelligencia-kutatás más területei is nagykorúvá érjenek. A robotfejlesztő cégek ugyanis egyre markánsabban éreztetik jelenlétüket – innovatívak, ráadásul termékeik (takarító, katonai célú gépek stb.) előállítása feleannyiba kerül, mint az importált darabok.
Egyszer talán az is megvalósul, hogy az Indiába látogató turista ne csodálkozzon rá a legtöbb szállás gyors és ingyenes vezeték nélküli internete és a szállodához közeli sikátorok nyomora, bűze közti döbbenetes ellentétre, és az online világon kívül mást is érzékeljen, személyesen élje át az indiai infokommunikációs szektor eredményeit. Amíg ez nem történik meg – fejlődés ide vagy oda –, nem változik az országról kialakult „lepusztult harmadik világ” kép.
