Az utóbbi úgy négy évben hosszas szunnyadás után, főként az érintőkijelzős eszközök színre lépése folytán ismét a grafikus kezelőfelület kérdése lett az operációs rendszereket fejlesztők szíve csücske: mondhatni kényszeresen próbál szinte mindenki változtatni a régebben megszokott és bevált megoldásán, sajnos még akkor is, ha erre nem lenne szükség. Ahogy az örökzöld mondás tartja: ha valami nem romlott el, akkor ne javítsd meg.
A mesterségesen erőltetett evolúciós folyamatból a Linux felhasználók is megkapták a részüket: a pár éve még „piacvezető” GNOME 2 utódjáról kevés jót hallani, az Ubuntuban használt Unity pedig elegánsan fogalmazva megosztja a disztribúciót használók táborát.
Ezekkel ellentétben a jelentősen kisebb horderejű játékosoknak számító KDE és Xfce asztali környezetek fejlesztői inkább apró funkciókon, továbbá a hibajavításokon serénykedtek az elmúlt években, így a meglévő szoftvereik jelentősen javultak. Sajnos tapasztalataink szerint a KDE stabilitása ennek ellenére még most sem a legjobb, így épp itt volt az ideje, hogy szemügyre vegyük az Xfce-t.
Telepítés
Az Xfce kipróbálásához két okból is a Xubuntu disztribúciót választottuk: egyrészt a nevéből sejthetően az Ubuntura épülő megoldás jó támogatással rendelkezik, másrészt pedig a Wubi segítségével Windowson belül is telepíthető. Mint kiderült, a Wubi névre hallgató telepítőprogramban a fejlesztők valamilyen okból alapvetően kikapcsolták ezen funkciót, ám szerencsére a „--force-wubi” parancssori paraméterrel indítva a szoftvert sikerült megoldani a problémát (tehát „wubi.exe --force-wubi”).
A Wubi beállítása után (melyik partícióra kerüljön a Xubuntu, mekkora legyen a virtuális merevlemez, mi legyen a felhasználói név/jelszó) a rendszer telepítésébe nem kellett beleavatkozni, nagyjából negyed óra múlva már be is jelentkezhettünk az operációs rendszerbe.
Tapasztalatok
A frissítések letöltése és telepítése során megismerkedtünk az Xfce alapvető sajátosságaival. A kijelzőn a GNOME 2-höz hasonlóan két tálca van: a felső jobb oldalán található az alkalmazásokat felsoroló menü, középen a futó programok listája látható, míg jobboldalt az értesítési terület kapott helyet. Az alapértelmezetten automatikusan elbújó alsó tálcán a gyorsindító ikonok kaptak helyet.
Az Alkalmazások menü tartalmát átnézegetve örömmel vettük, hogy a Xubuntun nem csak az Ubuntu Szoftverközpont van előtelepítve, hanem a kiváló Synaptic csomagkezelő is helyet kapott benne. Viszont meglepő módon a LibreOffice gyárilag nincs az OS repertoárjában, ehelyett szövegszerkesztésre az AbiWord, míg táblázatkezelésre a Gnumeric áll rendelkezésre.
Maga a menü rendkívül egyszerű és átlátható elrendezésű, továbbá rögtön sikerült felfedezni az elemeinek szerkesztésére kitalált segédprogramot is, ez észrevételünk szerint manapság szinte kuriózumszámba megy. A fentebb említett gyorsindító tálcára az ikonokat fogd és vidd módszerrel lehet kihúzni a menüből.
Pár programot elindítva feltűnt, hogy az Alkalmazások menü melletti programlista ABC sorrendben csoportosítja a folyamatok: akinek ez nem tetszene, az a felületre „jobbklikkelve”, majd a Tulajdonságok menüt kiválasztva módosíthatja a beállítást.
Utóbbit nem csak tanácsként írjuk, hiszen úgy gondoljuk, hogy ez a metódus is csak egy kiváló példája az Xfce letisztultságának és ésszerűségének: szimplán minden úgy működik benne, ahogy azt elsőre gondolná a felhasználó, a sajtósok (egyik) kedvenc vesszőparipájával élve intuitívan kezelhető az igényesen kinéző, alacsony erőforrásigényű felület.
Összességében elmondható, hogy az Xfce nem próbál igazodni a manapság divatba jött GUI fejlesztési irányelvekhez, és mivel csak a lényeges funkciók vannak benne, így a felhasználó fél órányi kattintgatás után már otthon is érzi magát benne. Nincs teletömve csip-csup beállítások százaival (KDE), nem próbál szokatlan felépítést lenyomni a felhasználó torkán (Unity/GNOME 3), továbbá teljesen konzisztens a működése: minden Linux iránt érdeklődőnek csak ajánlani tudjuk a kipróbálását.
