Függetlenül attól, hogy a Szentföld birtoklásáért vívott két évszázadnyi küzdelmet romantizált formában vagy a tényekhez makacsul ragaszkodva, realista módon dolgozzák fel, rendkívül hálás téma a keresztes háborúké.
Sok ezer fős seregek összecsapásai, nagyszabású várostromok, udvari intrikák, csodás képességekkel felruházott ereklyék várnak arra, hogy könyvek lapjain, filmvásznon és tévéképernyőn ragadják magukkal a korszak iránt érdeklődőket.
Nem meglepő hát, hogy több fejlesztőstúdió is megmártózott ebben a miliőben, például a Haemimont Games is, amely számára a The First Templar jelentette az első alkalmat, hogy eltávolodjon a stratégiai játékok műfajától.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is
Celian d'Arestide története a 14. század elején veszi kezdetét, amikor már minden fronton a muzulmánoknak kedvez a hadiszerencse, a Közel-Keleten létesített keresztény királyságok mindegyike kapitulálni kényszerült, és csak Akkó városa maradt a lovagok kezén.
A Szent Grált kereső ifjú templomos váratlanul egy szövevényes ügy kellős közepén találja magát, amely szembeállítja őt az inkvizícióval. Csupán hűséges fegyvertársára, Rolandra, valamint Guy d'Ibelin unokájára, Marie-ra számíthat.
Akciójátékról lévén szó, a nézeteltérések rendezésének tárgyalásos módját kihúzhatjuk a listáról, marad a hol kötelező jelleggel, hol opcionálisan választható lopakodás, amelynek mindig az a vége, hogy az utunkba tévedő őrszem feje 180 fokban elfordul, nyakcsigolyái pedig száraz gallyakként roppannak el.
Lovaghoz nem illő megoldás ez, szerencsére jóval gyakrabban vívhatunk nyílt sisakos harcot, pajzsot pajzsnak vetve, pengéket keresztezve. Utóbbi már csak azért is jó hír, mert a The First Templar minden erénye közül épp a harcrendszer a legcsillogóbb.
Akár egérrel, akár kontrollerrel terelgetjük, hősünk arrafelé suhint kardjával, amerre fordítjuk, és értelemszerűen az ugyanonnan érkező csapást hárítja. Jól megfigyelhető, hogy hirtelen irányváltások közben áthelyezi a súlypontját, valamint kihasználja lendületét, miközben nem szakad meg illúzióromboló módon az animáció.
Élvezet úgy játszani, hogy még komolyabb túlerő mellett is irányításunk alatt tudjuk tartani a helyzetet.
Nem félek a gonosztól
Látvány tekintetében magától értetődő módon képtelen felvenni versenyt a legfrissebb címekkel a 2011-ben megjelent The First Templar, ám cserébe nem is állítja teljesíthetetlen kihívás elé gépünket.
Attól sem jön zavarba, ha még mindig nem váltottunk Windows 10-re, mert Windows 7 és Vista alatt is vígan muzsikál, emellett beéri szerény 2 GB rendszermemóriával, DirectX 9.0c-kompatibilis, 256 MB-os grafikuskártyával, 2 GHz-es, dupla magos processzorral, valamint üdítően kevés, mindösszesen 5 GB tárhellyel.
Azt is a játék javára írhatjuk, hogy sosem hagy bennünket magunkra, ha ugyanis épp egyetlen barátunk sem ér rá némi kooperatív kaszabolásra (akár osztott képernyőn is), akkor fegyvertársunk irányítását átveszi az MI.
Utóbbi meglepően jól állja a sarat, amikor harcra kerül a sor, még a speciális támadásokkal sem fukarkodik, ha úgy hozza a szükség. Egyedül az önálló evés-ivás haladja meg a képességeit, de erre egyrészt utasítható, továbbá bármikor átválthatunk egyik karakterről a másikra.
Hét-nyolc órás hosszával a The First Templar nem telepszik rá túlzottan a szabadidőnkre, a kétféle befejezés, a variálható nehézségi fokozatok, valamint a másodlagos célkitűzések teljesítése és a gyűjtögethető holmik összeszedése miatt érdemes lehet akár többször is nekifutni. Vagy élhetünk a lehetőséggel, hogy csak azokat a helyszíneket látogassuk meg ismét, ahol nem varrtunk el minden szálat.
Ha szeretnétek további részletes teszteket, érdekes cikkeket és alapos elemzéseket olvasni, valamint remek teljes verziós programokat, biztonsági szoftvereket és értékes PC-játékot kapni ajándékba, akkor szerezzétek be a havonta megjelenő PC World magazint.
