Hónapról hónapra, tervezetten választjuk ki a hardvertörténelmi rovat soron következő szereplőit, az eredeti elgondolás szerint most épp egy nagyon ritka, de annál izgalmasabb grafikus vezérlő életútját elevenítettük volna fel. A hivatalos gyártói megerősítésekkel teletűzdelt Ryzen 7000 híráramlat kapcsán azonban felderengett pár kitörölhetetlen emlék, amelyek hasonlóan izgalmassá tették a húsz évvel ezelőtti processzorcsatákat.
Az őszi hónapokra fordulva nagyon úgy fest, hogy az Intel és az AMD újra egymásnak feszül, nagyjából azonos időben startol el a két legfrissebb platform, ráadásul most az utóbbi hajt végre nagyobb átalakulást a Zen4 architektúra képességeinek köszönhetően. Két évtizeddel ezelőtt nem pont ugyanígy játszódott le a nagy meccs, az viszont tény, hogy az Intel egyre kényelmetlenebbül érezhette magát, és gyorsított fejlesztési tempóra kapcsolt annak érdekében, hogy megfelelő ellenszert alkothasson a versenytárssal szemben. A Pentium III ellen ugyanis egy olyan fejlesztés érkezett a másik sarokba, ami mellett nem lehetett elkényelmesedni. Döcögős volt ugyan a sikerig vezető út, de az Athlon név örökre beégett a piaci szereplők és felhasználók emlékezetébe.
Fránya gyártástechnológia
Ha valaki hozzánk hasonlóan évtizedes léptékekben rendelkezik hardveres tapasztalatokkal, felhasználói ismeretekkel, pontosan tudja, hogy az egyes komponensek gyárthatósági problémái olykor leküzdhetetlennek kinéző akadályokká tornyosulnak. Pont ilyesmi történt az ezredfordulóhoz közeledve: a 180-ról 130 nanométeres csíkszélességre váltásba először az Intelnek tört bele a bicskája, majd az AMD is alaposan megcsúszott az eredeti ütemtervben foglalt dátumokhoz képest. Míg egyik oldalon az első Pentium 4-ek órajeleinek feltornászásával küzdöttek, addig a másik térfél a K7-es generációsorozatban a második Athlon családjával próbálta kifogni a szelet az Intel vitorlái közül. A Thunderbird kódnéven ismert, még kerámiatokozású központi egységek nemcsak a borzasztóan magas fogyasztású Willamette magos Pentiumok ellenében jeleskedtek, hanem túlhajtásban olyasmit kínáltak, amivel azonnal a megszállott PC-építők szívébe zárták magukat. Emlékszel még a grafitceruzás próbálkozásokra, hogy feloldható legyen a szorzózár? Ó, régi szép idők!
A tervezői lendület megmaradt, a Pentium 4-ek elleni kezdeti sikerektől egyenes út vezetett a következő generációig, ami megkapta az "XP" utótagot a fő márkanév mellé. Az "Extreme Performance" kifejezésre utaló rövidítés helyett sokan inkább a Windows XP-re gondolhattak; minden bizonnyal az AMD megoldása lesz a leginkább megfelelő CPU az új operációs rendszer számára.
Nyilvánvalóan itt inkább puszta marketingüzenetről van szó, ám ennél a pontnál nem állt meg a kreatív elmék munkája, és bevezették a "Performance Rating" számozási rendszert is, aminek köszönhetően kezdetben nehéz volt belőni az egyes modellek egymáshoz és a Pentiumokhoz mért teljesítményviszonyát.
Például az első, Palomino magos Athlon XP kiadások nevüket tekintve 1500+-tól 2100+-ig terjedtek, ami mögött 1333-1733 MHz-es valós órajelskála bújt meg. Az AMD ráadásul talán szándékosan mesterséges homályt generált a számozás és az üzemi frekvenciák köré; egyes információk szerint az elnevezés a Thunderbird változatokhoz mért sebességet jelenti, míg mások rendre azt hangoztatták, hogy a Pentium 4-nél látott órajelekhez igazították e módon az Athlon XP típusokat.
Lapkák, kódnevek, steppingek
Akkor nem gondoltuk volna, hogy ez csak a kezdet, de végül a 130 nm-re áttérést övező gyártási gondok, illetve a Northwood magos Intel variánsok megjelenése miatt egy kisebb káosszá alakult az Athlon XP következő pár éve. Kapkodásnak talán túlzás lenne nevezni, de az tény, hogy az órajelplafont hamar elérő Palomino után a Thoroughbred A és B variánsa megnehezítette a döntést a felhasználók számára. Az A verzió ugyanis csak egyfajta "átváltást" jelentett a két csíkszélesség között, lényegében egy 130 nm-re "zsugorított" Palomino volt, az annál megtapasztalt korlátozott frekvenciaskálával. A B verzióként érkező átdolgozással ez a probléma megszűnt, és egészen 2250 MHz-ig emelkedett az órajel, viszont annyira kicsi volt az időbeli különbség a két lapkadizájn között, hogy a kereskedelmi forgalomban mindkettő egyszerre volt jelen, a termék dobozaira nyomtatott azonosítószámban mindössze egy betű tett különbséget a két kiadás között.
Ezenfelül eltérő rendszerbuszértékek és a beragadt készleten lévő első generációs Athlon XP-k borzolták a felhasználók idegeit. A kevésbé hozzáértők vakarhatták a fejüket, hogy végül melyik típust vásárolják meg.
Minden olyan beszélgetést imádtunk, amikor egy szakboltban a vásárlók az eladókkal közösen megpróbálták kiejteni a Thoroughbred szót; a "T-bred" becenév sokat könnyített ezen.
Ami viszont ezután jött, már szinte rutinszerűvé vált. Mire megérkezett a növelt másodszintű gyorsítótárral és rendszerbusszal tervezett Barton és Thorton, addigra a többség megtanulta az AMD számozási és lapkavariációs rendszerét, így ténylegesen örömtánc lett az Athlon XP használata. Értve ezalatt a gyártó által félig-meddig támogatott túlhajtást, aminek egyik emlékezetes és sokak által megtapasztalt művelete volt a 2500+-os modell 3200+-os szintet elérő tuningja; ha volt egy jó alaplap a gépben, pár beállítást követően csúcskategóriás teljesítmény köszönt vissza a monitoron.
Az Athlon 64-et várva
A processzorharcban a két utolsó Athlon XP-generáció ugyan jól teljesített, és egy nForce 2 lapkakészlettel együtt kőkemény alternatívát kínáltak a 3 GHz fölé skálázódó Pentium 4-ek ellenében, a színfalak mögött már gőzerővel készült a 64 bites érát beindító Athlon 64 termékcsalád. Akkor még nem tudtuk, hogy épp a gyártó újabb sikertörténete következik, ami megerősíti a tényt, miszerint a K7-es architektúrával jó irányt vett a vállalat mérnökcsapata.
Még több hasonló cikket olvasnál? Vedd meg a 2022/10-es PC World magazint, ráadásul ajándék szoftvereket és PC-s teljes játékot is kapsz, ha így teszel!
