Amerikában régóta téma a netsemlegesség: majd 30 éve, az 1990-es évek óta ver kisebb-nagyobb éket a felhasználók és az internetszolgáltatók közé. A társadalom nagyjából egységes állásponton van: egy felmérés szerint az internetet rendszeresen használó amerikaiak kétharmada biztos benne, hogy a netsemlegesség pozitív dolog.
Azonban a politikusok a tengerentúlon sem feltétlen arról híresek, hogy ésszerű döntéseket hozzanak. 2005 és 2012 között például öt alkalommal is tervbe volt véve egy, a netsemlegességet előíró szabályozás - ám azt egyetlen alkalommal sem sikerült átnyomni a Kongresszuson.
Éppen ezért volt hatalmas eredmény Barack Obama számára, hogy az amerikai FCC az ő elnöksége alatt vezette be az Open Internet nevű szabályozást. Ennek értelmében az internetszolgáltatók az 1934-es Telekommunikációs törvényben létrehozott besorolási rendszerben az 1-es kategóriából átkerültek a 2-es kategóriába; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy közmű szolgáltatóként működtek tovább, így ettől az időponttól a korábbinál jóval szigorúbb működési szabályok vonatkoztak rájuk, valamint a Szövetségi Távközlési Bizottság (FCC) ellenőrizte a működésüket. Az Open Internet szabályozás ezen kívül számos előírást tartalmazott: tilos lett az internet forgalmát korlátozni, a sebességet lassítani illetve az adatcsomagok között bármilyen módon prioritási sorrendet felállítani. (Elviekben ezekre a továbbiakban is volt lehetőség, de csak alapos, nyilvánosságra hozott indoklással alátámasztott esetekben.)
Kivonat a 2015-ben elfogadott Open Internet szabályozás szövegéből
Az Open Internet azonban nem volt hosszú életű: a Trump adminisztráció 2017 első felében javaslatot tett az Open Internet szabályozás visszavonására és arra, hogy az FCC sorolja vissza az internetszolgálatókat az 1-es kategóriába. Noha a felhasználói visszajelzések alapján egyértelmű, hogy a lakosság ezt a lépést nem támogatta, 2018-ban mégis megtörtént - elsősorban arra hivatkozva, hogy a netsemlegesség betartásával csökkent a fejlesztések, beruházások mértéke.
Most ugorjunk előre újabb három évet: Joe Biden amerikai elnök ismét felmelegítette a témát, hiszen néhány napja arra bátorította az FCC-t, hogy minél előbb sorolja ismét a 2-es kategóriába az internetszolgálatókat, és állítsa vissza az országszintű netsemlegességet. Azt persze még nem lehet tudni hogy pontosan milyen szabályok és mikortól lesznek érvényesek (ha egyáltalán) - 6 év alatt ugyanis nagyon sokat változott a piaci környezet. Az biztos, hogy a 2015-ös szabályozást egy az egyben ma már nem lenne célszerű alkalmazni.
De mi is pontosan a netsemlegesség?
Alapvetően a netsemlegesség azt jelenti, hogy az internethez való hozzáférés, az internetszolgáltatók által nyújtott sebesség és megbízhatóság független kell, hogy legyen az aktuálisan letöltött tartalomból. Vagyis a szolgáltatóknak minden letöltött információt azonos feltételek mellett kell kezelnie. Ezt persze minden racionálisan gondolkodó felhasználó természetesnek veszi - csakhogy akad itt egy kis bökkenő. Mégpedig a szolgáltatók részéről. Ők ugyanis a pénz szeretik csak, a versenyt nem.
A netsemlegesség nem teljesül, ha egy internetszolgáltató bizonyos típusú adatforgalmat vagy weboldalak elérését blokkolja vagy lassítja, ha az adatcsomagot prioritizálja vagy bizonyos típusú eléréseket ingyen (az adatkeretbe nem beleszámolva) vagy kiegészítő havidíjért cserébe biztosít. Szintén aggályos, ha az internetszolgáltató valamely tartalomszolgáltatóval köt (fizetős) megállapodást nagyobb általános sávszélesség biztosítása érdekében.
De nézzük szolgáltatói oldalról! A 2000-es évek elején, az internet terjedésével az elsődleges probléma az volt, hogy a telefon szolgáltatást és az internetszolgáltatást nyújtó vállalatok között nagyon nagy volt az átfedés - elsősorban azok a cégek kezdtek internetszolgáltatást is nyújtani, amelyek telefon szolgáltatással is rendelkeztek. Az internet hasznos extra bevételi forrás volt, azonban idővel felütötte a fejét az a probléma, hogy a VoIP valamint a chat árnyékában a klasszikus telefon kezdett jelentéktelenné válni, és így egyre többen mondták fel telefon előfizetésüket. Néhány élelmes szolgáltató rájött arra, hogy ha a VoIP-ot blokkolja, akkor ezzel mérsékelheti a lemorzsolódást. A probléma napjainkban is aktuális: a video streaming szolgáltatások terjedésével ugyanez megismétlődött pepitában (a tévé szolgáltatók és az internetszolgáltatók között is van átfedés szép számmal).
Nyilván nem tetszik a cégeknek, ha a felhasználók inkább Netflixen nézik a filmeket, és a tévé előfizetést (is) lemondják. A streaminggel kapcsolatban további gond lehet, ha egyik vagy másik szolgáltató extra sebességet biztosít a házon belüli platformokhoz. A Comcast például az USA legnagyobb internetszolgáltatója - egyben pedig az NBC Universal többségi tulajdonosa is. Nyilván nem lenne fair a versenytársakkal szemben, ha az NBC online tartalmai villámgyorsan töltődnének be, a Netflix és a YouTube pedig akadozna.
A netsemlegesség elsősorban a fogyasztók érdekeit védi, támogatói szerint pedig a versenyt is élénkíti azzal, hogy minden piaci szereplő számára egyenlő feltételeket biztosít. Noha korábban több esetben is volt példa arra, hogy egyik vagy másik szolgáltató tisztességtelen gyakorlatot folytatott, a telekom szektor napokon belül elítélte a javaslatot, azt állítva, hogy a vádak hamisak. Ez minimum érdekes, hiszen ha nincs tisztességtelen gyakorlat, akkor nem szabad, hogy probléma legyen a tisztességes működés kikényszerítése sem. Az egyébként tényleg igaz, hogy a 2018-as hátraarcot követően drámai mértékben nem romlott a helyzet.
Két nyugati parti államban, Kaliforniában és Washingtonban például a helyi szabályozás továbbra is előírja a netsemlegességet - a negatív diszkrimináció pedig nem jellemző az egész országban. A netsemlegességbe ugyanakkor az sem fér bele, ha egy szolgáltató azt mondja: a közösségi média adatforgalma vagy a saját VOD platform használata nem pörgeti a számlálót. Ilyen megkülönböztetésre pedig találunk példát bőven.
Mi a helyzet Európában?
Az Európai Unióban 2016 óta közösségi szintű előírás a netsemlegesség (mégpedig az EU 2015/2120-as rendelet 3. cikkelye alapján). A szabályozást ugyan a kezdetektől fogva több kritika érte a benne rejlő kiskapuk miatt, az általános helyzet mégsem tragikus. Persze voltak és vannak is kihágások, ám ezek többnyire nullás tarifa problémák: nullás tarifa esetén a szolgáltató bizonyos típusú adatforgalmat nem számol bele az adatkeretbe. Ha például a Facebook "ingyen" van, akkor azzal a szolgáltató a Facebook felé csatornázza a felhasználókat az alternatív közösségi szolgáltatók felől.
Hazai vonatkozású hír ezzel kapcsolatban, hogy a Telenornak meggyűlt a baja a hatóságokkal. 2017 elején a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, 2020-ban pedig, a Telenor felülvizsgálati kérelmét követően az Európai Bíróság is kimondta, hogy a MyChat és MyMusic tarifák esetében alkalmazott nullás tarifa gyakorlata sérti a netsemlegesség elvét. Az eset érdekessége, hogy az akkor még friss netsemlegességi szabályozáshoz köthető egyik első komoly per volt, így mindvégig kiemelt nemzetközi figyelem kísérte. De gyorsan tegyük hozzá, hogy a Telenor nem egyedül használt ilyen jellegű tarifákat - egy 2019-es vizsgálat szerint közel 200 EU-s csomag esetében volt valamilyen megkülönböztetés (jellemzően nullás tarifa) az adat minőségétől függően.
