Bocsássuk előre, hogy trash életstílus mindig létezett, az orgiákat tartó rómaiaktól az önkorbácsoló, magukat pondrónak nevező kolostori szerzeteseken át az ópiumszívó huszadik század eleji álművészekig. De az is tény, hogy soha nem volt ekkora divatja a trash-kultúrának, mint a kétezres évek első évtizedeiben.
De mi is a trash? Kulturális értelemben egyfajta nihilista életfelfogás divatossá téve. Amikor nem, hogy szégyellnivaló, hanem inkább vicces és menő kiteregetni az önbecsmérlő, magunkat szánalmasnak bemutató, önnön gyengeségeinket éltető jeleket közösségimédia-bejegyzések (képek, videók, mémek) formájában. Sokszor az is segíti az ilyen viselkedés terjedését, hogy a közösségi médiában a "közösségi" élményt így tudják a legjobban megélni az életunt, motivációt vesztett, önbecsülés nélküli felhasználók.
"Nocsak, te is megosztottál egy olyan mémet, ami szerint szánalmas vagy? Akkor megosztom én is, akkor együtt leszünk szánalmasak, és máris tartozom valahová!"
Igen, az önbüntetők, önsorsrontók táborába. Szóval ami elsőre egyfajta lelki kielégülésnek tűnhet - a csoportba tartozás vágyának beteljesülése -, az egy idő után a saját nyomort erősítő közösségi lehúzás lesz. De ne siessünk ennyire előre, nézzük pontosan, miről is van szó.
Csak elsőre vicces
A lelkileg instabil emberek persze eddig is könnyen megkaphatták a maguk önutálat-adagját, de a közösségi oldalak úgy szállítják az ilyesféle tartalmakat, hogy elsőre észre sem veszik, mibe másztak bele. Vicces képek és videók, humoros feliratú mémek formájában érkezik a veszély, hiszen elsőre valóban nevetnivalónak tűnik az ilyesmi, de közben valahol belül mégis érzi a célszemély, hogy igen, ez neki szól, róla szól. Ilyen például ez a kép, amit csodásan magáénak érezhet mindenki, aki úgy véli, az élete értelmetlen.
Aztán itt egy másik. Milyen jó is azon röhögcsélni, hogy belül halottnak érezzük magunkat. Persze ebből talán lenne kiút, de ha ilyesmiket osztogatunk, erősítve saját önértékelési poklunkat, akkor biztos nem fog sikerülni.
Az alábbi képet kifejezetten gyakran látni olyanok üzenőfalain és Tumblr-oldalain, akik bőszen hirdetik, hogy az életük bizony teljesen felesleges.
A leggusztustalanabb az a fajta trash-mém, amikor egy eredetileg pozitív üzenetnek szánt, vagy ártalmatlan képet ferdítenek el nihilista irányba. Ilyen például ez:
Hasonló képeket, animgifeket, videókat és idézeteket bármilyen nap facebookos, tumblr-es, "bármilyenes" terméséből random ki tudnánk emelni, mindenhol ugyanez a lényeg: elsőre akár viccesnek is tűnhet egy ilyen megosztás, amit a barátok és ismerősök lájkolnak is, mintha fizetnének érte - és talán nem is tudják, hogy ezzel valami olyasmit erősítenek az eredeti postolóban, ami nagyon nem jófelé viszi.
Demotiváció, avagy a gondolat teremtő ereje
Nézzünk egy konkrét példát. Úgy adódott hogy egy ismerős bőrét kissé "formatervezte" a macskája. Megkértem, hogy a szanaszét vagdalt alkarról tegyen fel egy képet Instagramra egy olyan idézettel, ami arra utalt, hogy a vagdosás saját műve, és depresszióval, esetleges öngyilkossági gondolatokkal áll kapcsolatban. Ilyenkor legalább barátoktól, közeli ismerősöktől, családtagoktól vár az ember segítő, aggódó reakciókat, telefont, üzenetet. Ehhez képest ami érkezett, az valami teljesen más:
Hetvenkét lájk.
Hogy mi ezzel a baj? Mert a lájk ugyebár jó dolog, nem? Nos, ebben az esetben nagyon nem. Egyrészt azt jelzi, hogy a közönségünk nem értette, vagy csak szimplán ignorálta az üzenetet. Mert ha ugyebár valaki konkrétan segítséget kér, vagy egy az egyben jelzi, hogy "utálom magam, és még tapicskolok is ebben egy kicsit", azt jó szándékkal senki se kedvelné. De a "mai rohanó világban" (tessék, leírtam), és a szinte agy nélkül pörgetett üzenőfalak korában az ismerőseink is csak egy random vicces képet fognak fel a dologból, megy a szinte automatikus lájk, és már pörgetnek is tovább.
Viszont ebből mit lát maga a megosztó? Könnyen veheti le azt, hogy ez a hetvenkét ember mélységesen egyetért azzal, ahogy ő épp leértékeli, becsmérli önmagát, vagy épp igazolja, hogy halogatja a munkát, tanulást. Egyfajta modern bölcsességként mondhatnánk azt is:
"Egy lájk mindenkinek mást és mást jelent."
A lájkolónak talán semmit, hiszen egyetlen mozdulat az egész. Viszont a "lájkolt" számára sokszor visszaigazolás, elismerés, ami bizony sok esetben rossz irányba viheti el az értékítéletét.
Hosszadalmasan lehetne még fejtegetni mindezt, de a tanulságot talán annyiban lehet levezetni, hogy ha már megakadályozni nem tudjuk mások önértékelési problémáinak tobzódását, legalább ne "etessük" odafigyelés nélküli lájkolással, továbbosztással.
