Az mp3 formátummal valószínűleg már mindenki találkozott, aki akár egyetlenegyszer is hallgatott zenét számítógépen, mobiltelefonon, médialejátszón, vagy bármilyen egyéb digitális eszközön. Manapság már teljesen általános része az életünknek, pedig nem túl régóta létezik, hivatalosan 1993-ban jegyezték be. Pályafutásának 27 éve alatt forradalmat csinált és azzal egyidőben szinte teljesen lerombolt egy addig dollármilliárdokban mérhető üzletágat. Jóval később aztán pont ennek köszönhettük egy teljesen új, legális zenefogyasztási forma elterjedését, amivel elérkeztünk 2020-hoz, amikor az mp3 technológiailag is kezd már ciki lenni. Gyors életút, de lassan tényleg nyugdíjba mehetne a formátum, egész egyszerűen azért, mert már nincs rá szükség, legfeljebb megtűrt kiegészítőként. De kezdjünk mindent az elején!
Adatéhség ellen hangbutítás
Az mp3 formátumot a Moving Picture Experts Group tervezte, elsődlegesen tömörített filmformátumokban használt hangcsatornák tömörítésére. A kép- és hangadatok "összenyomására" azért volt szükség, mert a 90-es évek elejére elkezdett közkeletűvé válni az internet, viszont az elérhető sávszélesség akkoriban még szinte lehetetlenné tette a hagyományos videó- és audióformátumok terjedését. Magyarul, ha egy 28.8-as modemmel elkezdtél normál telefonvonalon letölteni egy wav formátumú fájlt, egyetlen zeneszám akár órákon keresztül töltődhetett lefelé (és az akkori vonalakon minden bizonnyal meg is szakadt az adatfolyam valahol). Egy teljes mozifilm tömörítetlen változatának letöltése pedig igazából elképzelhetetlen volt. Szóval kellett egy olyan kompromisszumos megoldás, amely valamelyest ront ugyan a minőségen, de töredékére csökkenti a fájlméreteket. A hangnál maradva az mp3 hihetetlen tömörítési rátát kínált, persze attól függően, mennyit veszített a minőségéből ezalatt.
És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely igazából majd a formátum megalkotása után 27 évvel kerül újra napirendre: az mp3 úgynevezett veszteséges tömörítési eljárás, amelynek lényege az, hogy a méret csökkentésével a hangadatok bizonyos romlása is együtt jár. A tömörítés egy 1894-ben (!!!) felfedezett biológiai jelenségen, alapul, amely kimutatta, hogy bizonyos frekvenciák módosításával az emberi fül becsapható, és nem érzékel jelentős különbséget bizonyos hangok között. A lényeg viszont a "jelentős" szón van, mert különbség bizony akad bőven. Az alábbi videót érdemes végignézni, de ha valaki csak a megdöbbentő végkövetkeztetésre kíváncsi, ugorjon 1:45-re. A készítő ugyanis egy egyszerű módszerrel fog egy veszteségmentes zenei részletet, majd annak mp3-ba tömörített változatát, és tulajdonképpen "kivonja" egymásból a kettőt - ami pedig megmarad, az mindaz az audió-információ, ami eltűnik a zenéből a tömörítés során. Tessék megfülelni, nem kevés megy a levesbe:
Persze az így elveszített információ mértéke attól is függ, mennyire tömörítünk, de a videón szereplő mp3 fájl már egy kifejezetten jónak számító, 320kpbs változat, ilyet használ alapértelmezésben a legtöbb mai streamingszolgáltató a Spotifytól a YouTube-ig. Ez egyébként méretben nagyjából 25 százalékos zsugorítást ígér a wav-hoz képest, de a 90-es évek derekán, amikor a kezdetleges zenekalózkodás elindult (és erre mindjárt visszatérünk kicsit), a legtöbb esetben 128kbps mp3-ak pörögtek a hálón, ezek akár 9 százalékra is összenyomhatták az eredeti wav méretet, de még ragyábbul szóltak. Most menjünk is vissza kicsit az mp3 történelmének gyászos és kevésbé gyászos pillanataihoz, aztán visszatérünk a mába.
A fájl, ami egy egész iparágat döntött romba
Bizony, a fent vázolt technológiai és audiofil megközelítés boncolgatása előtt az mp3 kulturális és gazdasági hatásait kell végigvenni. Az általánosan elérhető internet ugyanis pont az mp3 hathatós segítségével alig egy évtized alatt teljesen tönkrevágta az addig szárnyaló zenekiadási bizniszt. A 90-es évek elejéig ugyebár a fizikai adathordozók voltak divatban (jó ideig a vinyl, avagy szép magyar használatban a bakelitlemez, majd jött a kazetták, végül a CD-k aranykora). És igaz, hogy alapvetően a zenét nem azért illene megvásárolni, mert veszünk vele egy darab műanyagot, tehát nem a tárgynak van itt igazából ára, hanem a zenész befektetett munkájának, a szellemi tőkének, a próbaterem, a hangszerek, a stúdiófelvétel, a marketing és egyéb részleteknek, de ahogy felbukkant az internet és az ezen keresztül viszonylag könnyen és gyorsan cserélgethető mp3-ak, az istenadta nép azt mondta: hoppá, többé nem kell fizetnem a zenéért, hiszen megkaphatom ingyen. Néhány év alatt az eladott fizikai hanghordozók száma a töredékére esett vissza, óriási és akár teljesen kicsi lemezkiadók mentek tönkre és szűntek meg, és még a legnagyobb zenekarokat, előadókat is rendesen megfektette az új, mp3 cserélgetős világ.
Tessék visszaemlékezni, mekkora botrányt csinált annak idején a Metallica, aki a nagy zenekarok közül először hivatalos úton is nekiment az akkor még jelentős warez-platformként működő Napsternek, miszerint az mp3-ak cserélgetésére alkalmas szolgáltatás közvetlenül az ő zsebükből veszi ki a dollárokat. És ugyan akkoriban eléggé visszás volt a zenekar megítélése (mondván, úgyis milliárdosok már, minek pattog az ilyen), a kisebb együtteseket, underground előadókat szinte teljesen ellehetetlenítette az, hogy új lemezeik szinte csak pár százas adagokban fogytak, még a stúdióköltséget sem fedezve.
Jó pár év kellett ahhoz, hogy aztán pont az mp3 segítségével lehessen visszább kormányozni az internetes zenehallgatást a legális csatornák felé (még ha a korábbi szintet sosem sikerült elérni), hiszen a streaming-szolgáltatások a Spotify-tól az Apple Musicon át a Deezerig értelemszerűen szintén tömörített audiót játszottak le. Nem csoda, hiszen a streaming-piacot igazán a mobileszközök indították be, amelyeken szintén fontos volt, mennyi adatot "eszik" a zenelejátszás, mert akkoriban még a legtöbb előfizetésben viszonylag alacsony adatkorlátokkal kellett számolni.
Időközben persze megjelentek köztes megoldások, például a flac, amely szintén tömörített, de veszteségmentes audióformátum, de ha megnézzük a jelenleg elérhető lehetőségeket, a legtöbben még mindig mp3-ra építik a streaminget. És itt kanyarodunk vissza 2020-hoz, amikor a CES 2020 kiállítás egyik beszélgetős paneljében néhány neves szakmabeli kiborította a bilit.
Nyugdíjba az mp3-mal!
A digitális zeneiparral kapcsolatos beszélgetésre három ismert arcot hívtak meg. Alicia Keys tizenöt Grammy-díjjal rendelkező énekes-zongorista-előadó, Emily Lazar az első olyan női hangmérnök, aki munkájáért Grammyt kapott, Andre Stapleton pedig az Amazon Music észak-amerikai piacért felelős vezetője. Mondandójuk lényege pedig az volt, hogy most már tényleg elég abból, miszerint az emberek nagy része kénytelen olyan formában hallgatni a zenét, ami méltatlan mind az előadókhoz, mind a hangmérnökök munkájához, és végső soron a hallgatónak is rossz, mert nem azt az eredményt hallja, ami eredetileg a stúdióból kijött. Megint ideteszünk egy szemléltető eszközt, az alábbi kis animáción az látható, hogy a különféle tömörítésekkel mi minden tűnik el az audióspektrumból:
"Te vajon fizetnél-e egy múzeumban azért, vagy tudnál-e értékelni egy olyan képet, ami például Van Gogh egyik festményéről készült fénykép fényképének a fényképe bélyeg-méretben? Na, az mp3 pont ugyanez, csak a zenében" - érvelt Emily Lazar.
Márpedig 2020-ban már szinte teljesen eltűntek az olyan szoros mobilnetes adatkeretek, amelyek miatt rommá tömörített fájlokkal kellene legózni, a készülékek ráadásul egyre nagyobb arányban még a CD formátumnál is részletesebb, nagyobb felbontású zenék lejátszására képesek. Vannak persze olyan streaming-szolgáltatások, amelyek már lehetővé teszik nagyobb felbontású lejátszás használatát, de még mindig azok vannak többségben, amelyeknél a streaming alapja egy sima, 320kbps mp3. Ráadásul, ha valaki azzal jönne, hogy ez az egész csak felesleges sznobéria, és az ilyen különbségeket legfeljebb klasszikus zenék kedvelői vagy elvakult jazzrajongók vesznek észre, bizony téved. Az Amazontól érkezett szakember szerint a statisztikáik azt mutatják, hogy mióta lehetővé tették a nagyfelbontású lejátszást, ezt az opciót leginkább pop, hip-hop és elektronikus stílusok rajongói választják.
Egy ugrással lemaradva
Innentől azért merem a zenészként megfogalmazott véleményemet is belekeverni a cikkbe, mert a CES beszélgetésében is pont az hangzott el, amit épp egyik zenekarom, az At Night I Fly legújabb lemezével mi is képviselünk. Ez pedig pont az, hogy a veszteségmentes formátumok használatának napjainkban nem valamiféle luxusnak vagy extrának kéne számítania, hanem alapértelmezésnek, ugyanis időközben már simán elérhető egy következő lépcsőfok, az olyan nagyfelbontású formátumok használata, amelyek még a CD-minőségen is túlmutatnak. Mi ezért is készítettük el úgy a lemezt, hogy az a fizikai formátumon és a hagyományos digitális letöltésen kívül 96kHz/24bit ultra-magas felbontásban is elérhető legyen.
A CES-en elhangzottak végkövetkeztetése is az volt, hogy a streaming-platformok és egyéb zeneipari szolgáltatók nagyobb része egyszerűen kényelmi szempontokból ragadt bele a veszteségesen tömörített zenék használatába, szóval ideje felébredni és 2020-as szintre ugrani. A fülek meghálálják - ráadásul az Amazon statisztikái szerint azok, akik a HD opciójukat választották, átlagosan több zenét hallgatnak, mint a hagyományos előfizetők, szóval ez nekem nagyon is azt mutatja, hogy minél jobban szól egy adott hangfájl, annál szívesebben hallgat valaki több ilyesmit, és ez végső soron a szolgáltatóknak is jó, szóval most jó nagy felbontásban mondom, hogy mindenki megértse: ébresztő!
