Azt most hagyjuk is, hogy bizonyos zenei stílusokban ma már egyébként is minimális az ember szerepe. Elsősorban a techno és határmezsgyéi azok, ahol az előre legyártott hangmintákból és a gép által képzett hullámformákból a lehető legkisebb emberi interakció mellett szintén gépi algorutmusok szövik egymásba a patterneket, de azért lássuk be, az egyhangú duc-duc-duc és némi arpeggiator még nem a művészet csúcsa. Sokak szerint a közepe se, de a stílusok megítélésébe ne menjünk bele, ez már ízlés dolga. Most inkább azt próbáljuk felgöngyölíteni, hogy a múltban milyen próbálkozások voltak a "gépzenére", és milyen esélyek vannak arra, hogy egy idő után még a fent említett példánál is kevésbé lesz szükség a humán faktorra, miközben a gépek által írt zenék túllépnek a monotonitás határain.
A számítógép által generált zene (Computer Generated Music, CGM) fogalma alapvetően két kategóriát különböztet meg. Az egyikben a számítógépek a teljes folyamatot elvégzik, tehát megírják és ezután el is játsszák a zenét. A másikban viszont mi magunk kerülünk alárendelt pozícióba, ugyanis a gépek által komponált alkotásokat emberi zenészek játsszák el valós hangszereken. Slave mode on, mondhatnánk kissé keserűen.
Matematikából hangjegyek
Arra, hogy bizonyos algoritmusok hozzanak létre zenét, már a mai értelemben vett számítógépek előtt is léteztek példák. Ilyen volt többek között a 18. században feltalált Musikalisches Würfelspiel, amely a dobókocka feldobásával működik, és véletlen alapján dobja ki a zenei teendőket apró elemek széles választékából. Amikor összeillesztődtek, ezek a kifejezések együttesen zenés darabot hoztak létre, amit már "emberi" zenészek is előadhattak. Bár, ezek a művek modern értelemben nem álltak kapcsolatban a számítógéppel, mégis kezdetleges formáját használták a véletlenszerű kombinációs technikának, amit néha számítógép által generált kompozíciókban is fellelhetünk.
Digitális szintre értelemszerűen a múlt században emelkedett az automatikus zenealkotás. Ennek első képviselőjeként egy Geoff Hill nevű ausztrál programozó egy CSIRAC típusú számítógépen írt egy olyan algoritmust, amely hagyományos dallamok megalkotására volt képes, bár itt még csak egy-egy dallamvonal készült el így, nem egy teljes mű. Az első valóban számítógéppel alkotó szerző Iannis Xenakis volt, aki FORTRAN nyelvben írt programokat, amelyek numerikus formában generáltak számadatokat. Xenakis csupán annyit tett, hogy ezeket átírta kotta-formátumba, hogy hagyományos zenekar is el tudja játszani. Ez például az 1962-es ST/48 című műve:
Manapság is vannak olyan kísérletezők, akik hasonló gépi-humán zenei hibriddel próbálkoznak. David Cope például a mesterséges intelligencia segítségével elemzi Bach, Mozart és más klasszikus szerzők műveit, hogy aztán a program az ő stílusukban alkosson "saját" zenéket. Itt például egy Vivaldin felnőtt Cope-féle gép zenéjét hallhatjuk:
Aztán beszélnünk kell azokról a próbálkozásokról is, amelyek már jóval tágabban értelmezik a zenét. Gottfried Michael Koenig például matematikai egyenleteket fordíttatott le gépekkel hangi információkká, ahol tehát a gép nem annyira a zeneírás, mint inkább a hangképzés eszköze volt. Azt mindenki döntse el maga, mennyire zenei például az alábbi kompozíció-sorozat, amelyek 1955 és 1979 között készültek:
A robot-metal kemény, mint a... szilícium
Tegyük még ide azt az érdekes kísérletet, amely két zenei technikus, CJ Carr és Zack Zukowski munkáján alapul. Egy nem létező death metal zenekarról van szó, amely semmi mást nem csinál, mint folyamatosan tanul, forrásként meglévő death metal bandák zenéjét véve alapul. A DADABOTS nevű duó által fejlesztgetett öntanuló AI-zenekarnak van egy folyamatosan, élőben streamelő YouTube-csatornája, amelyen valós időben készülnek a robotzúzdák. Itt se számítson senki azonnal megjegyezhető dallamokra, és ne csak azért, mert ez a stílusnak eleve kevéssé sajátja, de a mesterséges intelligencia sincs még a művészi önkifejezés csúcsán, a gyakran mindössze 20-30 másodperces "dalok" nélkülöznek mindenféle valós karaktert, egyszerűen csak zúznak, mint egy megvadult robothadsereg. Viccesnek mindenesetre vicces, tessék belehallgatni.
Azért a legtöbbször még a gép szolgálja az embert
Ahogy hallhattuk, attól azért még messze vagyunk, hogy maga a gép legyen a művész annak emberi értelmében, hiszen a fenti példák egyike sem túlzottan kedves a fülünknek. Mármint persze, érdekesek és különlegesek, de esélyesen nem ezeket fogjuk dúdolni a buszon. Elég az, hogy manapság már az emberi alkotók tudnak akár teljesen valósághű szimfonikus hangzásokat, dobokat, gitárokat, sőt még éneket is kicsiholni számítógépes hangmintagyűjtemények, szintetizátorok és effektek segítségével. Csendben és szerényen merem idebiggyeszteni egy olyan saját alkotásomat, amit néhány éve egy indie kalandjáték intro és outro filmjéhez írtam és rögzítettem: az itt hallható zene minden egyes eleme a szimfonikus részektől a gitáron át a japán sárkánydobokig (és persze aztán a keverésig és masteringig) nem hagyta el a számítógépet.
(A játék egyébként a Red Herring Studios által fejlesztett Morningstar: Descent to Deadrock című point'n'click alkotás)
De persze ennél sokkal nagyszabásúbb produkciókhoz készítenek teljes szimfonikus vagy egyéb műfajú soundtrackeket elismert komponisták úgy, hogy már nem kell valós nagyzenekart megszólaltatniuk, különleges hangszerek után kajtatniuk, hanem az előre felvett mintákat a gép által valószerűen megszólaltató szoftverek használatával megtévesztésig képesek emulálni a valós hangzásokat.
Ehhez persze olyan úttörők kellettek, mint például a következő mű szerzői. Gyaníthatólag a 30-on felüli korosztályból mindenki ismeri a következő dallamot, hiszen a Delta című tudományos műsor főcímeként is használt szerzeményt kísérleti projektként alkotta meg Tom Dissevelt és Kid Baltan - ráadásul még bőven a mai számítógépek kora előtt. Ma már kezdetlegesnek tűnő módszerükkel különféle hangokat és zajokat rögzítettek mágnesszalagra és ezek váltakozó sebességű lejátszásával manipulálták azok magasságát és egyéb tulajdonságait.
Az első szintetizátorok megjelenése és elterjedése aztán jelentősen megkönnyítette a digitális zeneszerzés folyamatát. Ezek az eszközök egyrészt különféle hullámformák módosításával állítottak elő hangszíneket, később pedig megjelentek azok a megoldások, amelyek digitalizált hangmintákkal már inkább a meglévő hangokat emulálták egyre pontosabban. A "szintizenék" igazi aranykora a 80-as évekre esett, külföldön olyan nevekkel, mint a Tangerine Dream (az alábbi dalnak szintén van magyar vonatkozása, hiszen sokáig a Panoráma című tévéműsor főcímeként használták).
A folyamat Magyarországra is begyűrűzött, és több hazai zenészt is elcsábított részben vagy teljesen az elektronikus hangzások világába. Presser Gábor egy teljes lemezt szentelt a csak szintetizátoron megszólaló daloknak, gyaníthatólag ezt a szerzeményt is sokan ismerik, és nem is gondolták volna, hogy egyetlen "fizikai" hangszer sincs benne a szintetizátorról érkező mintákon kívül.
Mára a számítógépek már elválaszthatatlan részei a zenének. Az elektronikus tucatzenék lelketlen patternjeivel vannak tele a diszkók, fesztiválok, de még a plázák hangszórói is. Abba pedig inkább bele se kezdjünk, hogy milyen szinten változtatott meg más hangszereket, sőt akár az éneket is a digitális technika. Az autotune, tehát az utólag hangra igazítás ma már bárkiből énekest csinál, ezért ezt a cikket is egy olyan közismert mémmel zárjuk, ahol egy tévés híradás interjúalanyának beszédéből lett a számítógép segítségével énekelt "sláger". hallgassátok csak, hogy a beszédből hirtelen mi kerekedik ki, aztán lehet gondolkodni rajta, mit is tett az elektronika a zenével. Persze ez csak egy extrém példa, hiszen megannyi művész használja valóban kreatívan a modern technológiákat.
