A NASA egy évtizede fejleszti a 2011-ben leállított űrsikló program alkatrészeit is felhasználó szupernehéz hordozórakétáját, a Space Launch Systemet (SLS). Az újabb Holdra szállás 2017-es meghirdetésével az eszköz még fontosabbá vált, ugyanis a tervek szerint az SLS hordozza majd a legénységet szállító Orion-kapszulát.
Az űrhajózási hivatal mérnökei jelenleg az Artemis Programnak nevezett holdutazás első tesztrepülését, az Artemis 1-t készítik elő, melynek során a rakéta az üres űrhajóval kb. 434.000 km-re, azaz még a Holdnál is messzebb repül a Földtől, s csak 3 hét után tér vissza. A munkálatok most értek el abba a fázisba, hogy először láthatjuk összeszerelve a rakétarendszer főbb elemeit, teljes valójában megcsodálva a monstrumot.
Az SLS központi egysége egy 65 méter magas szerkezet, ami a burkolata alatt óriási hajtóanyagtartályt és 4 erős motort rejt, oldalról pedig egy-egy 54 méter hosszú, szilárd hajtóanyagú segédrakéta (SRB) fogja közre. Az utóbbiak biztosítják a tolóerőt ahhoz, hogy a gigantikus fő fázis elemelkedhessen a talajról, majd kétpercnyi repülés után leválnak.
Ez azt jelenti, hogy az Apollo-programban használt Saturn V-nél is nagyobb hajtóerejű rakéta minden fázisa magasabb a 46 m-es Szabadság Szobornál (a talapzat nélkül). Az SLS összeszerelését egy masszív, beépített daruval végezték, de így is két napba telt, mire a központi egységet felállították a segédrakéták között. Ennél is tovább tartott viszont az utóbbiak elhelyezése, az SRB-k összeszereléséhez ugyanis még tavaly novemberben kezdett hozzá a NASA csapata.
Márciusban egyébként sikeresen tesztelték a központi fázis motorjait, melyek egészen 8 percig üzemeltek: ennyi idő szükséges az SLS-nek a Föld légkörének elhagyásához. A tényleges Holdra szállásra a tervek szerint az Artemis-3 misszióval kerül majd sor, ha minden jól alakul, valamikor a következő évek során.
