Noha ez a cikk 2018-ban született, még ma is ugyanolyan aktuális, hiszen az eltelt évek során szemernyit sem csökkent az emojik népszerűsége. Még olyan prominens Twitter-huszárok is előszeretettel használják ezeket a beszédes szimbólumokat, mint a közösségi platform felvásárlásától épp elállni szándékozó Elon Musk. A dél-afrikai milliárdosnak sikerült már egyetlen emojival porig aláznia a Twitter ügyvezetőjét, de nem úszta meg emojis beszólás nélkül Bill Gates sem.
A július 17-én tartott Emoji-nap ünnepeltjeinek 2008 óta kitartóan bővítgetett katalógusa immáron 3363 szimbólumból áll, a tavaly megjelent 14.0-ás verzióval olyan újdonságok kerültek be, mint a terhes férfi és a beharapott száj, és már az sem titok, hogy idén mivel gyarapodik a kínálat. De hogyan és miért alakult ki, hogy a hagyományos karakterekkel írt szövegeket már-már kötelezően tarkítják ilyen hangulatjelek? Nézzük a kezdetektől!
Emoji-őskor
Az első szövegbe ágyazott emojit a véletlen szülte. Sőt, a másodikat is. Chicago város egyetemének lapjába válogatott régi verseket Levi Stahl, amikor egy Robert Herrick nevű költő 1648-ban kiadott versgyűjteményében, a To Fortune (A szerencséhez) című versében felfedezte ezt a passzust:
Tumble me down and I will sit
Upon my ruins, (smiling yet :)
avagy
Üss hát le és leülök
Saját romjaimra, (még mosolygok :)
Azóta senki sem tudja eldönteni, szándékos volt-e a zárójel végének módosítása, amely 90 fokkal elforgatott mosolygó fejet imitál. De nem ez az egyetlen "emoji" a számítógépek előtti korból, ugyanis Abraham Lincoln amerikai elnök egyik beszédének leiratában is találkozunk ilyesmivel, 1862-ből:
Itt ismét lehet akár nyomtatási hiba a vigyori fej, de megint egy olyan helyen tűnik fel, ahol nagyon is értelme van, ebben a sorban:
(taps és nevetés ;)
Akár szándékos, akár véletlen volt e két szövegben megjelenő extra, a számítástechnika (h)őskorában pontosan ugyanígy kezdték el a hangulatjeleket ábrázolni a felhasználók. De mielőtt ide elérnénk, kell még egy emoji-őskori referencia, méghozzá a smiley-é.
1963-ban ugyanis a Massachusetts államban működő biztosítótársaság, a State Mutual Life Assurance Company (mai nevén Hanover Insurance) megbízta Harvey Ball nevű alkalmazottját, hogy alkosson meg egy boldogságot sugárzó, egyszerű szimbólumot arra, hogy a dolgozói morált javítsák vele. Ball mindössze 10 percig dolgozott rajta, és 45 dollárt kapott érte. Róla van szó:
A fejecske hamar túlnőtte a céges kereteket, és feltűnt pólókon, kitűzőkön, posztereken és egy csomó egyéb helyen, kifejezve azt örömöt és boldogságot, aztán persze kapott egy tonna popkulturális pluszt filmekben és egyéb művészeti alkotásokban, ahol persze már módosították is szomorú, ördögi, vagy épp fejbe lőtt formában attól függően, mit akartak vele kifejezni.
Emoji-középkor
De most vissza a szöveges formához! Amikor megjelentek a számítógépek és az emberek ezeken keresztül kezdtek szövegeket bevinni, majd kommunikálni, megnőtt az igény arra, hogy valamilyen módon jelezzenek különféle hangulati extrákat. Hiszen ha valaki kap egy e-mailt, vagy belenéz egy más által írt digitális szövegbe, és azt látja, hogy "menj a fenébe", az sok kérdést felvethet arról, mire gondolt valójában az író, mennyire súlyosan, vagy viccesen bökte oda mindezt. Azonban egy vigyorgó fejjel megtoldva ugyanezt máris elveszi az élét.
Az 1972-es PLATO IV számítógépes rendszerben ezért már alkalmaztak külön ASCII karaktereket a hangulatok jelzésére, de az első két "felhasználó által leírt" hangulatjeleket Scott Fahlman számítástechnikai tudós nevéhez kötik. Ez a kettő a :-) és a :-( volt, tehát a klasszikus "orros" mosolygó és szomorú hangulatjel. Hogy Fahlman tudott-e a fentebb említett történelmi elődökről, az nem egyértelmű, mindenesetre kihasználta, hogy a hagyományos karakterekkel megjeleníthetők alapvető arcvonások, ha 90 fokkal elforgatva nézzük őket. Később aztán, ahogy az emberek elkezdtek e-mailben és SMS-ben értekezni egymással, ezek a jelek rohanosan terjedni kezdtek, ráadásul kifejlődött egy csomó új, például a hahotázó :-D, a napszemüveget imitáló, "minden tökéletes" jelentésű 8-) vagy az ördögi vigyort jelző ]:-D.
Később aztán az orrok lemaradtak (többek között a karakterspórolás miatt az SMS-ekben és a Twitter bejegyzésekben), ezért jött a :) meg a :( és az összehúzott szemmel röhögő xD és összes mutációi. A távol-keleti kultúrában pedig elterjedt a manga-karaktereket, kisállatokat imitáló kaomoji változat, amely nem 90 fokkal elforgatott fejeket, inkább duci képregényfigura-arcokat imitál, például így: (* ^ ω ^). A szöveges hangulatjeleket ekkoriban még a biztosítócégnek készült grafika alapján simán smiley-nak (sőt, magyarítva szmájlinak) nevezték, ami vicces ellentéteket is kiadott, például a "szomorú szmájli" kifejezésben. Aztán egyszer csak jöttek a modern, képeket is továbbküldeni képes kommunikációs rendszerek, és beköszöntött a ma ismert emojik kora
Emoji-újkor
Az első modern emojukat egy japán művész, Shigetaka Kurita tervezte, aki az egyik helyi mobilszolgáltató számára fejlesztett kommunikációs platform csinosításán dolgozott. Olyan egyszerű, 12x12 pixeles képeket akart összehozni, amik érzelmi töltetet adnak egy-egy szövegrészletnek. Az inspirációt egyébként érdekes módon nem is a szöveges hangulatjelekből merítette, hanem az időjárásjelentésekben használatos kis nap és felhő ikonokból. Végül egy 176 képecskéből álló gyűjtemény készült el, amelyeket a japán szolgáltató rendszerén egy-egy kétbájtos kód formájában lehetett továbbküldeni, így nem járt nagy adatforgalommal sem. A gyűjtemény ma már a New York-i Modern Művészetek Múzeumának állandó kiállításán nézhető meg, egyébként róluk van szó:
A megoldás hamar népszerű lett, először más japán szolgáltatók kezdték saját képükre formálni, majd a 2000-es évek közepéig már nemzetközi cégek, például az Apple is elkezdett hasonló kis ikonokat építeni saját szolgáltatásaiba. 2007-ben a Google által vezetett, szoftver-egységesítésen dolgozó szervezet kérte az emojik felvételét az Unicode Consortium szabványrendszerébe.
A mai kor, avagy emojik mindenhol
Manapság már teljesen az internetes "közbeszéd" részei az emojik - a név a japán e (kép) és moji (karakter) szórészletek összevonásával terjedt el -, és a platformok közti átjárás is biztosított. Tehát ha a Google rendszerében küldünk egy vigyorgó fejet a szövegben egy iPhone-ra, ott is ugyanúgy vigyori fejet kapunk. Persze akadnak óvatos különbségek, hiszen minden nagyobb rendszer más és más graffikusok által készített emojikat használ.
Ebből persze kialakultak vicces vagy épp furcsa helyzetek is, például a Google rájött arra, hogy a sajtburger emojiban a hús alatt van a sajt, ami ugyebár emberiség elleni bűntett, és hiába habos a söröskorsó-emoji teteje, ha alatta a sör csak félig tölti meg a korsót. Időközben persze folyamatosan bővülnek a választható ikonok, például a bőrszín és a gender tekintetében. Először 2009-ben volt egy méretes bővítés, akkor 625 új emoji karaktert emeltek a kánonba, aztán 2015-ben jöttek a bőrszínek és az egynemű párokat ábrázoló ikonok, egy évvel később a szingli apuka, a súlyemelő nő és a szivárványszínű zászló, 2017-ben pedig már olyan változásokat kértek a Unicode szövetségtől, amelyekben fontos problémákat egyszerűen bemutató emojikat használhatnának (például a szúnyogot a malária és hasonló betegségek jelzésére).
Különféle szervezetek és szakértők más és más módon értékelik az emojik létezését. Van, akik szerint elrontja és torzítja az írott nyelvet, egyesek úgy vélik, szabályosan újra meg kell tanulnunk írni és olvasni, mert már lassan annyi lesz a kis kép a szövegben, mint a betű. Mások szerint viszont ez a nyelv természetes fejlődésének része, és így sokkal informatívabb lesz az írott szöveg, hiszen hangulati, érzelmi extrákat ad hozzá. De amikor az Apple az iPhone X bemutatóján egy új mobilos funkciót egy animált kaki-emojival prezentál, akkor bizony tudjuk, hogy ez már tényleg a mindennapok része, akár szeretjük, akár nem.
A legegyszerűbb, ha hagyjuk a dolgot menni a maga útján, és csak megvonjuk a vállunkat, valahogy "régiesen", szöveges emoji formájában, így: ¯\_(ツ)_/¯
