Hol volt, hol nem volt, volt egyszer 47 ronin, akiknek a történetét a japán mondák olyan sokszor mesélték már el, hogy külön összművészeti fogalmat kellett alkotni a kedvükért. A Chūshingura -sztori azonban Nyugaton mindeddig ismeretlen volt, így Hollywood úgy döntött: filmet kell csinálni a gazdátlanná vált szamurájok történetéből. (Figyelem: spoiler következik!)
Chūshingura – így hívják a 47 ronin történetét feldolgozó műveket, melyek eredete egészen a 18. század elejéig nyúlik vissza. A tradicionális és modern japán színház, irodalom, filmművészet, valamint televíziós ipar egyik leggyakrabban feldolgozott, valóban lezajlott történetében Asano Naganori hűbérurat a császár rituális öngyilkosságra kötelezte, mivel az rátámadt Kira Yoshinaka ceremóniamesterre. Asano harcosai ezután számkivetett roninok, azaz gazda nélkül maradt szamurájok lettek, akik – a császár határozott utasítása ellenére – két évvel uruk halála után Kira kivégzésével megbosszulták gazdájuk halálát – és így egy füst alatt be is vonultak a japán történelembe mint a kard útjának és a becsületnek példaértékű gyakorlói. Az eseményről azóta minden évben megemlékeznek a Tokiótól nem messze található Sengaku-ji zen buddhista templomban (ahol a 47 ronin, valamint uruk, Asano sírja is áll).
Nem ritka, hogy egy jól bevált, érdekes ázsiai történetet Hollywood átvesz, és nyugatiasított formában saját piacára adja el. Bizonyos esetekben akár egy az egyben lemásol filmeket, máskor lebutítja vagy belecsempész egy kis „hú”-t és „há”-t, azaz kicsit felturbózza az egyébként talán száraznak és túl történelminek ható sztorikat. Nem volt ez másképp a 47 roninnal sem: Japánban számos tévé-és mozifilm készült már a történetből, de az elsőfilmes Carl Rinsch amerikai formában, amerikai és európai piacra tervezte művét. A film így misztikummal, boszorkánysággal, sárkánnyal és tengukkal toldotta meg a 18. századi szamurájok sorsát, és ismert japán színészek mellé leszerződtette Keanu Reeves-t, aki félvér számkivetettként kétségbeesetten küzd azért, hogy a film főhőse legyen.
A cselekmény legelején a fiatal Kai (akit később Keanu Reeves alakít) démonok avagy tenguk elől menekül. Egy vadászat során a szamurájnak tanuló Óishi súlyos, halálközeli állapotban talál rá, és ura, Asano megparancsolja, hogy vigyék haza a fiút és lássák el sebeit. Kai, a félvér, démonnak csúfolt fiú a szamurájtanoncokkal együtt, de mégis számkivetve nő fel az udvarban, és bár elsajátítja a harc útjának minden csínját-bínját, csak szánalmas földönfutóként tekint rá mindenki – kivéve Asano úr és lánya, Mika.
Megjelenik a kötelező szerelmi szál: a gazdag, gyönyörű Mika gyermekkoruktól fogva pártolja és szereti Kai-t, aki bár viszonozza a lány érzelmeit, sosem meri igazán megélni azokat. Szerencsére – mondhatnánk; bár számos jelenet és helyzet adhatott volna potenciált arra, hogy melodrámába fulladjon a film, a 47 ronin szerelmi szála kifejezetten háttérbe szorul, és csak egy-egy pillanat erejéig sejlik fel. Ennek megfelelően nincsenek esős-zenés csókjelenetek, nincsenek lopott éjszakák (lánymentés viszont van).
A film egyik erénye éppen ez: kevés túláradó, a fő történetről a figyelmet elvonó érzelem van az alkotásban. Szokatlan, de poénok sincsenek, mint ahogy mindent megmondó „jógik” sem – nem kapunk bölcs tanulságot, senki sem akar világmegváltó igazságokat a fülünkbe súgni. A film vége is úgy érkezik, ahogyan kell: van benne egy kis történelem és egy kis Hollywood is, éppen a megfelelő arányban keverve, különösebb meglepetések nélkül ugyan, de szerencsére az oda nem illő teljes happy endtől is megkíméltek minket a készítők.
Mindezekkel együtt a 47 ronin sajnos nem lett jó film. A természetfeletti lényeket a japán mondaköri hagyományok miatt még elnézhetjük a készítőknek, a történelem felturbózása és nyugatiasítása alapvetően rendben van, viszont a film nem tud több lenni egy egyszernézős élménynél.
Keanu Reeves sajnos az utóbbi években nem tudott igazán remekelni: az ötvenhez közelítő (!) színész rég kikerült az A-listás kategóriából, és sajnos úgy tűnik, már csak a Sad Keanu-t tudja hozni (lásd: Sad Keanu mém). A filmbe kellett egy „félvér”, ráadásul, ha hihetünk a bulvárnak, a színész magánéletében is annyira számkivetett-hányattatott, mint karaktere, de még ezekkel együtt sem tudja elnyerni szimpátiánkat, és bizony ma már nem számít húzónévnek, és nem is tud maradandót alkotni – legalábbis nem a 47 roninban.
A készítők úgy tűnik, nem is tudták eldönteni, ki a film igazi főhőse: folyamatosan Kai és Óishi között vacilál az alkotás, akik végül erejüket egyesítve jutnak el a végkifejletig. A 47 ronin nem sok maradandót kínál, hacsak nem azt, hogy most már a Nyugat is ismeri a bátor szamurájok történetét – ez a tény viszont aligha elég arra a stúdiónak, hogy a 200 millió dolláros kiadásokat fedezze.
