Tesztünkben a hazánkban legnépszerűbb modelleket vizsgáltuk. Elsőként a PCI sín biztosított a televíziós képadatok zökkenőmentes átbocsátásához elegendő adatátviteli teljesítményt. Gondoljunk bele: másodpercenként 50 félképváltást kell megjeleníteni, és minden félképet 720×288 színes (16 vagy 24 bites) képpontra oszt a rendszer -- ez gigászi adatmennyiség. Párhuzamosan a PCI hódításával a Microsoft DirectX felülete is egyre fejlődött, így képes lett például arra, hogy a képet a CPU terhelése nélkül, a háttérben juttassa el a VGA-megjelenítőig (overlay). Hála ezeknek, a háttértévézés meg sem kottyant már a pár száz megahertzes gépeknek. Nem volt azonban alkalmas erre a színre lépésekor oly univerzálisnak hitt USB - csak erős minőségveszteség árán. Bár megjelentek USB 1.1-kompatibilis modellek, mivel nem alkalmaztak erős hardveres MPEG-tömörítést, inkább csak érdekességszámba mentek.
Nagyot változott a világ viszont az USB 2.0-val, amely kaput nyitott a fejlesztők előtt: immár nagy adatátviteli teljesítményigényű eszközöket is készíthettek. Egyúttal egyre olcsóbbak lettek az MPEG--2 tömörítőlapkák, amelyek segítségével akár USB 1.1 alatt is jó minőségű kép vihető át.
A teljes cikk a 2004. márciusi számunkban olvasható.