A nyolcvanas évekig az amatőr filmezés úri passziónak számított. A nyersanyag drága volt, és az elkészült felvételeken végzett utómunka komoly szakértemet igényelt, úgyhogy a többség, ha családi eseményeit meg akarta örökíteni, maradt a fényképezőgépnél.
A kamkorderek, vagyis a kamerát és a videorögzítő egységet magukban foglaló, egyszerűen használható eszközök megjelenése forradalmasította a piacot. Egyszeriben mindenki videokamerát akart, és a robbanásszerűen bővülő keresletet gyártók sora igyekezett kihasználni. Természetesen mindegyik a maga formátumát erőltette, és ennek nyomán több szabvány vert gyökeret a piacon. A profik és az igényes (egyszersmind jómódú) amatőrök számára kifejlesztett Betacam a képminőségre helyezte a hangsúlyt, a Hi--8 és az S-VHS-C viszont a kis méretre koncentrált. A korai formátumok analógok voltak -- éppen ezért másoláskor jelentősen romlott a minőségük.
Aztán jött a digitális video (DV), és a mozgóképek rögzítésében is tért nyertek a nullák és az egyesek. Az igényes felhasználók szempontjából az új technika legnagyobb előnye az, hogy ha vágás céljából számítógépre visszük, majd visszaírjuk őket, a felvételek minősége többé nem romlik drasztikusan.
A teljes cikk a 2004. januári számunkban olvasható.