Aki már a Windows-korszakban kezdte a számítógépezést, annak valószínűleg fogalma sincs, hogyan tudná a DOSBoxot használni, hiszen indítása után két karakteres ablakot kapunk, merevlemezünk tartalmát nem látjuk, és fogalmunk sincs, hogyan tudnánk valamilyen módon működésre bírni programjainkat. Ehhez nyújtunk segítséget cikkünkben, bemutatjuk a programot, megismertetjük olvasóinkat azzal, hogy miként futtathatunk programokat a DOSBox alatt, hogyan használhatunk ISO képállományokat virtuális CD-ROM meghajtóként, miként konfigurálhatjuk az emulált hangkártyát és a videokártyát.
Ismerkedés a DOSBoxszal
Korábban már említettük, hogy a DOSBox egy PC-emulátor, amelynek segítségével lehetőségünk nyílik Windows (vagy más operációs rendszer) alatt DOS-os programokat futtatni. Érdemes kiemelni, hogy elsősorban régi játékok futtatására találták ki, de egyéb felhasználói alkalmazások is működésre bírhatók alatta. Az emuláció igen fejlett, a régi játékokhoz szükséges „ősi” perifériákkal nem lesz gondunk, a hangot, a grafikát, az egeret és a botkormányt mind képes emulálni az alkalmazás, csakúgy mint a hálózatos játékokhoz szükséges IPX-protokollt és a modemet is.
1. A program indításakor két karakteres, azaz konzolablakot kapunk, az egyik maga az emulált DOS-os környezet, a másik pedig egy státuszablak, amely a szoftver működésével kapcsolatos fontosabb üzeneteket tartalmazza. Az emulált MS-DOS mód alapesetben nem látja sem a fizikai merevlemezünk tartalmát, sem az optikai meghajtót, csupán egy virtuális Z: merevlemezt tartalmaz, amelyen a használatához szükséges DOS-programok találhatók.
2. A tetszőleges mappa tartalmát a mount paranccsal illeszthetjük a DOS-os rendszerünkbe meghajtóként. A parancs formátuma mount (virtuális megható neve) (a használandó mappa elérési útja), például a mount c d:\dosjatek parancs hatására a rendszerünkbe illesztünk egy C: jelű virtuális meghajtót, amelynek tartalma a (valódi) D: meghajtónkon lévő dosjatek mappa tartalma lesz. Ez a meghajtó értelemszerűen a C:, CD könyvtárnév és DIR DOS-parancsokkal böngészhető, szabadon indíthatjuk el a rajta található DOS-os alkalmazásokat, azok nevének begépelésével.
3. Optikai és floppymeghajtót is illeszthetünk a rendszerünkbe a mount paranccsal, mégpedig a –t kapcsoló használatával. A –t floppy kapcsolóval a virtuális meghajtónk floppyként, a –t cdrom kapcsoló használatával pedig CD-ROM-ként látszik DOS-unk alatt. Tehát a mount d d:\ -t cdrom parancs hatására a D: meghajtónk tartalma elérhetővé válik a DOSBox alatt D: meghajtóként úgy, hogy CD-ROM-nak látszik. A mount egyéb paraméterekkel is használható, ezekre valószínűleg nem nagyon lesz szükségünk, ezekről a program mellett található readme állományban, valamint a weboldalon olvashatunk.
4. Lehetőségünk van ISO (és BIN/CUE) lemezkép állományokat is virtuális meghajtóként a rendszerbe illeszteni, erre az imgmount parancs alkalmas, a paraméterezése pedig nagyon hasonló a fent megismert mount parancséhoz. Használata a következő: imgmount e c:\iso\jatek.iso –t iso. Ennek hatására E: meghajtóként használhatjuk a megadott elérési úton lévő lemezkép állományt.
5. Mivel a lemezképek rendszerbe illesztése a parancssoron keresztül történik, így bajban lehetünk, ha egy többlemezes játékkal játszunk, mert a lemezek cseréjét nem tudjuk végrehajtani. A program erre a problémára is nyújt megoldást, egyszerre több képállományt is használhatunk egy meghajtójel alatt, ennek formátuma a következő: imgmount e c:\iso\lemez1.iso c:\iso\lemez2.iso –t iso. Ilyenkor a [Ctrl]+[F4] billentyűkombinációval váltogathatunk a lemezkép állományok között.
Hangoskodjunk!
Amennyiben DOSBox nélkül próbálunk régi DOS-os programokat futtatni, akkor a legtöbb gondunk a hanggal lesz, ugyanis nagyon valószínű, hogy mai hangkártyánk nem képes DOS alatt is hangot kicsiholni magából. Aki használt anno DOS-os programokat, az tudja, hogy a hangkártya beállítása DOS alatt igencsak macerás volt. Ennek az volt az oka, hogy a Windowszal ellentétben a DOS alá nem léteztek rendszerszintű eszközmeghajtók, az összes programnak tartalmaznia kellett az általa támogatni kívánt hangeszköz meghajtóját. Ha a felhasználó olyan hangkártyával rendelkezett, amelyet az adott program nem támogatott, akkor kénytelen volt az adott szoftvert hang nélkül használni.
6. A DOSBox szerencsénkre rengeteg régi hangkártyát képes emulálni, így gyakorlatilag nem létezik olyan DOS-os program, amelyből ne tudnánk hangot előcsalni.
7. A legjobban akkor járunk, ha az alapesetben engedélyezett SoundBlaster támogatást használjuk, ez a kártya volt ugyanis a leginkább elterjedt a DOS-os időkben és a legtöbb program képes volt együttműködni vele. A DOSBox elvégzi helyettünk a kártya konfigurálásához szükséges BLASTER változó értékének megfelelő beállítását is, ehhez csak akkor kell nyúlnunk, ha a futtatni kívánt programban nem tudjuk a kártya paramétereit (portcím, IRQ, DMA) megváltoztatni. A DOSBox által emulált hangkártyák alapbeállítása a dosbox-0.73.conf konfigurációs állomány szerkesztésével változtatható meg. Erről egy kicsit később még lesz szó.
A grafika és a CPU-emuláció beállításai
A DOSBox alapesetben egy S3 videokártyát emulál és ennek képét virtuális Hercules, CGA, EGA és VGA monitoron képes megjeleníteni. Ennek konfigurálásával nem lesz problémánk, hiszen a játékok általában képesek felismerni, hogy milyen típusú képernyőt szeretnénk emulálni.
8. Ezt a már említett dosbox-0.73.conf állományban tudjuk megváltoztatni, de erre csak akkor lesz szükségünk, ha valami miatt nem tudjuk működésre bírni az adott programot. Most ismerkedjünk meg egy kicsit ezzel a konfigurációs állománnyal, amely Windows XP alatt a program mappájában, Vista, illetve Windows 7 alatt pedig a \Users\{felhasználói név}\AppData\Local\DOSBox\ mappában található meg és egy Jegyzettömbbel szerkeszthető.
Mivel rengeteg megjegyzés található benne, ezért nem foglalkozunk az összes beállítási lehetőséggel, csupán a számunkra legfontosabbakkal. Érdemes megjegyezni, hogy több konfigurációs állományt is tarthatunk, a DOSBox indításakor a -conf fájlnév parancssori paraméterrel adhatjuk meg, hogy ezek közül melyiket is használja a program. Így különböző programokhoz gyökeresen eltérő DOS-os környezetet emulálhatunk és viszonylag egyszerűen váltogathatunk közöttük.
A konfigurációs állomány több részből áll, ezeket a szögletes zárójelben írt kategórianevek jelölik, így például a [cpu] alatt a processzorral, a [blaster] alatt a SoundBlaster hangkártyával, az [sdl] alatt a rendszerszintű funkciókkal, az [autoexec] alatt pedig az autoexec.bat állománnyal kapcsolatos bejegyzések találhatók meg.
Az [sdl] kategória a program működésével és a rendszerszintű funkciókkal foglalkozik, itt állíthatjuk be többek között a program által használt felbontást, az egér viselkedését, illetve azt, hogy hibánál mi is történjen pontosan. Ebben a kategóriában a legfontosabb beállítási lehetőségek közé tartozik a fullscreen = true vagy a fullscreen = false beállítás, amellyel azt szabályozhatjuk, hogy a program teljes képernyőn induljon-e vagy sem, a fullresolution = szélesség×magasság, vagy a fullresolution = original, amellyel a teljes képernyős mód felbontását változtathatjuk meg, illetve a sensitivity = érték beállítás, amellyel az egér érzékenysége 1 és 1000 közt változtatható meg.
A [dosbox] kategóriában két – számunkra érdekes – bejegyzést találhatunk. A memsize = nn sorral adhatjuk meg (megabájtban) a gépünk rendelkezésére álló, úgynevezett high (azaz 1 megabájt feletti) memória mennyiségét, a DOSBox ezenfelül automatikusan egy megabájt memóriát is virtuális gépünk rendelkezésére bocsájt, ebből kerül ki a DOS által használt 640 kilobájt memória is.
9. A rengeteg paraméterrel rendelkező machine = videotípus (értékei: hercules, cga, tandy, pcjr, ega, vgaonly, svga_s3, svga_et3000, svga_et4000, svga_paradise, vesa_nolfb vagy vesa_oldvbe) sor mondja meg a DOSBoxnak, hogy milyen grafikus kártyával rendelkező gépünk legyen. Itt az alapértelmezett (ahogy azt már korábban is említettük) az S3-as kártya, azaz az svga_s3 beállítás.
A [render] kategória is fontos elemeket tartalmaz, ez határozza meg a kép emulálásának paramétereit, itt kell keresgélnünk, ha a gépünk lassú és gyorsítani szeretnénk az emuláción, vagy szebbé szeretnénk varázsolni a mai szemmel már igencsak csúnyácska DOS-os játékok képét. A frameskip = számérték sorral gyorsíthatjuk fel az emulációt, megadhatjuk, hogy hány képkockát hagyjon ki a program, mielőtt egyet megjelenít. Tehát a frameskip = 3 hatására minden negyedik képkocka jelenik csak meg. A scaler = paraméter (értékei: normal2x, normal3x, advmame2x, advmame3x, advinterp2x, advinterp3x, tv2x, tv3x, rgb2x, rgb3x, scan2x vagy scan3x) sor segítségével határozhatjuk meg azt az eljárást, amivel a DOS-os játékok általában 320×200 képpontos felbontását a program felnagyítja az általunk használt felbontásra. Érdemes kikísérleteznünk, hogy nekünk melyik felel meg a leginkább.
10. A [cpu] szekció alatt a processzoremulációval foglalkozó beállítások találhatók meg. A cputype = paraméter (lehetséges értékei: auto, 386, 386_slow, 486_slow, pentium_slow vagy 386_prefetch) segítségével megadhatjuk, hogy milyen típusú processzorunk fusson a virtuális gép alatt. Az alapértelmezett érték természetesen az auto, ezt csak akkor módosítsuk, ha valami miatt ezzel nem működne a használni kívánt játék. A cycles = paraméter (beállításai: számérték, max vagy auto) paranccsal gyorsíthatjuk fel az emulációt, megadhatjuk, hogy egy ezredmásodperc alatt hány utasítást próbáljon meg a DOSBox végrehajtani. Az alapértelmezett auto értelemszerűen valós idejű emulációt eredményez, maxra akkor érdemes rakni, ha számolásigényes programot futtatunk, illetve pontosan be is állíthatjuk a megfelelő értéket, de ezt valószínűleg nem kell használnunk.
A fentiek jó indulási alapot nyújtanak a DOSBox használatának elkezdéséhez. A most tanultak szükségesek lesznek a cikkünk következő részében bemutatkozó grafikus DOSBox-kezelőprogramok megfelelő használatához. Addig is, ha megakadnánk, tanulmányozzuk a program mellé csomagolt readme állományt, illetve a közösség által karbantartott wikioldal kompatibilitási listáját, ahonnan az adott programokhoz szükséges speciális beállításokat is leleshetjük.
