Ha lezártuk az elsősorban a központi egység túlhajtásában segédkező alaplapi segédprogramok bemutatását, reméljük, a leírások segítségével sikerült némi pluszteljesítményt kicsikarni az eddig alapórajelen ketyegő CPU-ból. Mindenki számára világos, hogy a processzor tuningja szépen meglátszik a rendszer összteljesítményén, hiszen ekkor gyorsabban tudunk tömöríteni, videót kódolni vagy épp képet feldolgozni.
Még az operációs rendszer is valamivel tettre készebb, netán gyorsabban indul az extra párszáz megahertz hatására, nem meglepő tehát, ha a kvázi ingyen szerzett pluszsebesség boldogsággal tölti el a felhasználót. Az átlagos felépítésű számítógépben azonban van még egy olyan hardverelem, amelyet túlhajtással kínozhatunk. Ez pedig nem más, mint a grafikus kártya, amit a felhasználók általában kétféle módon szoktak nyüstölni.
A két GPU-s grafikus kártyákra gyakorlatilag lehetetlen alternatív hűtést találni
Az első természetesen a szoftveres, Windows alól történő finomhangolás, amelyre számos gyári és harmadik fél által készített program létezik. Csakúgy, mint a processzorok és alaplapok esetében, ez a túlhajtási mód jelenti a legkisebb kockázatot, hiszen fagyáskor egy szimpla újraindulással az eredeti állapotba áll vissza a vezérlő.
Sokkal bátrabbnak kell lenni a második módszer űzéséhez, amely a kártya BIOS-ának módosítását jelenti. Ekkor lényegében nem történik más, mint az, hogy egy arra felkészített szerkesztőprogrammal átírják az eszközt vezérlő firmware-t – leginkább az órajelek megváltoztatása történik -, úgymond beleégetik a kártyába az új paraméterekkel megáldott BIOS-t, és egy újraindítást követően máris van egy sebesebb kártyánk. Ha szerencsések voltunk, akkor innentől kezdve nincs is más dolgunk, mint élvezni a gyorsabban futó játékokat. A legtöbb esetben azonban mindig akad valami probléma, amelynek a megoldása jóval nehezebb annál, mintha csak egy program csúszkáit tologattuk volna ide vagy oda. A leggyakoribb hibalehetőségek között van a kép szétesése vagy kimerevedése, rosszabb esetben a grafikus kártya nem is ad jelet a monitornak. Ekkor valóban kétségbe lehet esni, hiszen ebben az esetben csak egy másik grafikus vezérlővel lehet életre kelteni a halott hardvert, nem beszélve arról, hogy egy olyan része lett módosítva a kártyának, ami garanciális ügyintézésnél felfedezhető, és azonnali garanciavesztéssel jár.
Talán most az egyszer picit túlzásba estünk így a cikk elején, elég rémisztőre sikeredett a felvezetés. Ígérjük, mi csak a szoftveres túlhajtással fogunk foglalkozni, ami - ahogy már említettük - kevesebb kockázatot rejt, illetve könnyedén elsajátítható.
Melyik videokártyát tuningolhatjuk?
Az egyszerű kérdésre sajnos elég bonyolult a válasz. Reményeink szerint azzal mindenki tisztában van, hogy a gyártók különböző kategóriákba sorolják a grafikus vezérlőket. Az utóbbi hónapok elképesztő termékdömpingje miatt nem könnyű meghatározni ezeket az osztályokat, az viszont biztos, hogy vannak alsó, közép- és felső kategóriás típusok.
Íme egy RV770-es grafikus mag, amelyet egy külső perem véd a lesarkazástól
A tuning, a nagyobb sebességre való igény nyilvánvalóan az alsó kategóriás vezérlőknél jelentkezik igazán, hiszen az itt tanyázó hardverek 3D-s teljesítménye sokszor még a több éves játékok futtatásához sem elegendő. Csakhogy pont ezeknél a típusoknál olyan körülmények hátráltatják a túlhajtást, amiket nem, vagy csak nagyon magas áron lehet megváltoztatni. Maga a grafikus mag a legtöbb esetben egy felsőbb kategóriás egység butított leszármazottja, azaz még egy jelentősebb órajelemelés végrehajtása esetén sem garantált a felhasználó számára már észrevehető teljesítményváltozás.
A belső felépítés egyszerűsége ugyan magas megahertzeket hozhat a konyhára, a valós sebességbeli növekmény azonban elenyésző mértékű lehet. Azt sem árt tudnunk, hogy a 10–15 000 Ft-os grafikus kártyák nagy része olcsóbb alkatrészekből áll, hiszen ebben a szegmensben a kereslet felpörgetését a költségek – és ez által az árak - alacsony szinten való tartásával érik el. Épp ezért nem várhatjuk el, hogy hosszabb távon – akár évekig – is megemelt frekvenciákon üzemeljen stabilan egy olyan eszköz, amelyet rendeltetésszerűen csak alapfeladatokra – például 2D-s megjelenítésre - terveztek.
Más a helyzet, ha a közép- vagy felső kategóriából választunk. Az igazán tuningos darabokat egyértelműen a középosztályból választhatjuk ki, bár azért itt is akadnak kivételek. Előfordulhat, hogy egy gyártástechnológiai váltás vagy egy áttervezett nyomtatott áramkör épp csak annyira működőképes, hogy a gyárilag meghatározott órajeleken működjön. Ilyen esetben örülhetünk, ha 2-3 százaléknyi pluszt ki tudunk facsarni a grafikus magból vagy a memóriákból. A többség azonban igencsak csábító paraméterekkel bír, kiváltképp azok a darabok, amelyek csupán azért születtek meg, hogy a termékkínálatot lefelé is bővítse a gyártó egy adott osztályon belül. Jó példa erre az ATI Radeon HD 4830, amely az RV770LE grafikus magra épül. A HD 4850/70-es testvérmodelleknél csupán 160 darab stream processzorral kevesebbet kínáló vezérlő órajelekben is alacsonyabb szintet képvisel, ám ezt egész könnyedén „visszatornázhatjuk” az elődök szintjére. A 4800-as csapatot vezető 70-es modell 750 megahertzes órajelének elérésére ugyan nem sok esélyünk van, viszont az 50-es modell frekvenciáit meglepő magabiztossággal lépi át a 4830-as. Mindezt 10 000 Ft-tal olcsóbban kapjuk meg, ami sokunknak jelent csábító ajánlatot.
Egy példa az alacsony profilú, de vastag hőcsövekkel
és sűrű lamellákkal felvértezett VGA-hűtőre
Természetesen a 100 000 Ft feletti árcédulával a boltok polcaira érkező típusokat is túl lehet hajtani – olykor nem is kicsit -, ezen a szinten azonban már felvetődik a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme. Hiszen ezek a grafikus kártyák az abszolút csúcsot képviselik, a játékok 99 százalékát nemcsak a jelenben, hanem a közel jövőben is megfelelő sebességgel futtatják. Butaság lenne tehát feleslegesen kínozni a hardvert, számottevő teljesítménynövekedést valószínűleg úgysem fogunk kapni az ilyen kártyáknál legtöbbször beállított és használt extrém magas felbontásokban.
A hűtéssel még meggyűlhet a bajunk
Ha már a vásárlás előtt tudjuk, hogy a későbbiekben tuningolni is fogjuk a grafikus kártyát, akkor nemcsak a grafikus magot vagy a memóriákat jellemző specifikációkat érdemes áttanulmányozni, hanem a hűtés felépítésére is kiemelt figyelmet kell fordítani. A passzív, azaz ventilátor nélküli vezérlők megvételét inkább hanyagoljuk a cél érdekében, ezek a modellek ugyanis a gyári értékek mellett is rendkívüli mértékben képesek melegedni. Kétségtelen előny, hogy semmiféle zajjal nem jár a működésük, viszont a magas hőmérsékletek miatt jóval hamarabb kifulladhatnak az órajelek változtatásakor, mint ventilátoros társaik.
Az aktív hűtéses egyedekkel látszólag nem ütközhetünk semmilyen akadályba, egy ventilátor megléte nemcsak a grafikus mag hőmérsékletére, hanem a nyomtatott áramkörön elhelyezett egyéb alkatrészek hőfokára is jó hatással van. Sajnos azonban előfordul, hogy költségcsökkentés érdekében csak egy nagyon silány minőségű borda jut a kártyára, amin még egy többezres percenkénti fordulatszámmal bíró légkavaró sem tud segíteni. A megemelt üzemfrekvenciák ellenőrzését szolgáló terheléses teszt egy ilyen hűtésnél akár káros szintig is megemelheti a hőfokokat, még szerencse, hogy a gyors hardverhalál ellen beépített hardveres védelem található a grafikus magban. Ekkor nincs mit tenni: ha továbbra is a megahertzek hajkurászása a cél, akkor új hűtést kell vásárolni.
Rengeteg alternatív megoldás létezik a piacon, a termékkínálat meglehetősen széles lett az elmúlt egy-két év alatt. Ahogy a kártya megvétele előtt, úgy a kasszánál történő fizetés előtt itt is érdemes átböngészni a gyártói paramétereket, különösképpen azokat az adatsorokat, amelyek leírják, mely modellekkel kompatibilis a hűtő. A népszerű, sokak által keresett grafikus vezérlőkkel nem valószínű, hogy gond lenne, a hűtőgyártók odafigyelnek ezen termékek támogatására. Problémába egyedül akkor ütközhetünk, ha egy olyan régi vagy speciális nyomtatott áramkörrel készült kártyát használunk, ami egyik referencia-ATI vagy -NVIDIA felfogatással sem passzol. Próbálkozni természetesen lehet, ám a kártya hibátlan állapotának megőrzése érdekében nem ajánljuk az otthoni sufnimódszeres hűtőmódosításokat.
A hűtőcsere amúgy is hordoz magában némi kockázatot. Aki még sosem nem csinált ilyet, inkább bízza szakemberre a dolgot, egy óvatlan pillanatban ugyanis hamar tönkreteheti magát a kártyát. A hűtőgyártók természetesen egyre könnyebbé teszik a felfogatási technikákat, ám egy kezdő felhasználónak még így is nagy esélye van arra, hogy lesarkazza a grafikus magot, vagy épp egy óriási vonalat véssen a NYÁK-lapra egy csavarhúzóval.
Az ATI módszere: túlhajtás Catalysttal
Mielőtt bármihez hozzáfognánk, a Catalyst meghajtócsomag frissítésével kell kezdeni. A tuning esetén fellépő grafikai probléma ugyanis nem biztos, hogy a megemelt órajelek hibája, egész egyszerűen az is lehet, hogy a régi eszközillesztő még nincs felkészítve az adott játékra, tesztprogramra. A HD-sorozat bizonyos tagjainál egy gyárilag készített tuningpanel is megjelenik a meghajtó programablakában, ahol külön csúszkákon található a GPU és a memória órajele. A kis fehér rubrikák a gyári megahertzeket jelzik, amint a csúszkákat mozgatjuk, ezekben követhetjük nyomon a változás mértékét is.
Kiváló információs program a GPU-Z, amelyet kifejezetten
a grafikus kártyák felismerésére készítettek fel
Kiemelt gombot kapott a Test Custom Clocks parancs, amelynek az a feladata, hogy ellenőrizze az új órajeleket. Ez az ellenőrzés azonban csupán egy gyors diagnosztika, nem összekeverendő a hosszú percekig, órákig is eltartó 3D-s stabilitás tesztekkel. A bátortalanabbak megpróbálkozhatnak az Auto-Tune eljárással is, ami szép fokozatosan emelgeti az üzemfrekvenciát egészen addig a szintig, amit a program még biztonságosnak tart. Komoly terheléses teszt hiányában azonban az így elért értékek is hamar megbukhatnak játék közben, ezért inkább a manuális mód plusz alternatív terheléses tesztet válasszuk. Természetesen a hőmérséklet figyelését se felejtsük el, a kijelzett hőfok gyors emelkedését a ventilátor fordulatszámának kézi állításával kompenzálhatjuk.
Eltérő NVIDIA-módszerek
A konkurenciával ellentétben az NVIDIA úgy döntött, hogy nem kell rögtön a felhasználó képébe tolni a tuning lehetőségét. Ha valaki valóban egy GeForce kártya túlhajtását szeretné elvégezni, az úgyis meg fogja találni az arra alkalmas módszereket. Tehát az alapmeghajtó nem tartalmaz semmilyen órajel-állítási lehetőséget, a megahertzek módosításához le kell tölteni az NVIDIA System Tools alkalmazást (megtalálható az NVIDA letöltési oldalán). Ezzel válik csak elérhetővé meghajtószinten a grafikus kártya órajeleinek módosítása és a hőmérsékletek monitorozása, az igazán bő beállítási lehetőséget azonban csak nForce lapkakészlettel felszerelt alaplap használata esetén kapjuk meg.
Az NVIDIA GeForce 8800 Ultra lényegében egy gyárilag
túlhajtott GTX, további tuningnak nincs sok értelme
Búsulni persze így sem érdemes, a Radeonoknál látott funkciókat itt is megkapjuk, csak míg a kanadaiak kártyáinál két értéket változtathatunk meg, addig itt – a GeForce 8-as sorozat óta - három órajel kijelzésével szembesülhetünk. A grafikus mag és a memória mellett megjelent az ún. Shader Clock-érték is, amely a stream processzorok órajelét jelöli. A GeForce vezérlőknél ezek a kis végrehajtóegységek a magtól eltérő frekvencián üzemelnek, általában kétszeres szorzóval a GPU-hoz képest. Lehetőség van a külön-külön történő állításra, de célszerűbb, ha a két csúszka együttesen mozog, ekkor érhető el ugyanis a legnagyobb teljesítménybeli plusz. A stabilitás ellenőrzésére az NVIDIA System Tools sem kínál komoly eljárásokat, a megemelt órajeleken történő hibamentes működést egyéb programmal kell kivizsgálnunk.
